Marillion: Fuck Everyone and Run (F.E.A.R.)
Kiadó: earMUSIC Records
Megjelenés dátuma: 22-09.2016
Produkció: Marillion & Michael Hunter
Műfaj: Neo Progressive Rock / Art Rock
Az album hossza: 68:10
Az angol progresszívrock-bajnok Marillion a „Fuck Everyone and Run (FEAR)” című tizennyolcadik stúdióalbumával hosszú idő után ismét koncepciólemezt tett le az asztalra. Ez számos ponton rokon a korábbi koncepcióremekkel, a „Brave”-vel (1994), elsősorban a rengeteg társadalmi csípős üzenet miatt. A Marillion dalaiban mindig is erős volt a társadalomkritikus él, de a „Fuck Everyone and Run (FEAR)” egész hosszán az igazságtalan „szép új világ” ostorozása új magasságokba emelkedett. Steve „Mr. H” Hogarth a Marillionhoz képest szokatlan albumcímről elmondta, hogy nem haragból vagy sokkolási szándékból választották, ahogy a legtöbben gondolnák. A cím a „The New Kings” szövegének központi üzenete, amely a szomorúságot és a beletörődést tükrözi afelett, hogy merre tart most Anglia, és vele a világ nagy része. Rengeteg a düh is azért, hogy az USA kulcsszerepet játszik a neoliberális káosz, a háborúk, valamint az emberi társadalom egyre súlyosabb szociális, ökológiai, erkölcsi és szellemi felbomlásának terjesztésében.
Ennyi dühöt a jelenlegi társadalmi klíma miatt a Marillion még soha nem fejezett ki a szövegeiben, mint a „Fuck Everyone and Run (FEAR)”-ön, és ez így van jól, hiszen a helyzet egyre tarthatatlanabb. Egyre nő a félelem a közelgő vihartól, amely hozhat pozitív változást, de a beteg emberiség teljes pusztulását is. A Marillion már a „Brave”-en is minden ágyúval lőtt az egyre individualistább, materialistább és embertelenebb társadalomra. Most sem fukarkodnak az ágyúsortüzekkel az oligarchia, a plutokrácia, a jupik és a mindenféle szélsőségesek ellen, akik az emberi félelemből élnek. A legszomorúbb az egészben az, hogy a „Brave” megjelenése óta eltelt huszonkét évben semmi nem változott jobbra, sőt a dolgok még rosszabbra fordultak.
Az album három terjedelmes szvitre és három rövidebb, szintén összefüggő részre oszlik, amelyek több mint sikeresen fűzik egységes, rendkívül meggyőző egésszé a koncepciót, összetett hangzással és megrázó üzenetekkel. Ilyen jó szövegekkel a mai progrock-zenekarok közül csak kevesen dicsekedhetnek. Az „El Dorado”, a „The Leavers” és a „The New Kings” szvit több szekcióra tagolódik, és a Marillion leghosszabb darabjai közé tartozik, bár a leghosszabb Marillion-szerzemény továbbra is a „Grendel” a Fish-korszak elejéről. Mint a Hogarth-korszak legtöbb albuma, ez is megkíván legalább néhány meghallgatást, mire a mély, társadalomkritikus üzenetek, az összetett hangzási részletek és az aranzsmányok „beleülnek” a fülbe, és izgalmas élménnyé állnak össze. Felületes hallgatásra úgy tűnhet, hogy kifejezetten meditatív lemezről van szó, ahol különösen Mark Kelly billentyűs kapott sok teret, miközben a gitárvirtuóz Steve Rothery sem spórol a jellegzetes, melankolikus szólóival. Ez azonban nem egészen így van, mert a „FEAR” több helyen is „kitör” egy-egy dühös kirohanással. A legtöbb szám hangulata melankolikus és sötét, időnként világos árnyalatokkal.
A „FEAR” a rendkívül ambiciózus és összetett „El Dorado” szvittel nyit, amely öt szekcióra oszlik. A szöveg a rasszizmusra és gyűlöletre figyelmeztet, amellyel főként az afrikai és közel-keleti menekültek szembesülnek, amikor háborús vagy társadalmilag instabil területekről menekülnek az EU úgynevezett „ígéret földjére”. Ahelyett, hogy az európai társadalom feltenné magának a kérdést az emberek szorult helyzetének valódi okairól (többek között arról, hogy Európa vakon támogatja az amerikai „keresztes” háborúkat a Közel-Keleten, amelyek szorosan kötődnek az olaj- és fegyverlobbikhoz), inkább naivan és megrémülten követi a romlott politikusokat, akik ügyesen szítják és terjesztik az általános terrorfélelmet. Közben folyamatosan elterelik a közvélemény figyelmét a számos hazai problémáról, például a történelem legnagyobb társadalmi egyenlőtlenségéről, és egyúttal ösztönzik a fasizmus általános térnyerését a régi kontinensen, amely lassan egyre több európai országban veszi át a hatalmat.
Erről szól az „El Dorado”, amely üzenetével nagyon emlékeztet az előző albumról ismert, szintén erősen társadalomkritikus remekműre, a „Gaza”-ra. Az akusztikus bevezető szekció, a „Long-Shadowed Sun” után a „The Gold” következik, amelyben szépen váltakoznak a nyugodt és a dühös pillanatok. A szvit magját a „Living in FEAR” szekció adja, ahol a Marillion lassan és meglehetősen váratlanul épít fel egy dallamos refrént, és általánosabb képet fest a félelemről, amely egyre mélyebben gyökerezik a mai emberi társadalomban. A drámai ambient hangulat ízléses gitárszólóban csúcsosodik ki, Hogarth refrénjét pedig a megfelelő helyeken átszövik a vokális harmóniák. Ezekről, mint általában, főként Pete Trewavas basszusgitáros gondoskodott, alkalmanként Rothery, Kelly és Ian Mosley dobos segítségével.
Az öt szekcióra osztott „The Leavers” az album legterjedelmesebb és zeneileg legambiciózusabb darabja, ahol a Marillion gazdag harmóniákkal, váratlan ütemváltásokkal és H úr kivételes énekteljesítményével nynyűgöz le. A szövege változatosság kedvéért nem hangsúlyozottan társadalomkritikus, hanem a zenekarról, azaz a Marillionról és világ körüli koncertutazásaikról szól. Ezt a témát korábbi albumokon is feldolgozták, például a „Montreal” című számban. A hangulat ezúttal valamivel világosabb, miközben Rothery a maga kifinomult módján szövi a melankolikus gitárfutamokat, Kelly pedig rendkívül változatos billentyűs textúrákat fektet le, amelyek a hosszabb hangszeres részek közepén érvényesülnek a legszebben. A melankolikus gitárfutamokon átáramló vokális harmóniák a záró részben fenomenális, szinte epikus hangulatot teremtenek.
A kifejezetten melankolikus „White Paper” a „FEAR” két politikai üzenet nélküli darabja közül a második. Ez cinikus pillantás a „igazi” szerelemre a mai vállalati világban, és arra, hogy ez az eszmény a féktelen digitalizáció közepette egyre inkább kihal, miközben az emberi kapcsolatok kifejezetten felszínessé és mesterkélté válnak. Kelly itt ismét eljátszik néhány agyafúrt hangmintával, Hogarth pedig újra ragyog a hihetetlenül átélt énekteljesítményével.
Az album harmadik szvitje, a disztopikus ízű „The New Kings” négy szekcióra oszlik, és élesen támadja a mai, (reméljük) utolsó szakaszában járó neoliberális kapitalizmus plutokráciáját és oligarchiáját. Ebben két világ létezik: az egyik a gazdagoké és kiváltságosoké, akik a világ vagyonának 99%-át birtokolják, a másik mindazoké, akik engedelmesen szolgálják őket, és hajlandók megenni az összes „szart”, amit nekik tálalnak. Mindezt azokkal a hazugságokkal, amelyeket a médiájukon keresztül terjesztenek, és ezzel lehetővé teszik a fennálló társadalmi rend fennmaradását.
A zenekari betétekkel megtámogatott bevezetőt H drámai, „magasabb sebességfokozatban” előadott éneke és finom gitárfutamok kötik össze, amelyektől megfagy az ereinkben a vér. Az ilyen ambient pillanatokból, a szövegekben bőségesen adagolt „szellemi táplálékkal”, elég sok van ezen a csodálatos szvitten. Az egyik ambient csúcspont minden bizonnyal a „Russia’s Locked Doors” szekció éteri vokális harmóniákkal. A szöveg arra figyelmeztet, hogyan rendez be a mai plutokrácia az USA vezetésével szükség esetén új hidegháborút, ha ez bizonyos politikai és gazdasági hasznot hoz neki. Bár a Marillion a szövegben azt mondja, hogy ezek a társadalmi paraziták egyszerűen „túl nagyok ahhoz, hogy elbukjanak”, a remény mégis utolsóként hal meg. A végén jön az egész album legdrámaibb szekciója, a „Why Is Nothing Ever True?”. A kevesebb mint két perc hosszú „Tomorrow’s New Country”, amely az album legvégén kapott helyet, eredetileg a „The Leavers” záró szekciójának készült, de ambient jellegű világosságára való tekintettel inkább az utolsó helyre tették. Így a koncepció a kifejezetten sötét és disztopikus „The New Kings” után mégis pozitív hangon zárul, amikor a mai viszonyok és a jövő sötét víziói homályába végül mégis beragyog egy reménysugár.
A „Fuck Everyone and Run (FEAR)” disztopikus jellege már az első hallgatásra mély benyomást tesz, a hallgatót azonban csak akkor ragadja magával teljesen, ha időt szán a mélyebb meghallgatásra. Ezt a „legféltettebb brit zenei titoktól” évek óta megszokhattuk. A Marillion a „FEAR”-rel az előző, kiváló „Sounds That Can’t Be Made” (2012) méltó társát alkotta meg, ami nem volt könnyű feladat, hiszen az említett remekmű pályafutásuk egyik legjobb albuma volt. Egyúttal a „FEAR”, amely már most az év egyik fő esélyese a legjobb progrock-albumnak járó címre 2016-ban, hallgatás szempontjából is az egyik legigényesebb teljesítményük, különösen azoknak, akik nem merülnek el a szövegekben, vagy nincs idegük a hosszabb, meditatív és egyszersmind összetett ambient részekhez. Manapság nagyon kevés rockzenekar, főleg ilyen megalapozott névvel, meri ilyen nyíltan és ilyen intelligens módon támadni a mai társadalmat, mint az aylesburyi kvintett. A társadalomkritikusság egyébként olyasmi, ami a Marilliont mindig is jellemezte, és ami ma is összeköti neoprogrock-kortársaival, például az Arenával, az IQ-val, a Pallasszal, a Pendragonnal és a Twelfth Nighttal, miközben zeneileg már régóta nincs sok közös bennük a felsorolt zenekarokkal.
szerző: Peter Podbrežnik
értékelés: 9.0 / 10
Számok listája:
1. El Dorado (I) Long-Shadowed Sun
2. El Dorado (II) The Gold
3. El Dorado (III) Demolished Lives
4. El Dorado (IV) F E A R
5. El Dorado (V) The Grandchildren of Apes
6. Living in F E A R
7. The Leavers (I) Wake Up In Music
8. The Leavers (II) The Remainers
9. The Leavers (III) Vapour Trails in the Sky
10. The Leavers (IV) The Jumble of Days
11. The Leavers (V) One Tonight
12. White Paper
13. The New Kings (I) F*** Everyone and Run
14. The New Kings (II) Russia’s Locked Doors
15. The New Kings (III) A Scary Sky
16. The New Kings (IV) Why is Nothing Ever True?
17. The Leavers (VI) Tomorrow’s New Country
Felállás:
Steve Hogarth – ének, billentyűs hangszerek
Steve Rothery – gitár, háttérvokál
Pete Trewavas – basszusgitár, gitár, háttérvokál
Mark Kelly – billentyűs hangszerek, háttérvokál
Ian Mosley – dob, ütőhangszerek, háttérvokál