Kiadó: EMI Records
Megjelenés dátuma: 1986. 9. 29.
Producer: Martin Birch
Játékidő: 51.18 perc
Műfaj: Heavy Metal
Értékelés: 10/10
A brit heavy metal zászlóvivői, az Iron Maiden a korszakalkotó Powerslave megjelenése után valószínűleg addigi pályafutásuk csúcsára értek. A Powerslave-et a monumentális, pompázatos World Slavery Tour követte, amelyet a mai napig a rocktörténelem egyik leghosszabb turnéjaként tartanak számon. A statisztika magáért beszél: a turné 1984. augusztus 9-én kezdődött és 1985. július 5-én ért véget, vagyis kolosszális 331 napig tartott, ebből 193 koncert volt. Ez matematikailag napi több mint fél koncertet jelent! A hihetetlenül sikeres turné 24 országon vezette át a bandát, és megszülte minden idők egyik legjobb koncertfelvételét, a Live After Death-et, amelyet négy egymást követő estén rögzítettek a londoni Hammersmith Odeonban és a kaliforniai Long Beach Arenában. A menetrend fizikailag és pszichésen is teljesen kimerítette a zenekart, ezért a következő album munkálatait csak 1986-ban kezdték el. A Somewhere in Time így az első olyan stúdióalbum lett az Iron Maiden első lemeze óta, amely nem az elődje után egy évvel jelent meg.
Talán ez is az oka annak, hogy a Somewhere in Time irányváltást jelent a zenekar hangzásában: kicsit kísérletezőbb vizekre eveztek, új és más stílusirányokat kerestek. A Somewhere in Time az első lemez, amelyen az Iron Maiden (Adrian Smith ötletére) gitár- és basszusgitár-szintetizátorokat használt. Az új szerzeményt viszont nagyon megfontoltan, pontosan és finoman építették be – a Judas Priest ugyanabban az évben kiadott Turbo albumához képest a billentyűk a Somewhere in Time-on nem tolakodnak előre, szépen kitöltik a hangképet, a dalok pedig csak nyernek az intenzitásukból és a finomságukból. A rajongók reakciója az új irányra vegyes volt, de az Iron Maidennek a merészség, a kísérletezőkedv és az újítás kizárólag megtérült. Az is érdekes, hogy a banda teljes egészében elutasította Dickinson dalait, mert Harris szavai szerint ő furcsa akusztikus hangszereléseket kínált, amelyek állítólag a kimerítő World Slavery turné következményei voltak. Dickinson helyett viszont Adrian Smith bizonyított kiválóan három népszerűvé vált dallal, és ez újabb bizonyíték arra, hogy 1999-es visszatérése a zenekarba ugyanolyan fontos volt, mint Dickinsoné. Egy másik fontos tény, hogy a Somewhere in Time volt addig a zenekar legdrágább albuma: a fiúk több időt szántak az új lemez elkészítésére, mögöttük pedig ott voltak a színpadi tapasztalatok, az érettség és a régebbi kiadványok tanulságai. A Somewhere in Time kétségkívül a mai napig a zenekar egyik legambiciózusabb projektje maradt. Ezúttal Derek Riggs is ambiciózusan fogott a munkához, és pályája egyik legjobb borítóját alkotta meg. Eddie ledobta a Powerslave kötéseit, és „Schwarzi találkozik a Blade Runnerrel”-féle kiborggá változott, Riggs pedig közel 40 utalást és hivatkozást rejtett el a borítón az Iron Maiden történetére (a listát ITT nézheted meg)
A Maiden már az album legelső másodperceiben sokkol, amikor a Caught Somewhere in Time felvezetésében súlyos billentyűhangok fogadnak. De hogy keverednek a gitárokkal! Az amúgy is epikus keverékhez – dühödt gitártámadásokhoz, romboló dobokhoz, vastag basszusgitárhoz és magasan szárnyaló énekhez – teljesen új sötét, misztikus és titokzatos felhangokat adnak, amelyek ugyanakkor rendkívül melegen hatnak, és tökéletes elegyet alkotnak. A dal további részében a billentyűk eltűnnek, helyüket Murray és Smith ujjai alól előbukkanó isteni riffek veszik át, amelyek a fantasztikus szólógitár-részekkel és a ragyogó ritmusszekcióval együtt a Caught Somewhere in Time-ot minden idők egyik legtökéletesebb nyitódalává teszik. Dickinson a refrénben az Aces High-hoz hasonlóan ismét igazi „air raid” szirénának bizonyul, és remekül elénekli a szöveget, amely H.G. Wells The Time Machine című sci-fijét idézi, valójában mégis valakiről szól, akinek azt ajánlják, hogy adja el a lelkét. Az időgép innen a Wasted Years-hez repít, az album első kislemezéhez, amelyet kizárólag Smith írt. A dal nagyon is jó választás volt kislemeznek, hiszen a Wasted Years a mai napig a legszélesebb körben elérhető, legkommerszebb és legmainstreambb hangzású szerzemény, ennek ellenére mégis úgy szól, ahogy egy Maiden-dalnak szólnia kell: fantasztikus, ragadós refrénje és remek szólója van. A szöveg üzenete, a „carpe diem” pedig épp a megfelelő adag optimizmust teszi hozzá. Smith Sea of Madness című dala nem kezd olyan fenomenálisan, ahogy az Iron Maiden-dalok általában, hiszen átlagos, hard rockosan koszos felvezetéssel indul, de a rossz szájízt ragyogó, melankolikus refrén és hatásos énekvonalak javítják ki, amelyek hihetetlenül jól tolmácsolják a homályos szöveget, amely talán az elme lassú elsötétedéséről szól. A Sea of Madness csúcspontját kétségkívül a Murray/Smith gitárpárbaj jelenti. A halál széléig az epikus Heaven Can Wait vezet el, amely a halálközeli élményről és az alagút végén világító fényről szól, ami állítólag mindannyiunkra vár. A dalt gyakorlatilag élő helyzetekre találták ki, hiszen rendkívül ragadós „sing-a-long” része van, megint felülmúlhatatlan a gitárpáros produkciója, mindennek tetejébe pedig az „ooo oo” részben Dickinsonhoz még azok a fickók is csatlakoznak, akikre az Iron Maiden a Tehe bárban akadt (lásd a borítón lévő utalásokat). A The Loneliness of a Long Distance Runner minden kétséget kizáróan az Iron Maiden-diszkográfia egyik figyelmen kívül hagyott gyöngyszeme, mert minden elemet tartalmaz, ami egy Maiden-klasszikushoz kell – a lassú, kissé csúszkáló, borzongató gitárbevezetőtől és Harris zseniális basszusának fokozatos becsatlakozásától kezdve Nicko nyughatatlan lábáig, amíg be nem csatlakozik Brucey a versszakokkal. A hat perces adrenalinos hullámvasút-utazás Alan Sillitoe azonos című novellájára épül, amely egy fiatalkorú bűnözőről szól, aki a futásban talál vigaszt, végül azonban fellázad a felügyelői ellen, és feladja a versenyt, amelyet meg kellett volna nyernie. Dickinson az emlékezetes refrénben élete egyik legjobb alakítását nyújtja, a hangszeres rész pedig egyetlen szóval: zseniális. A szöveg szimbolikus szinten egy ember belső küzdelmeként is működik, aki választhat, hogy követi-e az elveit, vagy térdre rogy a hatalmasok előtt. Engem személy szerint az epikusságával és a hasonló témájával a maratoni futóról szóló legendára is emlékeztet. Smith utolsó hozzájárulása a Stranger in a Strange Land, amely egy sarkvidéken rekedt férfiról szól, akinek megfagyott holttestét évekkel később találják meg. A dal lassabb tempójával remekül megragadja a koncepció enyhén morbid és tűnődő hangulatát, a magányt és a helyzet elkerülhetetlenségét pedig nem is ragadhatná meg jobban egy újabb felülmúlhatatlan szóló. Bár a címet Robert A. Heinlen regényétől kölcsönözték, a dalnak semmi köze a könyvhöz. A Deja-Vu egy újabb figyelmen kívül hagyott heavy metal gyöngyszem, amely természetesen a már látottság érzéséről szól. Bár a dal gitárvonalait számtalanszor meghallgathatod, déjà vu érzésed mégsem támad, mert újra és újra egyszerűen hihetetlenek. „My son ask for thyself another Kingdom, for that which I leave is to small for thee.” – ez az a nyitómondat, amelyet Nicko McBrain mond el az album csúcspontja, a lemez kétségkívül legjobb dala, az Alexander the Great előtt. A minden idők egyik legjobb hadvezéréről szóló zseniális eposz Nagy Sándorról, vagyis Makedón Sándorról, aki állítólag egyetlen csatát sem veszített el, és életében meghódította az akkor ismert világ nagy részét, nem zárhatta volna jobban az albumot. Az első nyitóriffektől, amelyeket Nicko katonás sortüzei kísérnek, a számos közjátékon, a gitárok és a basszus összefonódásán, az emlékezetes dallamokon és harmóniákon át egészen a lélegzetelállító gitárfutamokig és szólókig a dal az Iron Maiden-diszkográfia egyik csúcspontja. Harris ezzel a pompázatos eposszal bebizonyította, hogy az egyik legjobb dalszerző, zeneszerző és hangszerelő, mert a dalban annyi fordulatot sorakoztat fel, hogy az eposz igazi sokk lehetett a rajongóknak, akik 1986-ban hallották, és azt hitték, hogy a Maidentől már mindent megszoktak. Bár a szövegben van néhány kisebb pontatlanság (köztudott, hogy Sándor a seregével együtt egészen az Indusig vonult, halálának pontos oka pedig nem ismert), ez nem von le a dal tiszta zsenialitásából.
A Somewhere in Time minden idők végezetéig a metal klasszikusa marad, bővelkedve klasszikus anyagban. Az Iron Maidennek megérte az album kissé új és más megközelítése, hiszen túlszárnyalták önmagukat, bebizonyították, hogy nem egy stagnáló banda, és olyan zenét alkottak, amely generációk fülébe égett bele, és nem kétlem, hogy a jövőbelieké is bele fog. Sajnos a Somewhere in Time a zenekar részéről valószínűleg a legelhanyagoltabb album is, hiszen a lemezről gyakorlatilag szinte alig hallani dalokat élőben. Az Iron Maidennek még van ideje, és remélem, hogy ezt a hibát még orvosolják.
Szerző: Rok Klemše
Számlista:
1. Caught Somewhere in Time
2. Wasted Years
3. Sea of Madness
4. Heaven Can Wait
5. The Loneliness of the Long Distance Runner
6. Stranger in a Strange Land
7. Deja-Vu
8. Alexander the Great
Felállás:
Bruce Dickinson – ének
Dave Murray – gitár
Adrian Smith – gitár
Steve Harris – basszusgitár
Nicko McBrain – dob
