Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Deep Purple
Kiadó: Sony BMG
Megjelenés: 1990
Játékidő: 46:51
Értékelés: 4/5
A „Slaves and Masters” a brit hard rock legenda, a Deep Purple egyetlen albuma volt, amelyen az amerikai Joe Lynn Turner állt a mikrofonnál. Turnert, a kultikus Rainbow idejéből származó régi cimboráját a titokzatos, szeszélyes gitárvirtuóz, Ritchie Blackmore hozta a zenekarba. Ő volt a bizarr ötlet fő kezdeményezője is, hogy a Deep Purple-ből ki kell rúgni „legjobb barátját”, Ian Gillant, a helyére pedig egy vizuálisan kissé giccses, tökéletes AOR-„akcentussal” megáldott amerikait kell hozni. Gillan pótlására eredetileg a Survivor énekesét, Jimi Jamisont szemelték ki, de ő az akkori lemezcége körüli bonyodalmak miatt nem fogadhatta el a felkínált helyet.
Így jött létre a nyolcvanas évek eleji Rainbow-felállás afféle mini újraegyesülése, amelyet annak idején Blackmore, Turner és a basszusgitáros-producer Roger Glover alkotott, a Deep Purple akkori, Mark V-változatát pedig a két eredeti tag, Jon Lord billentyűs és Ian Paice dobos egészítette ki, akik a nem kevésbé híres Whitesnake-nél is megfordultak. Sok hagyománytisztelő a fejéhez kapott a Mark II felállás újabb széthullásának és Turner Gillan helyére érkezésének hírére, de ez a furcsa Rainbow–Deep Purple hibrid, amelynek megtestesítője a „Slaves and Masters”, művészi szempontból meglepően jól sikerült. Blackmore az 1984-es Deep Purple-újjáalakulás óta egy dallamosabb, rockosabb hangzás és dalszerzői irány felé húzott, amelybe szerinte Gillan egyáltalán nem illett bele, és ebben folyton „packázott” vele. „Védencének”, Turnernek az érkezésével a gyakran mogorva és teljesen kiszámíthatatlan fekete ruhás férfi, minden idők egyik legjobb gitárosa zenei elképzelései végre megvalósultak.
Az egyetlen gond az volt, hogy az új énekest gyakorlatilag egyetlen Purple-hagyománytisztelő sem fogadta el, és hogy a „Slaves and Masters” – annak ellenére, hogy egészében véve teljesen szolid teljesítmény, még ha az AOR dózisa nagyobb is, mint amit az ikonikus zenekar átlagos rajongója megszokott – kereskedelmileg teljes csődöt mondott. Hogy a Deep Purple, amelyet akkor már jó néhány éve „dinoszauruszként”, illetve „vén trottyként” könyveltek el, még mindig főszerepet játszhat a rádiós slágerlistákon, azt akkoriban amúgy is csak az irracionalitásra és az abszurdumra hajlamos Blackmore képzelte.
A „Slaves and Masters” a nyitó dallamos rockos csemegét, a joggal Purple-klasszikusnak nevezhető „King Of Dreams”-t leszámítva nem tartalmazott említésre méltó, különösebben ihletett szerzői csúcspontot, mégis összességében rendkívül következetes stúdiómunka, amely szolid egyensúlyt tart a hangzásbeli tradicionalizmus és az alkalmi dallamos rockos beütések között. A már említett, kissé misztikus „King Of Dreams” erőteljes bevezetője az albumnak: arrogáns gitárriff és dinamikus szintetizátor-textúrák szólnak a háttérben, miközben Glover és Paice viszonylag összetett ritmikai kombinatorikát nyújt. Amint beúszik Turner hatalmas, hagyományosan kissé színpadias hangja, amely az ultradallamos refrénben csúcsosodik ki, a nyolcvanas évek eleji Rainbow-val való összehasonlítás magától adódik. Lord közben elmélyülten szórja szellemes orgonakapriccióit, Blackmore melankolikus gitárszólamai pedig ma is frissen és újszerűen szólnak.
A „The Cut Runs Deep” drámai billentyűs felvezetést kap, majd átcsap egy koszos gitárfrázisba, amely masszív dobalapokon nyugszik. A manikűrjével és a hajhosszabbításai hosszával elfoglalt amerikai énekes – mint az album legtöbb dalában – érzéki éneklési stílusával a „Slaves and Masters” mélyebb dallamosságának fő forrása az elődhöz, a „The House of Blue Light”-hoz (1987) képest. Blackmore és Lord dinamikus elektromos gitár- és orgonaszólói ennek a nagyon szolid szerzeménynek a közepén valóságos balzsamot jelentenek a határtalan virtuóz improvizációk minden rajongójának. Az energikus kemény rockdal, a „Fire In The Basement” a hagyományos Deep Purple-dalok minden elemét tartalmazza: az előtérben egy újszerű gitárfrázis, a Hammond-orgona masszív, mégis meleg hangja, dallamos basszusvonalak és jól adagolt dobfutamok szerepelnek. Érdekes, hogy még Turner úr is, aki mindig is rendkívül változatos énekesi képességekkel büszkélkedhetett, itt némileg más énekstílust próbál megütni, mondjuk úgy, egy kicsit bluesosabbat, ami azonban nem áll neki a legjobban. Ezúttal sem marad el Lord tüzes orgonaszólója, Blackmore pedig a gitáron végig meggyőzően variál a blues-os álmodozás és a kemény rockeres megalkuvás nélküliség között.
A fájdalmas szerelmi vallomás, a „Truth Hurts”, amely ismét az „amerikai” Rainbow-t idézi, némileg dominánsabb AOR-produkcióra támaszkodik, amely kiválóan, sokkal jobban, mint az előző szerzemény, illik Turner hagyományosan dallamos hangjához. Az általános drámai hangulat a bús gitárszólamok és a billentyűk hatalmas szimfonikus díszítései révén fokozódik. Ritchie ismét ínycsiklandó gitárszólót varázsol, Turner pedig kiváló, ahogy szenvedélyesen variál a magas és mély hangfekvések között. A szolid „Breakfast In Bed” megint egy kicsit bluesosabb hangvételű szerzemény, kissé álmos ritmikai árnyalatokkal, évődő, de egyben összetett gitárfrázisokkal, visszafogott orgonavonalakkal és ingerülten színezett énekteljesítménnyel attól az egyetlen énekestől, akivel Blackmore a színpadon kívül is többé-kevésbé ki tudott jönni.
A „Love Conquers All” megrázó power ballada zenekari hangszereléssel és kifejezetten melankolikus gitárdallammal, amelyet gyakorlatilag Turner hangjára találtak ki. A dal csúcspontja az elégikus refrénben jön el, ahol a kísérővokálok is csatlakoznak, miközben Ritchie változatos gitárkombinatorikája ismét a vigasztalhatatlan miszticizmus tökéletes megtestesítője. Ez jellemzi a következő szerzeményt, a „Fortuneteller”-t is, amely a szövegén keresztül és titokzatos hangulatával az album remek borítójához kapcsolódik. A viszonylag nyugodt bevezető rész egy határozott gitárfrázis segítségével hamarosan energikus szakaszba csap át, ingerült gitárszólamokkal és masszív szintetizátor-textúrákkal. Turner hangja ismét meggyőzően építi a feszült drámát, noha a dalból hiányzik egy kifejezett dallamos refrén, amely a hiányzó „i-re a pontot” jelenthetné.
A vidám, „party”-lüktetésű „Too Much Is Not Enough” nyíltan kereskedelmi irányultságú alkotás. Itt az MK V felállás tagjai egy koszos gitárriff és egy évődő szintetizátor-körhinta segítségével igyekeznek a lehető legtrendibbnek hangzani, miközben Turner pimasz-csintalan énekes vallomásában a hangszálai rugalmasságát teszteli. A produkció ezúttal még a korabeli úgynevezett hair metal bandák hangzására is rájátszik, ami azt jelenti, hogy nem túl szerencsés kísérletről van szó. Annál jobban sikerült a záró kemény rockdal, a „Wicked Ways”, amely minden hangzásbeli elemet tartalmaz, amit az átlagos Purple-rajongó kívánhat, Turner egyébként kiváló énekét esetleg kivéve. Ő ezúttal a temperamentumos gitárszólamok és tüzes dobátmenetek támogatásával ismét emlékeztet néhány Rainbow-szerzeményre, a „Death Alley Driver”-hez hasonló klasszikusok stílusában. Lord zenekari rétegei a háttérben bőségesen hozzájárulnak a drámai hangulat fokozásához, a fekete ruhás férfi pedig utoljára az albumon vigasztalhatatlan, számos keleties manírral megjelölt gitárszólót sző.
A „Slaves and Masters” rendkívül szolid és kétségkívül teljesen egyedi album volt, amely rövid időre megvalósította Blackmore akkori, dallamos rockos elképzelését az „igazi” Deep Purple-hangzásról, logikus stílusbeli folytatásként ott, ahol a Rainbow utoljára abbahagyta. Kár, hogy manapság a (jelenlegi és volt) tagok többsége, sőt a Deep Purple-rajongók is szinte úgy viselkednek, mintha karrierjüknek ez a fejezete nem is létezett volna, hiszen az akkori zenekari felállásnak tényleg nincs mit szégyenkeznie. Az album a várakozásnak megfelelően kereskedelmileg megbukott, bár a turné viszonylag sikeres volt, főleg a közép-európai országokban, ahol az emberek még ma is a legtöbb füllel és megértéssel viseltetnek az ilyen zene iránt.
A rövid életre ítélt MK V felállás egyik pozitívuma az volt, hogy élőben játszották az MK III időszak klasszikusait („Burn”), amelyeket Gillan mindig megtagadott. Annak ellenére, hogy a Deep Purple Turnerrel 1992-ig kitartott, és már a következő album előkészületeit is megkezdte, a menedzsment mindenáron Gillan visszatérését követelte, amibe végül Blackmore is csikorgó fogakkal és undorral kénytelen volt beleegyezni, miután (saját kérésére) tekintélyes összeg érkezett a bankszámlájára. Így jött el az MK II felállás újabb újjáalakulása, amely egyben a hattyúdalát is jelentette, hiszen a fekete ruhás férfi már egy év múlva teljesen felrobbant Gillan iránti határtalan gyűlöletében, és azzal a kijelentéssel, hogy őt „a rockzene már nem érdekli”, örökre összepakolta a Deep Purple-bőröndjeit.
Felállás
Joe Lynn Turner – ének
Ritchie Blackmore – gitár
Roger Glover – basszusgitár, kísérővokál
Jon Lord – orgona, billentyűs hangszerek, zenekari hangszelések
Ian Paice – dob
Produkció
Roger Glover
Számlista
1. King of Dreams
2. The Cut Runs Deep
3. Fire in the Basement
4. Truth Hurts
5. Breakfast in Bed
6. Love Conquers All
7. Fortuneteller
8. Too Much Is Not Enough
9. Wicked Ways
