Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Tears for Fears
Kiadó: Mercury Records
Megjelenés: 1985
Játékidő: 41:19
Értékelés: 5/5
A brit new wave duó, a Tears For Fears, amelyet 1981-ben alapított Roland Orzabal (ének/gitár/billentyűk) és Curt Smith (basszusgitár/ének), már ragyogó, koncepciózus debütalbumával, a „The Hurting”-gal (1983) – amely a szokásos szintipop-mércével mérve meglehetősen mély anyag volt – felkerült a korabeli listák élére, és előrevetítette a kereskedelmileg is rendkívül sikeres karrier kezdetét. Orzabal és Smith a „The Hurting” olyan slágerei után, mint a „Mad World”, a „Pale Shelter” és a „Change”, nem akart a babérjain pihenni: Ian Stanley billentyűssel és Manny Elias dobossal együttműködve úgy döntöttek, hogy következő stúdióprojektjükkel, a „Songs From The Big Chair”-rel – amely sok szempontból a nagyívű debütalbum továbbfejlesztése volt – még feljebb srófolják a new wave hangzásának kifinomultságát, és megszabadulnak minden generikusan szóló szintipop-elemtől. Jelentős változás volt az elsőhöz képest az is, hogy érezhetően eltávolodtak a „The Hurting” főként introvertált hangulatától és traumákkal átszőtt szövegeitől a jóval extrovertáltabb himnuszok és pozitívabb üzenetek felé, olykor egy-egy adag fekete humorral fűszerezve.
A Tears For Fears két főnöke az album címéhez – tipikus, fekete humorú módján – a „Sybil” című tévéfilm megnézése közben jutott ötlethez; ennek főszerepében egy súlyos többszörös személyiségzavarral élő nő szerepelt, aki csak akkor tudott megnyugodni, ha leült a terapeuta kanapéjára. A „Songs From The Big Chair” még az elődjénél is jobb volt, és még nagyobb kereskedelmi sikert aratott, hiszen ezen szerepelt a Tears For Fears két legnagyobb slágere, a „Shout” és az „Everybody Wants To Rule the World”, amelyek egyben a zenekar legismertebb számai, és az elmúlt évszázad nyolcvanas éveinek zenei korszakát is a legjobban képviselő dalok közé tartoznak.
A nyitó szupersláger, a „Shout” Orzabal főénekével, monumentális refrénjével és tiltakozó szövegével gyorsan a Tears For Fears legfontosabb koncertklasszikusává vált, és sokan ismerik, akik magáról a kultikus new wave duóról amúgy még sosem hallottak. Itt ismét kiválóan bebizonyosodott a tehetséges páros kivételes érzéke a hipnotikus refrénekhez, a finom szintetizátor-textúrák rétegezéséhez és a titokzatos, kissé nosztalgikus hangulat megteremtéséhez, ráadásul ezúttal egy bátor gitárszóló sem hiányzik, ami az addigi Tears For Fears-életműben igen üdvözlendő újdonság volt. A „The Working Hour” Mel Collins (King Crimson, ex-Camel) szaxofon-improvizációjával indul, de ez a jazzes betét nem tart sokáig, mert hamarosan melankolikus new wave ritmusok veszik át az uralmat, amelyekben remekül érvényesül Orzabal megszokottan sértett és lázadó hangja. A lezárásban artrockos hangszeres szakasz uralkodik.
A mamutsláger, az „Everybody Wants to Rule the World”, amelyben Smith énekel, érdekes háttérrel született: eredetileg tartalmazta az „everybody wants to go to war” sort, amit Orzabal elég fakó szóválasztásnak talált. A szöveg megváltoztatása után a két zenész abban sem volt biztos, hogy a végső változat – könnyed természete és nagyon is nyilvánvaló, fekete humorú, szarkasztikus szövege miatt – egyáltalán odaillik-e az albumra, hiszen stílusában eléggé eltért a többi daltól. Végül a helyes döntés győzött, és a nyolcvanas évek egyik legkedveltebb és legtöbbet játszott dala minden várakozást felülmúlt. Az is helyes döntés volt, hogy Smith kerül a mikrofon mögé, mert a hangszíne valahogy jobban illett a lazító refrénhez és a könnyed közeghez.
A „Mothers Talk”, amely szerteágazó elektronikus ritmikára épül, és hivalkodó többszólamúságot vonultat fel, újabb nagy sláger volt, amellyel a zenekar sikeresen megmutatta újonnan szerzett hangzásbeli élét. A megindító power ballada, az „I Believe” háttere szintén érdekes: Orzabal eredetileg a kultikus progrock zenésznek, Robert Wyattnak (ex-Soft Machine, Matching Mole) kínálta fel, akinek végül ajánlotta is a dalt, ám a szám végül újabb Tears For Fears-sláger kislemez lett, amelynek B-oldalán Wyatt szólószerzeményének, a „Sea Song”-nak a feldolgozása szerepelt. A „Broken” ingerült gitárszakaszaival, ritmikus szekvenciázásával és szétszórt szintetizátor-textúráival – miközben Orzabal teljesen vigasztalanul szól – messze az album legsötétebb darabja.
A „Songs From The Big Chair” egyik csúcspontja mindenképp a ragyogó, egybefonódó „Heads Over Heels/Broken (live)” egyveleg, amely a „Heads Over Heels” sikerkislemezből és a „Broken” koncertváltozatába való átvezetésből áll. Utóbbi eredetileg (stúdióváltozatban) a „Pale Shelter” kislemez B-oldalaként jelent meg. A két összekapcsolt dalt rokon zongoramotívum és fantasztikus vokális harmóniák fűzik egybe. A „Listen” ballada, a másik Smith-énekes dal, csendéletszerű, kissé titokzatos atmoszférájával, melankolikus szintetizátor-textúráival és megrázó női operett-harmóniáival meglehetősen szentimentális lezárása az albumnak.
A Tears For Fears művészi és kereskedelmi csúcspontja, a „Songs From The Big Chair” az idő próbáját és a megjelenése óta eltelt három évtizedet is kiállva a new wave színtér mesterműve maradt, amely ma is lenyűgöz a hangzás kifinomultságának és a hangszerelői ötletességnek irigylésre méltó fokával. Ha mindenáron hibát keresnénk a „Songs From The Big Chair”-ben, az biztosan a szürke és meglehetősen ötlettelen borító lenne, amelyen a mestermű két fő alkotója látható. Ez az unalmas kép egyébként elég szokatlan volt a Tears For Fears többi lemezéhez képest, amelyek művészi borítókkal tűntek ki. Orzabal, aki Smith-szel együtt a 21. században is életben tartja a Tears For Fears nevet (már egy ideje azt beszélik, hogy készül a hetedik stúdióalbumuk), manapság azzal henceg, hogy személyesen a nyolcvanas évek közepén erősen ellenezte a zenekar kereskedelmibb irányvonalát, amely a „Songs From The Big Chair”-rel kezdődött, de a mesés siker után, amely elől 1985-ben a legkevésbé sem zárkózott el, mostanra „bölcselkedhet”, ahogy kedve tartja.
Felállás
Roland Orzabal – ének, gitár, billentyűs hangszerek
Curt Smith – basszusgitár, vokál, főének a 3. és 8. dalon
Ian Stanley – billentyűs hangszerek
Manny Elias – dobok
VENDÉGZENÉSZEK:
Sandy McLelland – vokál
Chris Hughes – dobok
Jerry Marotta – ütőhangszerek
Will Gregory – szaxofon
Mel Collins – szaxofon
Andy Davis – zongora
Neil Taylor – gitár
Stevie Lange – vokál
Annie McCaig – vokál
Marilyn Davis – vokál
Producer
Chris Hughes
Dalok listája
1. Shout (6:33)
2. The Working Hour (6:31)
3. Everybody Wants to Rule the World (4:11)
4. Mothers Talk (5:06)
5. I Believe (4:54)
6. Broken (2:38)
7. Head over Heels/Broken (live) (5:02)
8. Listen (6:54)
