Előadó: Johnson, Eric
Kiadó: Capitol Records
Megjelenés: 1996
Játékidő: 58:29
Értékelés: 5/5
Amikor a rockéletmű-nagyágyút, George Lynchet megkérdezték, melyik gitárost választaná, ha egy napig légy lehetne a stúdiója falán, habozás nélkül azt felelte: Eric Johnson. Lynch lelkesedésén nem kell csodálkozni, hiszen Johnson a kevésbé csengő neve ellenére a zenei körökben a bolygó egyik legelismertebb gitárosának számít. Virtuóz, akit más virtuózok becsülnek a legjobban, amit a gitárosmagazinok számos címlapja és a kevésbé és jobban ismert kollégák tiszteletteljes dicséretei is bizonyítanak. Bár a motívumvilága rendkívül széles hangszeres spektrumból merít, a jazztől, a new age-en és a rockon át egészen a bluesig és a countryig, mindvégig teljesen jellegzetes és jól felismerhető egyéniséget őriz.
Az első, ami Johnsonban megfog minket, a gitárhangzása. A fülnek rendkívül kellemes, hegedűszerű keveréke ez a Stratocaster lágyságának és a delay megfontolt használatának, amely folyondárként fonódik össze a szerző kifinomult zenei gondolkodásával. Johnson raffinált hangzása, amely mögött évtizedes kutatás és kísérletezés áll, a mai zenében különlegességnek számít, és az is egyik oka volt, hogy a Venus isle majdnem hat évig készült. Ennyi idő telt el ugyanis az elődje, az Ah via musicom megjelenése óta, amelyen Eric eddigi legnagyobb slágere, a Cliffs of Dover is megtalálható, és amiért 1991-ben Grammyt kapott. A legjobb rock instrumentális kategóriában abban az évben fölényesen lesöpörte a vetélytársakat, köztük az Allman Brothers, a Rush és a Yes óriásait. Valószínűleg a túlzott elvárások tehettek róla, hogy az 1996-ban megjelent Venus Isle az egyértelmű erényei – amelyek Johnson technikai, produceri és hangszerelői fejlődését tükrözték – ellenére sem tudta megismételni ezt a sikert, emiatt a gitáros elvált a Capitol Recordstól. Erica számára azonban ez az év messze nem volt sikertelen, hiszen Satriani meghívta az azóta legendássá vált G3 projekt első inkarnációjának amerikai turnéjára, aminek eredménye platinalemez és a G3: Live in concert DVD megjelenése lett.
De térjünk vissza a Venus Islehoz. Mindenképpen érett, lelkileg és zeneileg egyaránt kerek album ez, tele meditatív hatásokkal és hangulati tájképekkel, amelyek a legválogatósabb zenei ínyencek lelkén is dörömbölnek. A címadó dal után, amelynek bevezetőjében a sokoldalú Amit Chatterjee énekhangját csodálhatjuk meg, a melankolikus Battle we have won következik, majd a kicsit élénkebb All about you, ahol Johnsonhoz a vokálban a kissé duci Christopher Cross csatlakozik, akinek a karrierjét a nyolcvanas évek elején az MTV és a videóklipek megjelenése temette el. Az SRV nevű, blues-os hangulatú instrumentális szám kezdőbetűi mögött természetesen a nagy Stevie Ray Vaughan előtti hommage rejlik, a texasi legendáé, aki 1990-ben tragikusan, helikopterbalesetben hunyt el. Ez az instrumentális szám, amellyel Johnson viharos tapsot aratott a G3 turnén, kellemetlen helyzetbe hozva ezzel Satrianit, akinek utána kellett színpadra lépnie, kompozíciós szempontból áll legközelebb ahhoz, amit slágernek lehetne nevezni. A tartalomhoz illően ezúttal vendéggitárosként Stevie testvére, Jimmie Vaughan szerepel, de a szólóit gond nélkül meg lehet különböztetni Eric mesterműveitől. A Lonely in the night hegedűmotívuma erősen emlékeztet az Eleanor Rigbyre , de a Beatles-hasonlóság a második részben elillan, amikor az éneket egy villámgyors, Malmsteen stílusú arpeggiókkal operáló gitár váltja fel. Az album magját a Manhattan, a Camel’s night out és a Song for Lynette című instrumentálisokban kereshetjük, amelyek a kompozíció mellett Johnson technikai mesterségét is megmutatják, a zárlatot pedig a rockosabb hangulatú Pavilion és Venus reprise adja, tartalmilag kerekre zárva ezt a fenséges albumot.
A Venus isle tehát gond nélkül besorolható az elmúlt évtized legalulértékeltebb rocklemezei közé. Mögötte a zene iránti kivételes, a zeneiparban egyedülálló érzék mellett évek kemény munkája és a megfelelő hang keresése áll. Johnson a különböző erősítők hosszas kutatása és „tekergetése” közben jócskán megsértette a hallását, de még mindig nem annyira, hogy a füle az alkotási folyamat során ne venné észre a kitűzött ideáltól való legkisebb eltéréseket is. A szőrszálhasogatását talán a leginkább néhány hangmérnök beszámolója írja le, akik szerint a mester dühbe gurult már attól is, ha az effektjeit rossz márkájú elemekkel töltötték fel, mert állítólag ezzel tönkretették az egész hangképet. Amikor megkérdezték Johnsont, miért készült ilyen sokáig a Venus isle, azt felelte, hogy nem akarta ismételni önmagát, új kifejezési utakat keresett, miközben igyekezett megtartani a perfekcionista hozzáállását. Olyan zenészről van tehát szó, akinek a meglehetősen hosszú pályafutása ellenére nincs irigylésre méltóan terjedelmes diszkográfiája, de egyúttal megállapíthatjuk, hogy minden albuma pontosan átgondolt és minden tekintetben tökélyre csiszolt. Ehhez a tökéletességhez pedig idő kell.
Felállás
Eric Johnson – gitár, ének
Kyle Brock – basszusgitár (1,2,4,5,6,7,10)
Roscoe Beck – basszusgitár (3,9,11)
Chris Maresh – basszusgitár (8)
Tommy Taylor – dob
Bill Maddox – dob(8)
Steve Barber – szintetizátor
Produkció
Eric Johnson, Richard Mullen
Számlista
1.Venus Isle
2.Battle we have won
3.All about you
4.SRV
5.Lonely in the night
6.Manhattan
7.Camel’s night out
8.Song for Lynette
9.When the sun meets the sky
10.Pavilion
11.Venus reprise
