Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Gabriel, Peter
Kiadó: Charisma Records
Megjelenés: 1986
Játékidő: 46:25
Értékelés: 5/5
A „So” monumentális pillanat a legendás brit énekes és hangzásújító, Peter Gabriel pályafutásában, hiszen óriási kereskedelmi sikerének köszönhetően világszínvonalú szupersztárrá vált. A projekt már az induláskor rendkívül ambiciózusra sikeredett: az akkori legfejlettebb felvételi technikával dolgoztak, és a vendégzenészek egész hadserege közreműködött rajta. Korunk egyik legizgalmasabb, legújítóbb és legeredetibb zenei művésze viszont még csak nem is sejtette, hogy az album karrierje egyik mérföldkövévé lesz, és hogy ma is leginkább ezzel azonosítják. A „So”-val sikerült megalkotnia a populáris zene történetének egyik legjobb albumát, amelyen teljes erőbedobással vetette bele magát a pop-rock világába. Egykori Genesis-társával, Phil Collinsszal ellentétben, aki jellemzően meglehetősen szacharinos, limonádészerű popot csinált, Peter ismét bebizonyította, hogy hihetetlenül kifinomult hangzásra képes, és a legkülönfélébb zenei elemeket a pop-rock ambrózia ideális elegyévé gyúrja. Intelligens, finomkodó pop-rockját könnyen nevezhetnénk art popnak is.
A „So” – ha a „Birdy” (1985) filmzenéjét nem számítjuk – Peter első albuma, amelynek címében nem szerepel a neve. Arra a kérdésre, honnan jött a címötlet, Peter a várakozásokkal ellentétben azt felelte, hogy semmi jelentése nincs. A „So” azért lett a cím, mert tetszett neki, hogy minél rövidebben és közvetlenebben cseng. Ehhez a gyakorlathoz a későbbi stúdióalbumain is tartani fogja magát.
Az album több mint felét hipnotikus pop-rock slágerek teszik ki, amelyeket két kategóriába lehetne sorolni. Az egyik oldalon a szórakoztató, társadalomkritikus himnuszok állnak jó adag angol fekete humorral („Sledgehammer” és „Big Time”), a másikon a megható szerelmes balladák, amelyek mellett senki sem maradhat közömbös („Don’t Give Up”, „That Voice Again”, „In Your Eyes” és „Mercy Street”). Ezek a szerzemények mind a pályafutása legnagyobb és legelismertebb teljesítményei közé tartoznak, elsősorban pop-rock zenészként, noha Gabriel bácsi mindig is sokkal több volt a könnyűzene egyik központi alakjánál. A „So”-n ugyanakkor még mindig találunk néhány avantgárdabb, sötétebb hangulatú hangkísérletet is, amelyek Peter korai szólókarrierjét jellemezték („We Do What We’re Told” és „This is the Picture”). Gabriel úr a kompozíciós kiválóság mellett az ausztrál társproducerrel, Daniel Lanois-val – akivel már a „Birdy” zenéjén is együtt dolgozott – kivételesen tökéletes produkciót hozott össze, amely mélységével és kifinomultságával ma is lenyűgöz.
Peter az egész dalgyűjteményre ráégette hihetetlen énekes karizmájának minden morzsáját, amely mindig is a legerősebb eszköze volt a hatalmas, mély atmoszférák megteremtéséhez. Énekhangjának dimenzióit tovább tágította: kaméleonszerű képességei mellett érezhető mennyiségű soult is magába szívott. Hűséges kísérőcsapatához ekkoriban csatlakozott a francia dobos, Manu Katché, aki a világzene elemeinek kiváló ismerete révén hamar Gabe kedvenc dobosává vált. A mester fő hangszeres kedvence helyét szokás szerint a legendás basszusgitáros, Tony Levin (King Crimson) foglalta el. Levin a szokásos basszusgitáros bravúrok mellett ezúttal egy különleges, rá jellemző technikát is bevetett, amelyet „funk-ujjaknak” neveznek. Ennek lényege, hogy a basszusgitár húrjait egyszerre ütik meg speciális, ujjakra húzott pálcikákkal.
Az album fenséges nyitányát a „Red Rain” adja, Peter pályafutásának egyik legmegindítóbb, érzelmileg leggazdagabb szerzeménye. Gabe éneke, amellyel végig a fő dallamot viszi, folyamatosan érzékiséggel és melankóliával telített. A kiváló hangulat – amely ritmikailag az eső kopogására emlékeztet a különleges vendég, Stewart Copeland (The Police, ex-Curved Air) hi-hat-játékának köszönhetően – könnyedén megidézi a dal lírai hátterét. A cím és a szöveg ihletét Peter különös álma adta, amelyben saját magát látta egy medence közepén lebegni és vörösbort inni. Részben kapcsolódik Gabriel képzeletbeli figurájához, koncepciójához és egy lehetséges filmprojekthez is, amelynek a címe Mozo, és amely közvetve több dalára is utal a pályafutásából. A Mozo-történetnek ez a része egy különleges faluról szólna, ahol a lakókat bűneikért véresen vörös záporok büntetik.
A következő szerzemény a „Sledgehammer” szupersláger, Peter egyik legismertebb és legnépszerűbb klasszikusa, amelyben elsöprően hhiteles karizmatikus mulattatóként mutatkozik meg. Ez a örökzöld pop-rock dal, amely a világzene, a soul és az r’n’b elemeiből merít, Peter szokatlanul szellemes éneklésével hódít, temperamentumos fúvósaranzsmánokkal, Levin „funk-ujjas” basszusával és női kísérővokál-harmóniákkal párosítva. Már a japán furulyákon megszólaló eredeti felvezetés is magával ragad, majd igazi temperamentumos bomba következik csibészes szexuális utalásokkal a szövegben és táncos ritmusokkal. Abban, hogy a „Sledgehammer” a legsikeresebb kislemezslágere lett, nagy szerepe van a fenomenális videoklipnek is, amely megjelenésekor az animációs technika csodája volt, és az év legjobb videója díjat is elnyerte. Ezt – az iróniák iróniájaként – egykori harcostársai, a Genesis orra elől kaparintotta meg, akik a „Land of Confusion” klipjével versenyeztek a díjért. Ez az „ütés” nem sokkal azután érte őket, hogy a „Sledgehammer” az „Invisible Touch”-ot kiszorította a slágerlisták éléről.
Hogy az album a továbbiakban „elkomolyodjon”, arról a megható szerelmes ballada, a „Don’t Give Up” gondoskodik, amelyben Peter a különleges vendég, Kate Bush oldalán a populáris zene történetének egyik legjobb és legnagyobb hatású férfi–női duettjét adja elő. A szövegben Peter egy olyan ember bőrébe bújik, aki elvesztette bizalmát a gazdasági rendszerben, és ezért mély pesszimizmus tölti el az emberi társadalommal szemben. A refrénben Kate Bush bölcs, bátorító tanáccsal felel neki, amellyel szétoszlatja a sötét gondolatait. A két énekes kivételes összjátékának köszönhetően ez Gabriel egyik legszebb balladája, amely minden időkben aktuális, és mindenki a maga módján értelmezheti. A kiváló szerelmes balladák sora a „That Voice Again”-nel folytatódik, amely Peter egyik legjobb énekes teljesítményét tartalmazza, érzelmi és technikai szempontból egyaránt. A szövegben szerény módon a elvesztett szerelem témáját érinti. A remek kíséretről Levin zörgő basszusvonalai, drámai billentyűs textúrák és David Rhodes hatalmas gitárriffjei gondoskodnak.
A drámai „In Your Eyes” kislemezsláger szövege Peter egykori barátnőjére, a neves amerikai filmszínésznőre, Rosanna Arquette-re utal (őt a Toto rajongói is jól ismerik), és újabb kivételes ballada, tele mély énekes érzelmekkel és a világzene, illetve az afrikai zene ritmikai elemeivel. Peter bánatos énekes alakítását a háttérben végig bátorító kísérővokálok követik. Ez az ideális dal mindazoknak, akik nemrég szakítottatok a párotokkal, hiszen kitűnően fejezi ki az énekes érzelmeit azután, hogy balul sült el a próbálkozása, hogy újraéleszti a kapcsolatot a híres színésznővel. Az albumon található balladák közül a nyugodt „Mercy Street”, amelyet Anne Sexton amerikai költőnőnek ajánlott, messze a legezoterikusabb, hiszen a háttérben végig finom hangminták és kifinomult ütőshangszeres kíséret áramlik. Peter ismét megható énekes alakítással mutatkozik meg, amelyben megidézi a költőnő boldog gyerekkorának emlékét, a dalt pedig a „régi szép idők” nagyon szép allegóriájaként is lehet értelmezni.
Az album folytatásában Gabe bácsi a legendás pop-rock sláger, a „Big Time” révén – amelyet a „Sledgehammer” unokatestvérének is lehetne nevezni – visszatér a csibészes-tréfás vizekre. A szövege csípős kritika a kispolgáriságról és az önző-materialista kultúráról, amely az 80-as években teljes erejével kibontakozott, és amelynek következményeit ma is érezzük. Ebben a klasszikusban minden tiszta tízest ér: Peter éneke, amelyben egy naiv kispolgári balfékot alakít, aki meg van győződve arról, hogy „nagyobb az életnél”; a lüktető ritmusok Levin „funk-ujjainak” és Copeland dobjainak temperamentumos párosításából; a csábító női vokálharmóniák. A „Big Time” megjelenését egy rendkívül szellemes videoklip kísérte, amelyről hosszan lehetne értekezni. A szellemes animációk mennyiségében felveszi a versenyt a „Sledgehammer”-rel, bár olyan népszerűséget nem ért el.
Az album folytatásában a nagy stíluskontrasztot a „We Do What We’re Told (Milgram’s 37)” adja, amely könnyedén a lemez legsötétebb és legkísérletezőbb alkotása, ahol a háttérben melodramatikus hangminták és drámai vokálharmóniák uralkodnak. A dal címe és szövege Stanley Milgram amerikai szociálpszichológus groteszk, sokszor elítélt kísérletére utal. Milgram az egyetemen önkéntesek bevonásával etikailag vitatható kísérleteket végzett, amelyekkel azt akarta kideríteni, mennyire képesek az emberek alávetni magukat a hatóságok erkölcsileg kényes döntéseinek. Ezek a kísérletek elektrosokkos módszert is alkalmaztak. A záró „This is the Picture (Excellent Birds)”, amelyben Peter mellé kísérővokalistaként az avantgárd/pop-rock énekesnő, Laurie Anderson csatlakozik, érdekes és kiemelkedő ambient-avantgárd alkotásnak nevezhető. Teljesen szokatlan befejezése az elsősorban pop-rockos albumnak.
A „So” a populáris zene történetének egyik legjobb pop-rock albuma, amely a progresszív rock ikonját a zenei szupersztárok közé röpítette. Peter vele aratta egyik legnagyobb művészi diadalát, amelynek köszönhetően addigi életműve szélesebb tömegekhez is közel kerülhetett. Ami szerintem a „So” legnagyobb erénye, az az, hogy egy sajátos art rock pop formát teremtett vele, amellyel sikerült megőriznie, sőt tovább növelnie azok megbecsülését, akik nem felejtették el prog rockos múltját a Genesisszel és a szólókarrier kezdeteit. A „So”-n a legendás művész túlszárnyalta önmagát, és bebizonyította, hogy a pop-rockot is ugyanolyan sikeres terepként használhatja a haladó művészi víziók megvalósításához, mint korábbi kísérleteiben, amelyekkel kivívta magának a halhatatlan progresszív rock titán státuszát.
Felállás
Peter Gabriel – ének, szintetizátor, zongora, szinklavír, Linn
Tony Levin – basszusgitár
David Rhodes – gitár
Jerry Marotta – dob
Manu Katché – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Kate Bush – ének (3)
Stewart Copeland – hi-hat, dob
L. Shankar – hegedű
Daniel Lanois – gitár, tamburin
Wayne Jackson – trombita, kornett
Mark Rivera – tenorszaxofon, feldolgozott szaxofon
Reggie Houston -baritonszaxofon, torzított szaxofon
Don Mikkelson – harsona
P. P. Arnold – kísérővokál
Coral Gordon – kísérővokál
Dee Lewis – kísérővokál
Richard Tee – zongora
Simon Clark – szintetizátor, orgona, basszusgitár
Larry Klein – basszusgitár
Youssou N’Dour – ének
Michael Been – kísérővokál
Jim Kerr – kísérővokál
Ronnie Bright – basszusének
Renard Poche – piccolotrombita, tompítós trombita
Djalma Correa – szurdo, kongák, triangulum
Jimmy Bralower – Linn
Laurie Anderson – ének (9)
Bill Laswell – basszusgitár (9)
Nile Rodgers – gitár (9)
Produkció
Peter Gabriel, Chris Hughes és Daniel Lanois
Számlista
1. Red Rain
2. Sledgehammer
3. Don’t Give Up
4. That Voice Again
5. In Your Eyes
6. Mercy Street
7. Big Time
8. We Do What We’re Told (Milgram’s 37)
9. This Is The Picture (Excellent Birds)
