Szerző: Rok Klemše
Előadó: Iron Maiden
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1986
Játékidő: 51:24
Értékelés: 5/5
A brit heavy metal zászlóshajója, az Iron Maiden a korszakalkotó Powerslave megjelenése után valószínűleg karrierje addigi csúcsára ért. A Powerslave-et a monumentális, pompázatos World Slavery Tour követte, amely a mai napig a rocktörténet egyik leghosszabb turnéjának számít. A statisztika magáért beszél: a turné 1984. augusztus 9-én kezdődött és 1985. július 5-én ért véget, vagyis kolosszális 331 napig tartott, ez alatt 193 koncertet adtak. Matematikailag ez naponta több mint fél koncertet jelent! A hihetetlenül sikeres turné 24 országon vezette át a bandát, és megszülte minden idők egyik legjobb koncertfelvételét, a Live After Death-et, amelyet a londoni Hammersmith Odeonban és a kaliforniai Long Beach Arenában vettek fel négy egymást követő estén. A menetrend fizikailag és mentálisan is teljesen kimerítette a zenekart, ezért a következő album munkálatait csak 1986-ban kezdték el. A Somewhere in Time így az első olyan stúdióalbum az Iron Maiden debütálása óta, amely nem az elődje után egy évvel jelent meg.
Talán ez is az oka, hogy a Somewhere in Time irányváltást jelent a zenekar számára: kicsit kísérletezősebb vizekre eveznek, új és más stílusirányokat keresnek. Ez az első album, amelyen az Iron Maiden (Adrian Smith ötletére) gitár- és basszusszintetizátorokat használt. Az új szerzeményt azonban megfontoltan, pontosan és finoman építették be – az ugyanabban az évben megjelent Judas Priest-féle Turbóval ellentétben a billentyűk a Somewhere in Time-on nem tolakodnak előre, szépen kitöltik a hangképet, a dalok pedig csak nyernek az intenzitásból és a finomságból. A rajongók fogadtatása megosztott volt az újabb irányról, de az Iron Maidennek a merészség és a kísérletezési vágy végül csak kifizetődött. Az is érdekes, hogy a banda teljes egészében elutasította Dickinson dalait, mert Harris szavai szerint furcsa akusztikus megoldásokat kínált, amelyek a fárasztó World Slavery turné következményei lehettek. Dickinson helyett Adrian Smith bizonyított kiválóan három népszerű dallal az albumon, és ez még egy bizonyíték arra, hogy 1999-es visszatérése a zenekarba ugyanolyan fontos volt, mint Dickinsoné. Még egy lényeges tény: a Somewhere in Time volt addig a csapat legdrágább albuma, a fiúk több időt szántak az új lemez elkészítésére, mögöttük pedig ott voltak a színpadi tapasztalatok, valamint a korábbi kiadványok érettsége, kora és esze. Kétségtelen, hogy a Somewhere in Time a mai napig a zenekar egyik legambiciózusabb projektje. Ezúttal Derek Riggs is ambiciózusan állt a munkához, és karrierje egyik legjobb borítóját alkotta meg. Eddie levetette a Powerslave kötéseit, és „Schwarzi találkozik a Blade Runnerrel” típusú kiborggá változott, Riggs pedig közel 40 utalást és hivatkozást rejtett el a borítón az Iron Maiden történetére (a listát ITT nézhetitek meg)
A Maiden már az album legelső másodperceiben sokkol, amikor a Caught Somewhere in Time intrójában nehéz billentyűhangok fogadnak. De hogy keverednek a gitárokkal! A dühödt gitártámadások, a romboló dobok, a basszusgitár vastag hangja és a magasan szárnyaló ének amúgy is epikus keverékéhez teljesen új sötét, misztikus és titokzatos felhangokat adnak, amelyek ugyanakkor rendkívül melegen hatnak, és tökéletes elegyet alkotnak. A dal további részében a billentyűk eltűnnek, helyükre Murray és Smith isteni riffjei lépnek, amelyek a fantasztikus szólórészekkel és a ragyogó ritmusszekcióval együtt a Caught Somewhere in Time-ot minden idők egyik legtökéletesebb nyitódalává teszik. Dickinson a refrénben az Aces High-hoz hasonlóan ismét valódi „légiriadó” szirénának bizonyul, és remekül énekli el a szöveget, amely H. G. Wells The Time Machine című sci-fijére emlékeztet, valójában mégis valakiről szól, akinek felajánlják, hogy eladhatja a lelkét. Az időgép innen a Wasted Years-hez repít, az album első kislemezéhez, és az első olyanhoz, amelyet kizárólag Smith írt. A dal kiváló választás volt kislemeznek, hiszen a Wasted Years a mai napig a legszélesebb körben hozzáférhető, kereskedelmileg és mainstream szempontból is hangzó szám, mégis úgy szól, ahogy egy igazi maidenes dalnak szólnia kell, fantasztikus, fülbemászó refrénnel és remek szólóval. A „carpe diem” üzenetű szöveg még egy jó adag optimizmust ad a számhoz. Smith Sea of Madness-e nem kínálja az Iron Maiden-dalokra általában jellemző fenomenális kezdést, hiszen átlagos, hard rockosan koszos intróval indul, a rossz szájízt azonban ragyogó, melankolikus refrénnel és hatásos énekdallamokkal javítja ki, amelyek hihetetlenül jól tolmácsolják a homályos szöveget, ami talán az elme lassú elsötétüléséről szól. A Sea of Madness csúcspontját kétségkívül a Murray/Smith gitárpárbaj adja. A halál széléhez az epikus Heaven Can Wait vezet, amely a halál előtti élményről és az alagút végén világító fényről szól, ami állítólag mindannyiunkra vár. A szám gyakorlatilag élő helyzetekre van kitalálva, hiszen rendkívül fülbemászó „sing-a-long” résszel bír, ismét verhetetlen gitárduó-produkcióval, ráadásul az „ooo oo” részben Dickinsonhoz csatlakoznak azok a srácok is, akikre az Iron Maiden a Tehe nevű bárban akadt (lásd a borítón a hivatkozásokat). The Loneliness of a Long Distance Runner kétséget kizáróan az Iron Maiden-diszkográfia egyik figyelmen kívül hagyott gyöngyszeme, hiszen minden klasszikus Maiden-elemet tartalmaz – a lassú, kissé hátborzongató, libabőrt okozó gitárbevezetőtől és Harris zseniális basszusának fokozatos becsatlakozásától, Nicko nyugtalan lábán át egészen addig, amíg az énekdallamokkal be nem lép Bruce. A hatperces, adrenalinos hullámvasút-utazás Alan Sillitoe azonos című novellájára épül, amely egy fiatalkorú bűnözőről szól, aki a futásban talál vigaszt, végül pedig szembeszegül a felügyelőivel, és feladja a versenyt, amelyet meg kellett volna nyernie. Dickinson az emlékezetes refrénben az egyik legjobb alakítását nyújtja, az instrumentális rész pedig egyszóval zseniális. A szöveg szimbolikus szinten egy egyén belső küzdelmeként is működik, aki választhat, hogy követi-e az elveit, vagy térdre rogy a hatalmasok előtt. Engem személy szerint az epikusságával és hasonló témájával a maratoni futó legendájára is emlékeztet. Smith utolsó hozzájárulása a Stranger in a Strange Land, amely egy sarkvidéken rekedt férfiról szól, akinek befagyott holttestére évekkel később bukkannak rá. A dal lassabb tempójával kiválóan megragadja a koncepció kissé morbid és mélabús hangulatát, a magányt és a helyzet elkerülhetetlenségét pedig a ismét verhetetlen szólók sem tudnák jobban megfogni. Bár a címet Robert A. Heinlein egyik regényétől kölcsönözték, a dalnak semmi köze a könyvhöz. A Deja-Vu egy újabb figyelmen kívül hagyott heavy metal gyöngyszem, amely természetesen a már látott érzéséről szól. Bár a dal gitárdallamait számtalanszor hallhatod, a déjà vu érzést mégsem kerülheted el, mert egyszerűen minden alkalommal hihetetlenek. „My son ask for thyself another Kingdom, for that which I leave is to small for thee.” – ez a nyitómondat, amelyet Nicko McBrain mond el, mielőtt belevágnánk az album csúcspontjába, kétségkívül a lemez legjobb számába, az Alexander the Great-be. Ez a zseniális eposz minden idők egyik legnagyobb hadvezéréről szól, aki állítólag egyetlen csatát sem vesztett el, Nagy Sándorról, azaz a makedón Sándorról, aki élete során a akkor ismert világ nagy részét meghódította, és nem is zárhatta volna jobban az albumot. Az első bevezető riffektől, amelyeket Nicko katonás dobsorozatai kísérnek, a számos közjátékon, a gitárok és a basszus összefonódásán, az emlékezetes dallamokon és harmóniákon át egészen a lélegzetelállító gitárfutamokig és szólókig a dal az Iron Maiden-diszkográfia egyik csúcspontja. Harris ezzel a pompázatos eposzal bebizonyította, hogy az egyik legjobb dalszerző, zeneszerző és hangszerelő, hiszen annyi fordulatot zsúfol a számba, hogy az eposznak igazi sokkot kellett jelentenie a rajongóknak, akik 1986-ban hallották, és azt hitték, a Maidentől már mindenhez hozzászoktak. Bár a szöveg tartalmaz néhány kisebb pontatlanságot (köztudott, hogy Sándor a hadseregével egészen az Indusig menetelt, halálának pontos oka pedig ismeretlen), ez nem von le semmit a dal tiszta zsenialitásából.
A Somewhere in Time örök időkre a metal klasszikusa marad, bővelkedik a klasszikus anyagban. Az Iron Maidennek kifizetődött az albumhoz való kissé új és más hozzáállás, hiszen túlszárnyalták önmagukat, bebizonyították, hogy nem egy stagnáló banda, és olyan zenét alkottak, amely generációk fülébe ivódott bele, és nem kétlem, hogy a következőkébe is bele fog. Sajnos a Somewhere in Time a zenekar részéről valószínűleg a legelhanyagoltabb album is, mert a számait gyakorlatilag szinte nem is lehet hallani. Az Iron Maidennek még van ideje, és remélem, ezt a hibát még orvosolják.
Felállás
Bruce Dickinson – ének
Steve Harris – basszusgitár
Dave Murray – gitár
Adrian Smith – gitár
Nicko McBrain – dobok
Produkció
Martin Birch
Számlista
1. Caught Somewhere in Time
2. Wasted Years
3. Sea of Madness
4. Heaven Can Wait
5. The Loneliness of the Long Distance Runner
6. Stranger in a Strange Land
7. Deja-Vu
8. Alexander the Great
