Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: UK
Kiadó: E.G. Records
Megjelenés: 1979
Játékidő: 38:55
Értékelés: 4.5/5
A „Danger Money” a rövid életű progresszív rock szupercsapat, az UK utolsó stúdiómunkája volt. Az álomformáció azért érdemelte ki a szupercsapat címet, mert soraiban a 70-es évek progresszív rock színterének legbecsültebb nevei játszottak, és először egy kivételes, azonos című bemutatkozó lemezzel hívta fel magára a figyelmet. Azon a zenei legendáknak sikerült egészen tökéletes összhangba hozniuk egymástól eltérő tehetségüket, és megalkotni a progresszív rock aranykorának egyik utolsó mesterművét.
Az „UK (1978)” stílusában sok tekintetben ott folytatta, ahol a progresszív rock óriásai, a King Crimson nagy valószínűséggel folytatták volna, ha 1974-ben (először) nem bomlanak fel váratlanul. Ez sokakat nem lepett meg, hiszen az UK négy zenészéből három kötődött ehhez a legendás csapathoz. A karizmatikus basszusgitáros-énekes John Wetton, a sokoldalú dobos Bill Bruford és az androgün billentyűs/elektromos hegedűs Eddie Jobson (aki a King Crimsonnal egyébként csak alkalmi zenészként dolgozott együtt, amikor újra felvett néhány részt az „USA” című koncertlemezen, 1975) túlságosan is jól emlékezett kedvenc proggrock zenekaruk hirtelen szétesésére, ezért az UK-ban legalább egy kis ilyen varázst akartak feléleszteni. Ez az egykori Soft Machine- és Gong-gitáros, Allan Holdsworth jóvoltából erős jazz fusion bélyeget viselő bemutatkozó lemezen sikerült is nekik. Megjelenése után viszont égető kérdés maradt, merre vigyék tovább a zenekar fejlődését.
Az erős egyéniségekből álló felállásban ezért előbb-utóbb összecsaptak az egók. Míg Wetton és Jobson egyre inkább a szimfonikus hangszerelések felé húzott, és a akkoriban egyre népszerűbb dallamos rock hatásaitól sem zárkóztak el, addig Bruford és Holdsworth, szívük-lelkük szerint jazzesek, nagyobb hangsúlyt szerettek volna a jazzes improvizációkra és a hosszabb gitárbetétekre. A végén a dobos mester és a gitárvirtuóz kényszerült engedni, és összepakolta a bőröndjét. Zenei elképzeléseiket sikeresen vitték tovább Bruford saját projektjében.
Wetton és Jobson eközben Bruford utódját Terry Bozzióban találta meg, az amerikai dobos csodatevőben, akit Jobson akkor ismert meg, amikor Frank Zappával dolgozott. Wetton mellett így két egykori Zappa-munkatárs állt, akik a korabeli rockhangszeresek legjobbjai közé tartoztak (tulajdonképpen ma is oda tartoznak). A legnagyobb meglepetést az szinte vitatott döntés okozta, hogy nem keresnek új gitárost Holdsworth helyére. A gitárrészeket úgy pótolták, hogy Jobsonnak sokkal nagyobb teret adtak szimfonikus műveihez a billentyűkön és az elektromos hegedűn. Elég kockázatos kísérlet volt, de a végén, főleg kivételes kompozíciós és hangszeres tudásuknak köszönhetően, teljes sikerrel járt.
A lépés logikus következménye az lett, hogy a „Danger Money” produkciójában még nagyobb hangsúlyt kapnak Jobson összetett szimfonikus hangszerelései és klasszicizáló improvizációi. Wetton viszont néhány dalban feljebb tolta a dallamosság mércéjét, és himnuszszerű refrénekkel gazdagította a lemezt, amelyekkel pályája további részében híressé válik. Az albumon könnyen felfedezhető számos motívum, amelyekre Wetton következő szupercsapata, az Asia épült. Némileg ironikus, hogy hangzásuk a legtöbb dalban könnyebben befogadhatóvá és dallamosabbá vált, mégsem tartalmazott semmivel sem kevesebb szimfonikus kísérletezést, mint a bemutatkozó lemez. A dobok, a basszus és a gitár jazzes improvizációi pedig átadták a helyüket az inkább zenekari beállítottságú hangzásnak.
Az első bizonyíték arra, hogy az UK Bruford és Holdsworth távozása után sem vágott bele holmi radikális stílusváltásba, a címadó, egyben nyitó szerzemény, amely több ponton is párhuzamba állítható a klasszikusukkal, az „In The Dead Of Night”-tal. A szimfonikusan fűszerezett, kissé borzongató, erős szintetizátorrétegekre épülő felvezetés után az UK egy szellemes billentyűs riffen át vezet el minket ennek a kiváló kompozíciónak a szívébe. Míg Wetton remek éneke a előrefrénekben és a refrénekben drámai kísérő vokális harmóniákkal egészül ki, közben ízléses szimfonikus minták hullámzanak. Wetton időnként rövidebb hangszeres pillanatokat is kap, amikor a basszusán játszott monumentális szólókkal ismét megerősíti hírnevét, mint korunk egyik legjobb rockbasszusgitárosa. A zenekar kiválóan ötvözte a tömör és erősen dallamos refrént az összetett szimfonikus hangszerelésekkel és a rövid szólókalandokkal.
A finom, melankolikus „Rendezvous 6:02” balladában a nyitódal drámai hangulata teljesen átfordul, és nyugodtabb árnyalatokat ölt. Ez megint azon hatalmas balladák egyike, amelyek rendkívül jól állnak Wetton hangjának, és amelyekben folytathatja a melankolikus King Crimson-klasszikusok, például a „Book Of Saturday” vagy az „Exiles” örökségét. Az eredmény az, hogy átélt éneke a finom zongoradallamon át egy pillanat alatt megérinti a hallgató legmélyebb érzéseit. Persze szó sincs hétköznapi szerelmes balladáról, hiszen az UK semmiképp sem tud ellenállni, hogy közben ne kísérletezzen eklektikus zenekari minták rétegezésével és szellemes ritmikai díszítésekkel.
A kiváló „The Only Thing She Needs” mini-eposz nyitányában elsősorban a végletekig mozgalmas ritmusszekció gyilkos munkáját lehet csodálni. Itt Bozzio a dobokon valóságos, kataklizmikus szóló átmeneteket játszik, miközben Wetton basszusának dallamos és eklektikus zörgése egészíti ki. Közben folyamatosan hömpölyögnek a fenséges zenekari betétek és a szellemes improvizációk, és jut hely Wetton drámai énekes produkcióinak is. A kivételes összetettség és a kiterjedt szólórészek ellenére végig megtartják a vezérfonalat, és nem veszítik el a hangsúlyos dallamosságot.
A nem kevésbé eklektikus, de valamivel még szellemesebb „Caesar’s Palace Blues”-ban is kiszámíthatatlanul váltakoznak az összetett hangszeres és vokális részek. Végre érvényre jutnak Jobson csibészes elektromoshegedű-művei is, amelyekre azt mondhatjuk: nyald meg utána mind a tíz ujjad. Jobson billentyűinek erőteljes textúrái uralják az egész kompozíciót.
A dallamos rockkal fűszerezett „Nothing To Lose” messze a lemez legtömörebb dala, hiszen nagy hangsúlyt kap benne a többszólamú, himnuszszerű refrén, miközben a szólóimprovizációk ezúttal teljesen háttérbe szorulnak. Jól hallható benne, honnan indult az első evolúciós lépés Wetton következő szupercsapata, az Asia felé.
A nagy finálé pedig a hihetetlen „Carrying No Cross” eposz, amellyel a 70-es évek egyik utolsó nagy progresszív rock klasszikusát alkották meg. Egyesül benne minden legjobb, amit ez a három kísérleti zenei mester nyújtani tudott. Az egyes zenekari hangszerelések és ritmikai átmenetek összetettsége és eklektikussága egyszerűen elképesztő, nem is beszélve Jobson virtuóz tudásáról, amelynek ebben a fantasztikus kompozícióban nincs vége-hossza. A záró hangszeres részt legegyszerűbben azzal a képpel lehetne leírni, mi történne, ha a King Crimson és az Emerson, Lake & Palmer összecsapna egymással.
A „Danger Money” albummal az UK újabb kiváló művet tett le az asztalra stúdiós búcsúzóul. Kompozíciós és előadói minőségben, valamint sokszínűségben nem sokkal marad el az felejthetetlen bemutatkozó lemeztől. A legizgalmasabb az, hogy az albumon egy cseppet sem érezni a gitáros hiányát. Wetton, Jobson és Bozzio olyan fantasztikus hangszeresek voltak, hogy könnyedén betöltötték azt a teret, amely általában a gitárnak jutott volna. A „Danger Money” szerintem Jobson addigi pályájának legnagyobb sztárpillanata is volt. Egyebek mellett hihetetlen játéka ezen a lemezen a jövő proggrock billentyűseinek egész légióját befolyásolta. A turné és a „Night After Night” (1979) koncertlemez után jött a várható felbomlás. A trió a zenei világ különböző irányaiba szóródott szét. Közülük kereskedelmi értelemben messze Wetton volt a legsikeresebb, aki a Wishbone Ash-sel folytatott rövid kaland után néhány további proggrock társával megalapította az Asiát, és velük óriási sikert ért el.
Nem kevésbé érdekes zenei utat járt be Jobson, aki jelenleg az UKZ vezetője, a feltámasztott UK legújabb inkarnációjáé, amelyben Trey Gunn, a King Crimson egykori basszusgitárosa is játszik. Néhány dolog évtizedek múltán sem változik. Ebben az esetben ez több mint örvendetes.
Felállás
John Wetton – ének, basszusgitár
Eddie Jobson – billentyűs hangszerek, elektromos hegedű
Terry Bozzio – dobok, ütőhangszerek
Produkció
Eddie Jobson, John Wetton
Dallista
1. Danger Money
2. Rendezvous 6:02
3. Only Thing She Needs
4. Caesar’s Palace Blues
5. Nothing To Lose
6. Carrying No Cross
