„Minden jó, ha a vége jó” – másodszor is! (2011)
Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Castello Di San Giusto / Trieszt / Olaszország
A koncert dátuma: 2011. augusztus 6.
Látogatók száma: 800
Jegyár: 0,00€ (belépő nélkül!)
Steve Lukather olyan név, akit már nem kell hosszasan bemutatni. Mindannyiunk része, így vagy úgy. A közös nevező, ami hozzá köt minket, legalább a Toto-klasszikus és a vitathatatlanul örökzöld Africa. Steve Lukather az a fickó, aki gitáron bármit el tud játszani. Pályafutása során így vagy úgy több mint 1500 stúdióalbumon működött közre. Leginkább persze a Toto arca és munkássága határozza meg.
Steve tehát abba a szűk gitárosász-ligába tartozik, akiket bármilyen zenei szituációba bedobhatsz, akármilyen rejtélyes zenei fejtörőt adsz is nekik, ezek a mesterek tollpehely-könnyedséggel megfejtik. Itt vannak Steve kortársai, akik hasonló gitáros pályát futnak be, mégis egészen más megközelítésből építik a gitárjátékukat, például Michael Landau és/vagy Carl Verheyen.
Steve Lukather teljes munkalendülettel dolgozik. Két év leforgása alatt két szólóstúdióalbumot adott ki, a legutóbbit „All’s Well That Ends Well” címmel – RockLine-kritikánk ITT, tavaly. Mindkettőt turnéval is megtámogatta, Európában is. Ehhez jön még a tavaly és idén néhány nyári fellépésre újraaktivizált Toto „The Seventh One”-felállásával való szereplés, és a zenész munkarendje rettentően zsúfolttá válik.
Steve az „All’s Well That Ends Well” turné első szakaszát 2010 novemberében abszolválta a vén kontinensen, idén márciusban és áprilisban követte a második, a trieszti fellépés pedig szólókoncertjeinek abba a sorozatába tartozott, amely ugyanennek a promóciós turnénak a harmadik szakaszát alkotja. Sőt. A trieszti koncert Lukather legutolsó fellépése volt, amellyel egy időre elbúcsúzott a vén kontinenstől. „Luke” Triesztben nagyon hasonló koncertrepertoárt tartogatott, mint amilyet néhányan szerencsésen már 2011. március 4-én hallhattunk a grázi Orpheumban.
Az idei rockos színezetű nyár Triesztben a Piazza Unita d’Italiáról a festői trieszti várba, a Castello Di San Giusto területére költözött. Itt a július–augusztus fordulóján három egymást követő estén a színpadra léptek többek között a helyi promoter által minden évben szervezett hagyományos progresszív rock koncertek fellépői is.
Este kilenc után járunk vagy negyedórával. A tágas várudvar vagy 1000 székkel van teli, előttük hatalmas színpad áll, amilyet Steve a szólófellépései során általában nem szokott minden nap látni. A mester úgy kezdte a koncertestjét, hogy még egy ideig a függöny mögött maradt, miközben a kísérőcsapat hármasa – a formás, sötétbőrű gazella, Renne Jones (basszusgitár), a sapkás Steve Weingart (billentyűk) és „Mr. Chocolate”, vagyis Eric Valentine (dob), akit Luke a Nutella-termékek reklámozásának céltáblájává tett – már elfoglalta a színpadot. Az új album új dalának, a Darkness In My World bevezetője után nagyjából fél perccel a nagyra becsült gitárvarázsló is végre belépett a reflektorfénybe, a közönség pedig mennydörgő ovációval köszöntötte. A zenekar egy pillanat alatt atmoszferikus, mégis drámai kulisszát épít, amely olyan dalt jellemez, ami gond nélkül elférne egy olyan Toto-albumon, mint a „Falling In Between” (2006). Az első öt számban Luke végigsétált a szólódiszkográfiáján, és olyan rétegzett zenei megformáltságot sorakoztatott fel, amelynek párját nehéz találni. Vele együtt brillíroztak a rutinos kísérőhangszeresek is, a stílusok közti „csavarás” kivételes rugalmasságával. Jól megolajozott gépezet, amely nem tud hibázni. Lukather vidám hangulatát egy olyan mondattal koronázta meg, amellyel gyorsan „megvette” a közönséget: „Ma este a legjobb koncertjeink legjobbját játsszuk! Ez ugyanis a turnénk utolsó koncertje!”
Hendrix Luke örök ihletője. Ezúttal kétszer is megidézte az elhunyt gitáros úttörő alakját és munkásságát. A koncert első felében, amikor eljátszotta az Up From The Skies című dalt! Ezt a második részben követte Hendrix Little Wingjének instrumentális változata, ahol Lukather gazdag arzenáljából a klasszikus megnyújtott verziójában, főleg a második részben, arabeszkekbe formált tonális átmenetek gyönyörű kollázsait sorakoztatta fel. A gitáros megint megbűvölt azzal a rendkívüli, mágikus kontrollal, amellyel a keze érintése bír, ha a gitárral kerül kapcsolatba. Az elemiséggel, rugalmassággal, szellemes éleslátással és azzal a nélkülözhetetlen csipetnyi spontaneitással és kiszámíthatatlansággal, amellyel mindig ilyen közvetlenül és merészen igézi meg a zene minden gurmandját. Luke egyszerűen félelmetesen kiforrott a kifejezőerejének nagyságában, ami elsősorban az improvizációs képesség és a melodikus befogadhatóság iránti érzék határtalan összeolvasztásának erejére igaz! Luke tud végtelenül törékeny, szinte sebezhető lenni a kifinomult részekben, a következő pillanatban pedig robbanásszerűen kitör! Lukather lucid érintése és az önmaga rovására elsütött poénok, valamint a kísérőcsapat tagjaira vonatkozó csípős megjegyzései tele vannak az ízléses humor egészséges fűszerével, amellyel egy szempillantás alatt lebontja a közönség és a zenekar közötti látszólagos válaszfalat. Ám Luke az egész színpadi „kiszolgálásban” egyetlen ponton sem tálal fellengzősséget, és nem tukmálja rá a megjelenését a tömegre azért, hogy a „bálványozzatok, mert én vagyok a legjobb” típusú visszajelzéseket begyűjtse.
A látszólag szerény, a közönség felé végig nyitott férfi meghajolt a néhai Toto-kolléga, Jeffrey Porcaro előtt a várt Song For Jeffben, különösen pedig 800 fő hipnotikus lebegésének jelenetét idézte fel Harrison The Beatles-dalának, a While My Guitar Gently Weepsnek az előadásakor, ahol a refrénben az egész gyülekezet csatlakozott hozzá. Itt jön Luke Tears Of My Own Shame-je, ahol a férfi egyáltalán nem szégyelli Jimi Hendrix ihletét. Kiváló dal, markáns riff, a kvartett varázsa kivételes. Érzékelés, megértés, kémiai hatás… A pontot az i-re ebben a repertoárban az új, Tumescent című instrumentális jam tette fel, amely összességében összefoglalta e kivételes zenész művészi ragyogásának teljes küldetésvízióját.
Luke kihasználta a közönség támogatását, és bevonta őket ötödik tagként a kísérőcsapatba, hiszen a közönség részvétele kellemes vokális kiegészítésnek és Luke megviselt hangszálai hűtésének bizonyult. A Tears Of My Own Shame előtt is felkérte a közönséget, hogy segítsen neki a refrén „Oh-oh” dallamának előadásában. A Tears Of My Own Shame (a 2010-es évre szóló, Hendrix ihlette „megfelelőjét” a Brodies című dalban találhatnánk, amelyet a koncert első részében játszott) mesterien és teljesen spontán módon átfolyt a már leírt, lenyűgöző Hendrix-instrumentálba, a Little Wingbe, ami természetesen a két dal felépítésének rokonságából adódik. Ezt a fűszerezést a nézők közül még Jimi Hendrixnek is kötelező lett volna végigkísérnie.
A koncert zárását az új album két ütős és főleg dallamos rockere adta, a Can’t Look Back és az első ráadásként játszott Flash In The Pan, amelyekkel Luke a közönséget teljesen a színpad alá vonzotta. A közönség viselkedése egészen nevetséges volt. Legalábbis az első sorokban, a színpad előtt. Korábban a tömeg távolról, mobiltelefonok amatőr felvevőivel rögzítette a videóit, most pedig már egészen a színpad alól. Az olaszok már csak így fogják fel a dolgokat. Ezúttal a fotósok számára is szabad bejárást engedélyeztek az egész koncert idejére. Mindenféle fotósnak. Annyit fotózhattál, amennyit csak akartál és bírtál. Bárki fényképezhetett, aki akart. Vakuval (kettővel, hárommal?), vagy anélkül. Mindez a (felesleges) tevékenység, hogy az ember a koncert alatt az emberi érzékszervek mesterséges „hosszabbításaival” terheli magát, ami semmiképp sem illik a zene varázsának átadó modorába (De vigyázat! Ezek ma már „maradi” nézetek!), valahogy rontotta a koncert hangulatát, és végső soron a kvartettel szemben is tiszteletlenül hatott.
Luke utoljára lépett színpadra. Akusztikus gitárral felövezve. Már két éve a Toto „Tambu” albumának klasszikusával, a The Road Goes On-nal zárja a koncerteket. A felkonferálásban is elmagyarázta a lelkes hallgatóságnak, hogy a következő dalt gond nélkül felismerik. És nézd csak! NEM a The Road Goes On volt, hanem a „Fahrenheit” slágere, az I’ll Be Over You. A bevezető versszak után a gitáros egészen a színpad szélére lépett, a monitorok elé, és a sláger éneklését a közönségre bízta, amely derekasan, jó eredménnyel teljesítette a feladatát.
Varázslatos egy és háromnegyed óra. A kvartett kiváló hangulatban, lazán, annak ellenére, hogy Luke a koncert alatt helyenként látható kimerültségjeleket mutatott, hiszen sok koncert áll mögötte a bolygó különböző kontinensein, és az idei fellépésekkel sem végzett még teljesen. Luke az előadásával mindenesetre megint mindenben lenyűgözött. Nála másként nem megy. A kifejezésben hibátlan zenei felkészültségét ismét egyedülállóan, megismételhetetlenül valósította meg. Elsősorban az improvizáció spontán érintésének hozzáadásával, ami csak egyet jelent. Mindazok, akik talán először, másodszor vagy tizedszer jártatok koncertjén, teljesen új, még el nem játszott verziókat hallottatok Luke slágereiből!
fotók: Aleš Podbrežnik
Setlista
1. Darkness In My World 2. Always Be There for Me 3. Extinction Blues 4. Stab in the Back 5. Brody’s 6. Up from the Skies 7. Band jam 8. Song for Jeff 9. Tumescent 10. Eric Valentine drum solo 11. While my Guitar Gently Weeps 12. Tears Of My Own Shame 13. Little Wing 14. Can’t Look Back —ráadás I.— 15. Flash In The Pan —ráadás II.— 16. I’ll Be Over You
Képgaléria















