Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Opeth
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: 2016
Játékidő: 56:35
Értékelés: 5/5
A megzabolázhatatlan svéd kísérletezők, az Opeth új, tizenkettedik stúdióalbumukkal, a „Sorceress”-szel ismét próbára teszik hallgatóik rugalmasságát és befogadóképességét. Régi metalrajongóik nagyon különbözőképpen élték meg azt, ahogy a zenekar fokozatosan átalakult progresszív death metalból progresszív metallá és progresszív rockká. A műfaji korlátoktól nem terhelt hallgatónak az előző két Opeth-album, vagyis a „Heritage” (2011) és még jobb utódja, a „Pale Communion” (2014) a legjobbak közé tartozott abból, ami az elmúlt években a kísérletező, ambientben gazdag, a hallgató intelligenciáját nem sértő zene terén történt. Az Opeth az énekes, gitáros, művészi irányító, producer és hangmérnök Mikael Åkerfeldt vezetésével igazán hosszú utat járt be, és közben nem esett bele a mai metalzenekarok többségének csapdájába: a hangzásbeli kiszámíthatóságba és jellegtelenségbe.
Épp ellenkezőleg: minden új Opeth-album hozott valami újat és üdítőt, bár néhány „egyenesebb” beállítottságú, a múlthoz ragaszkodó metalos szemére vetette a zenekarnak, hogy a két említett lemezen túlzottan merített az előző századi hetvenes évek progresszív rockjából. Åkerfeldt ezt főleg azután szerette meg, hogy 2000-ben megismerkedett a modern prog fő pártfogójával, Steven Wilsonnal (Porcupine Tree). Az elmúlt két album csaknem tökéletes progrock-kísérletei után az Opeth a „Sorceress”-en újabb hangzásbeli kísérletekbe vágott, a mellotron használatát viszont érezhetően visszavette, visszatért a kissé keményebb hangzáshoz, és szinte az aranyközéputat találta meg a prog rock és a prog metal között, rövidebb kirándulásokkal a jazz rock fusion, a pszichedelia és a folk világába. Bár a „Sorceress” érezhetően kevésbé merít a hetvenes évek prog rockjából, a legtöbb helyen még kísérletezőbb, mint a két előd, amelyektől elég sokban eltér.
A nyitó instrumentális szám, a „Persephone”, amely a címével a baljós ókori görög alvilágisten, Hádész feleségére utal, finom akusztikusgitár-hangszerelésekkel van megkoronázva, és ambient szempontból rendkívül derűs, ugyanakkor melankolikus nyitánya a lemeznek. Mindez a címadó dalnál rögtön megváltozik, amely homályos, nyers hangzásmegoldásokkal ragad magával, miközben a jazz-fusionös ritmikai elemek szabad utat kapnak az őrjöngő gitárszólamok közepette. Az egészet szépen összefogja Åkerfeldt karizmatikus, tekintélyt parancsoló énekteljesítménye. Ezúttal is tiszta énekkel szólal meg az összes dal az albumon, amin majd (megint) fanyalogni fognak a prog death-korszak híveinek egy része. Mikael hangja azonban egyszerűen túl jó ahhoz, hogy visszatérjen a múltba, és tovább fűszerezze az időnként előbújó hörgéssel, amely miatt a szövegeit néhány korábbi számon olykor elég nehéz volt megérteni.
A „The Wilde Flowers”, amely valószínűleg az azonos nevű hatvanas évekbeli kultzenekarról kapta a nevét (belőlük nőtt ki később a progresszív rock canterburyi szcénája olyan legendás csapatokkal, mint a Caravan, a Gong és a Soft Machine), kifejezetten sötét, titokzatos hangulattal telített, miközben a dühödt ritmust nehéz gitárriffek diktálják. Egy rövidebb, pszichedelikus hangvételű instrumentális rész gitárimprovizációval további színt visz a dalba, ahogy a közbeékelt akusztikusgitár-betétek is. A „Sorceress” dalai közül a kelta hangulatú „Will O The Whisp”, amely a szimfonikus és akusztikus hangszerelések mellett folkrock-elemeket is tartalmaz, áll a legközelebb a hetvenes évek progresszív (folk) rockjához, hiszen pillanatokra erősen emlékeztet a legendás Jethro Tullra a legjobb korszakukból. Åkerfeldt éneklési módja is kissé a fiatal Ian Andersonéhoz közelít, és több mint nyilvánvaló, hogy stílusbeli főhajtásról van szó egyik kedvenc progrockzenekara előtt. Ha emiatt egy-egy metalos véletlenül rátalál a 2011-ben sajnos idő előtt nyugdíjba vonult Jethro Tullra, abból semmi baj nem lehet, sőt. Az Opeth a jövőben akár (igazi) fuvolát is bevehetne a hangzásába, tekintve, hogy a billentyűsök elég sikeresen szimulálják.
A „Chrysalis”-on az Opeth ismét kissé progmetalosabb terepre lép sok összetett ritmusváltással és drámai énekharmóniával, bár a gitárszólamok többsége hangsúlyos hard rockos töltetet hordoz, a billentyűs Joakim Svalberg pedig a Hammond-orgonán is megmutatja magát. A sokatmondó cím ellenére a szövegből szinte biztosan arra lehet következtetni, hogy nem a Jethro Tull régi kiadójára, a Chrysalis Recordsra utal. Elég sok az akusztikus pillanat az albumon, így a pasztorális-misztikus-pszichedelikus hangulatú „Sorceress 2”-ben is, amely stílusában kissé a korai Pink Floydra emlékeztet. A gyönyörű instrumentális „The Seventh Sojurn”, amely a címével biztosan legalább részben a legendás The Moody Blues nyolcadik stúdióalbumára utal, keleties ambienttel átitatott. Åkerfeldt ezért már néhány korábbi Opeth-művön is lelkesedett: a dal pentatonikus skálákra és Martin Axenrot dobos vezényletével sokféle ütőhangszer etnikai hangzására épül.
Az összetett hangzásbeli hullámvasút, a „Strange Brew”, az album egyik központi darabja, csendéletszerű, kissé pszichedelikus bevezetővel nyílik, amely fokozatosan elég sötét hangulatot épít, majd átcsap egy kaotikus, kakofón instrumentális részbe, ahol az avantgárd rock és a progresszív metal kezet fog. Ez az állapot nem tart sokáig, mert Åkerfeldt kaméleonszerű éneke egészen más irányba viszi a dolgokat, amikor a kemény rockos gitárszólamok és a rock aranykorának gitárhőseihez méltó bravúros szóló veszi át az uralmat. A dal lezárása teljesen sötét és melankolikus, ahogy az a skandináv komorság mestereihez illik. A megint kissé folkosabb hangulatú „A Fleeting Glance” barokkos akusztikusgitár-futamokat tartalmaz, miközben a misztikus énekharmóniák Åkerfeldt kiváló vezetésével úgy szólnak, mintha valamilyen antik korból érkeznének. A gitár–billentyű harmóniák rendkívül finoman vannak kidolgozva, az egészet pedig összetett átmenetek támasztják alá. Az „Era” a csendéletszerű zongorabevezető után intenzív progmetalos menetelésbe csap át epikus énekteljesítménnyel és monumentális ritmusváltásokkal, ezzel pedig intenzív és a „Sorceress”-hez nagyon is illő finálét ad. A „Persephone (Slight Return)” kevesebb mint egyperces, zongorás hangvételű zárás, amely sejteti az album koncepcionális jellegét, bár erről a „Sorceress” kapcsán legalábbis hivatalosan nem lehet beszélni.
Az Opeth a „Sorceress”-szel újabb mestermunkát alkotott, ha a progresszív metal és a progresszív rock közötti kiszámíthatatlan hidak építéséről van szó: minőségben egy szinten van a kiváló elődjével, a „Pale Communion”-nel, amelytől egyébként elég sokban különbözik, és ez kifejezetten jó dolog. A „Sorceress”-ben minden bizonnyal a hangzásbeli és ambient kettősség ragadja meg a legjobban: az ütőerő, a sötétség és néhány rendkívül szép ambient pillanat között hol a (köz)műfaji sokszínűség közepette alig lehet elhinni, hogy ugyanarról a zenekarról van szó. Néhány „keményfejűbb” metalos biztosan fanyalogni fog azon, hogy Åkerfeldt ezúttal teljesen Tom Dalgetyre bízta az album producerkedését, aki leginkább a Simple Minds-szal és a Pixies-szel, valamint más, az Opethhez kevéssé köthető zenekarokkal való munkáiról ismert. Dalgety viszont kiválóan végezte a dolgát a „Sorceress”-en, és tökéletesre csiszolta a hangzásukat. A „Sorceress” szép bizonyíték arra, hogy az Opeth, a hosszú idő óta követők egy részének zúgolódása ellenére, akik egyszerűen nem tudnak megbékélni azzal, hogy a „Blackwater Park” (2001) korszakának visszavonhatatlanul vége, még korántsem íródott le. Kiszámíthatatlan hangzásbeli fejlődésük minden újabb albummal folytatódik, változatos pályafutásuk újabb izgalmas fejezetei felé.
Felállás
Mikael Åkerfeldt – ének, gitár, produkció és hangkeverés
Fredrik Åkesson – gitár, vokál
Joakim Svalberg – zongora, billentyűs hangszerek, vokál
Martín Méndez – basszusgitár
Martin Axenrot – dob, ütőhangszerek
Produkció
Tom Dalgety
Számlista
1. Persephone
2. Sorceress
3. The Wilde Flowers
4. Will O The Wisp
5. Chrysalis
6. Sorceress 2
7. The Seventh Sojourn
8. Strange Brew
9. A Fleeting Glance
10. Era
11. Persephone (Slight Return)
