Előadó: Vengeance
Kiadó: Metal Heaven
Megjelenés: 2009
Játékidő: 45:47
Értékelés: 3.5/5
A Vengeance, a 27 éves holland hard rock zenekar három év után tér vissza a „Soul Collector” című albummal, a remekül fogadott elődje, a „Back In The Ring” (2006) utódjával. A banda ez idő alatt kvintetté nőtt. A srácok felvettek egy második gitárost, Tim Somerst, változás történt a dobok mögött is, ahol mostantól Erik Stout ül. A zenekar alapvágya megingathatatlan: maradni olyan zajosnak és közvetlennek, amennyire csak lehet. Ehhez a két gitár mindig jobb, mint az egy. Főleg, ha színpadra lépsz! A Vengeance egyébként általában véve az egyik legjobb európai zenekar, ha az élő fellépésekről van szó.
A srácok a „Soul Collector” lemezen is szenvedélyes rock n’ roll favágók maradtak, és a gitárok csiszolásakor a fűrészpor ezúttal is féktelenül szállt minden irányba. A Vengeance vén rókák, akik rutinosak, és meggyőzően tudják kiemelni a gitármotívum (a rock riff) energiáját. Nincs számítgatás. Amint az alap gitárriff ötlete kibújik a fejből, a riffet gyorsan annyira kidolgozzák, hogy az egyszerű, de meggyőző nyelvezetű, őszinte rock n’ roll extravaganciát árasztó dallá nő.
A „Soul Collector” is tipikus Vengeance-lemez. Nyers európai hard rock hangzás, élő produkciós szövettel: mérgesen duplázott, előtérbe tolt gitárriff-gyötrés, amelyet dús hangzású, vastag basszusvonal és rángatózó dobzörgés egyensúlyoz ki. Mindezt Leon Goewie tekintélyt parancsoló, sajátos, hörgős hangja fogja össze, amely a Vengeance-nak azt a (az ilyen zenekarok tengerében) létfontosságú felismerhetőséget adja.
Bármennyire is a „Back In The Ring” (2006) örökségének folytatásáról van szó, nem elhanyagolható, hogy a „Soul Collector” más Vengeance-lemez. Több változatosságot (a dalok között) ugyanis van benne. A srácok megint 11 új dalt kínálnak, de nem mind rock n’roll romboló: kapunk egy kis szándékosan adagolt eposzi hangot is a himnikus dallamokban, ilyen például a címadó dal vagy a Samurai, a dallamba tudatosan beleszőtt keleties fordulatokkal, ami hatásosan emeli ki a dalok drámai hangulatát. Ilyen érzésekkel a hallgató már a lemeznyitó Cross In The Rain-nel (milyen találó cím) találkozik, ahol az album egy pillanat alatt dinamikusan hullámzani kezd. A Cross In The Rain-ben figyeld meg a folyékony párbeszédet a rövidre vágott, közvetlen alap riffmotívum, az akusztikus átmenet, amely könnyedén esős hangulatot teremt, és a himnikus refrén között.
A középső hangszeres részekbe a szokásokhoz híven egyszerű szólók vannak szőve, amelyek nem rombolják le a dalok összetartó erejét, sem a Vengeance rockzsargonjának tömör, kurta vezérfonalát. Ezekbe a pillanatokba klasszikus hard rock zúzdák kerültek, amelyekkel a Vengeance már réges-rég elkényeztette a híveit, például a Wait Until Sun Goes Down vagy az I Never Felt This Way Before, mindkettő átható, közepesen gyors ritmikus „driveval”, amit később sem kerül el a Dance, Dance, Dance vagy a So Many Times.
A Vengeance nem lenne Vengeance, ha az egészet nem terelné át a tiszta rock n’ roll hülyéskedés vágányaira, ami az új albumon is a zenekar egyik védjegye marad. Könnybe lábad a szemed a nevetéstől, amikor a Rock And Roll band és a MySpace Freak dalokkal találkozunk. Nem újdonság, hogy a zenekar szívesen kifejezi magát blueses fogásokkal is, ami viszont kevésbé áll jól neki, főleg mert Goewie hangja ezekben a pillanatokban a legmagasabb sorok hörgős elhúzásával rettenetesen idegesítő, szinte részeg. Szerencsére a hülyéskedő versszakok sikeresen elvezetik a hallgatót a megbocsátás pontjáig. Alapvetően azonban a Vengeance túl darabos zenekar a bluesozáshoz (á, semmi újdonság az európai hard rockban), ezért a What The Hell Is Going On és a záró Lean On Me a lemez kevésbé izgalmas pillanatai, amelyek nélkül a többi kilenc dallal nagyon jól megvolnánk.
Akárhogy forgatjuk is a „Soul Collector” lemezt, a tények a zenekar számára megingathatatlanok. A Vengeance továbbra is megszelídítetlenül lélegzik, és teli tüdővel szívja magába a kamaszos rock n’ roll lendületet, amely őszinte rockenergiát, arrogáns pózolást, kihívó kacérságot és azt a készséget árasztja, hogy a srácok bármelyik pillanatban lecsapjanak ránk egy szaftos, szégyentelenül csípős viccel, ami minden egészséges rockzsargon része! Ajánlott élvezet mindenkinek, aki szereti az egyszerű, nyers, bőr alá mászó rockos élt, amely már az első hallgatásra hatásos!
Felállás
Leon Goewie -ének
Jan Somers – gitár
Timo Somers – gitár
Barend Courbois – basszusgitár
Erik Stout – dobok
Produkció
Michael Voss
Dallista
01. Cross In The Rain
02. Wait Until The Sun Goes Down
03. Soul Collector
04. Samurai
05. What The Hell
06. Myspace Freak
07. I Never Felt That Way Before
08. Dance Dance Dance
09. Rock And Roll Band
10. So Many Times
11. Lean On Me
