Előadó: Enslaved
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: 2012
Játékidő: 67:00
Értékelés: 4/5
Az Enslaved azzal vált ismertté, hogy nagyon is érti a módját, hogyan kell fittyet hányni az ortodox black metal szabályaira. A „tipikus” metalkorszakukban a zenekar lemezeit könnyedén be lehetett gyömöszölni valamelyik alműfaji fiókba azok közül, amelyekkel a közönség olyan szívesen rendszerezi és azonosítja a metal különféle hangzásvilágait. Az utóbbi albumokon azonban a norvégok elképesztően sokat fejlődtek. De pontosan merre?
Az általános vélekedés – bár persze mindig akad vita – az, hogy az Enslavedet manapság progresszív black metalként szokás besorolni, amely stílusában abban különbözik a „klasszikus” black metaltól, hogy kevésbé konvencionális zenei formákkal dolgozik. A Below the Lights, a RUUN és az Axioma Ethica Odini kissé lágyabb, szinte már progresszívrock-hatásokat hordoz, és olyan ritmikai, dallami elemeket, amelyeket biztosan meglepődnél hallani az óiskolás bandáknál, mint a Darkthrone, a Bathory vagy az Immortal. Röviden: az Enslaved diszkográfiáját átjárja a black metal progresszívebb vonulata, ez az életművük nagyjából felére igaz. A stílusuk nagyon következetessé vált, miközben nagyon is eltér a black metal megszokott normáitól. A RIITIIR ebben sem különbözik. De vajon valódi evolúcióról, valódi előrelépésről van szó? Vagy ugyanarról az ismerős stílusról, amelyet a zenekar kényelmesen, biztos terepen játszik az utolsó öt album óta?
A RIITIIR mindenesetre továbbra is a progresszív black metal keretein belül marad. Egyébként sem sok a hasonlóság közte és a zenekar előző két EP-je, a Thorn és a The Sleeping Gods, vagy az Axioma Ethica Odini LP között. A RIITIIR arra törekszik, amire a legtöbb igényes zenész: úgy szóljon, mint egy tipikus Enslaved-lemez, de legyen benne valami új, valami olyan, ami csak erre az albumra jellemző. A RIITIIR-nek ez azonban csak egy bizonyos pontig sikerül.
Nem fogok belemenni minden egyes dal részleteibe, és nem próbálom szakaszról szakaszra leírni a lemezt, példákat azért természetesen hozok. A nyitó „Thoughts Like Hammers” valószínűleg a legkevésbé kedvelt dalom az albumon. Az intrója eléggé megtévesztő: felcsendül a zenekar egyik legkáosabb és legbonyolultabb riffje, csupa lélegzetelállító gitárharmóniával, amelyeket első hallásra alig lehet befogadni. Csakhogy ne ezen az egy riffen ítéld meg a dalt (vagy az albumot), mert utána minden visszacsúszik a tipikus Enslaved-hangzásba. A dal egész stílusa és hangulata nagyon ígéretes, de maga a kivitelezés valahogy sántít. Egyik következő riff sem nyűgözött le, vannak részek, amelyek vagy túl hosszúak, vagy egyszerűen töltelékek. Szerencsére innentől az album csak javul.
A következő három dal teljesen elhomályosítja a nyitót. Bennem újra felébred az a révült pillanat, az a szinte spirituális kapcsolat a zenével, amelyre a zenekar néhány korábbi lemezén is képes volt. Lenyűgöző riffstílusok – némelyik még a korábbi, már használt dolgokra sem emlékeztet – kezdenek uralkodni ezen a három dalon, miközben végre érvényre jut K. Grutle mindig fantasztikus (és kiválóan megszólaltatott) éneke. Még a tiszta éneke is sokat fejlődött és érett az Axioma óta. A „Roots of the Mountain” rendkívül jellegzetes refrénjében vannak részek, ahol a félfalsettója (ahogy én hívom) kicsúszik a helyes hangtartományból, vagyis hamis, ami akár technikai hibának is tűnhetne… de nekem bejön. Nagyon bejön. Bármelyik körülírás tetszik jobban – a hangja textúrája, színe, vagy egyszerűen valamiféle érzelmi szenvedély –, valahogy sikerül neki. A hangja technikai és érzelmi képességével együtt olyasmit csinál, ami máshol hibának számítana, rendkívül izgalmas dologgá.
Meg kell jegyezni, hogy a RIITIIR az eddigi leghosszabb Enslaved-album – egész 67 percig tart. Valójában ez a zenekar egyetlen lemeze, amely túllépi az egy órát. És bár a hosszabb albumokat jobban szeretem, mint a rövidebbeket, a RIITIIR időnként bizony túl hosszú. Főleg a „Thoughts Like Hammers”, a „Matenal” és a „Storm of Memories” középső részeit kellett volna megrövidíteni. Valahányszor úgy érzem, hogy valami túl hosszú, az biztosan azért van, mert zeneileg vagy egyszerűen felesleges, vagy érdektelen. Nagy mínusz ez nem az albumnak, hiszen az ismétlődés nem feltétlenül rossz, de ettől még tény, hogy a RIITIIR legkevésbé élvezetes részei éppen azok, ahol a legtöbb az ismétlés. Ugyanakkor a „Forsaken” valószínűleg az album legjobb dala, és az egyik legjobb Enslaved-szám egyáltalán, noha az egész lemezhez hasonlóan ez is szenved a felesleges részektől – ami talán nem is meglepő, hiszen a maga 11 percével a zenekar egyik leghosszabb dala.
Szövegileg sosem nyűgözött le a zenekar. Mindig furcsának találtam, mennyire közhelyesek a szövegeik, miközben a zenéjük olyan paradox módon ellentmond azoknak a témáknak, amelyekről énekelnek. A RIITIIR ezen a téren kisebb előrelépést jelent. Továbbra is leírhatók kemény, erőszakos és általában sötét szövegekként, de legalábbis néhány sor olyan gondolatmenetet indít el, amilyet korábban nem. Némelyik kicsit kevésbé is sötét, így jobban illik a prog rock elemek használatához. Éppen ezért azt javaslom, hogy a RIITIIR szövegeire jobban figyelj oda, mint bármelyik korábbi albumra.
A RIITIIR tehát progresszív zene, de magának a zenekarnak nem jelent teljes értékű előrelépést. Az Enslaved évek óta építi be a zenéjébe a prog rock könnyedebb elemeit. Ezzel szemben a Sleeping Gods EP elektronikus ambient hangzásokat is felvonultat, és én igazán reméltem, hogy a zenekar még tovább kutatja ezt az irányt, de ennek a hangzásnak az egyetlen nyoma a „Forsaken” című dalban bukkan fel. Persze nem számítottam rá, hogy az Enslaved most egyszerre ambient hangulatú zenébe kezd, de egy ilyen elem biztosan rengeteget hozzátenne a kísérletezésükhöz, ezért őszintén remélem, hogy a zenekar a progmetal és az ambient fúziója felé halad tovább, ahogy azt például az Agalloch és a Negura Bunget teszi.
Hallgatás közben többször csalódtam, mennyire hasonlít a RIITIIR hangulata a korábbi Enslaved-kiadványokéhoz, mert erre biztosan nem számítottam. Mondhatnám persze, hogy amíg a zene kiváló és közben „kellemes” a fülnek, a zenekarnak nincs szüksége drasztikus változtatásra, és ez teljesen igaz. A RIITIIR ezért nagyon szolid album, és bár nem tartozik a zenekar nálam legjobban szeretett lemezei közé, idén biztosan az egyik legjobb metalkiadvány. Néhány dal valódi izgalmat és fejlődést kínál, amely csak többszöri meghallgatásra tárul fel. Határozottan érzem, hogy közeleg az ideje egy új, kézzelfogható Enslaved-evolúciónak, és hogy a The Sleeping Gods és a RIITIIR kaotikus, ambientes pillanatai azt az irányt jelzik, amely a progresszív metal fejlődésének következő lépése lesz.
Összeállította, fordította és szerkesztette: Tine Kolenik
_______________________________________________________________________________________
Az Enslaved olyan zenekar, amely arról híres, hogy nem veszi komolyan a black metal ortodoxiáját. Tipikus metalosan szólva a lemezeik könnyen besorolhatók voltak a sok alműfaj valamelyikébe, amelyekkel az emberek a metal egyes hangzásait rendszerezik és azonosítják. Az Enslavedet egykor viking metalként és sima black metalként ismerték. Az elmúlt egy tucat album során azonban ezek a norvégok sokat fejlődtek. De pontosan merre?
Az általános vélekedés – bár mindig van helye vitának – az, hogy az Enslavedet ma „progresszív black metalként” sorolják be, olyan stílusként, amely a megszokott konvencióktól eltér a „sima” black metalhoz képest. A Below the Lights, a RUUN és újabban az Axioma Ethica Odini ismert arról, hogy lágyabb, talán prog rockos hatásokat hoz, valamint szokatlanabb ritmikai és dallami elemeket, amelyeket nagyon meglepő lenne hallani az óiskolás Darkthrone-nál, Bathorynál vagy Immortalnál. Röviden: az Enslaved diszkográfiája a diszkográfiájuk nagyjából felében nagyon is otthonos a black metal progresszívebb válfajában. A stílusuk következetes maradt, ugyanakkor eltér a black metal normájától… és a RIITIIR sem más. De evolúció ez, valódi előrelépés? Vagy ugyanaz az ismerős stílus, amellyel a zenekar az utóbbi úgy 5 albumon biztosra ment?
A RIITIIR egyértelműen inkább a progresszív black metalhoz köthető, mint a hagyományos vagy ortodox black metalhoz. Még az előző két EP-jükre, a Thorn és a The Sleeping Gods lemezre, vagy az előző nagylemezre, az Axioma Ethica Odinire sem hasonlít olyan nagyon. De ahogy azt oly sok jó zenész igyekszik elérni, úgy szól, mint az Enslaved esszenciája, miközben egy kicsit új, egy kicsit egyedi marad – de csak egy bizonyos pontig.
Nem megyek bele minden dal részleteibe, nem próbálom leírni az összes szakasz finomságait, de néhány példát hozok. A nyitódal, a „Thoughts Like Hammers” valószínűleg a legkevésbé kedvelt számom az albumról. Az intrója eléggé félrevezető: a zenekar egyik kaotikusabb és bonyolultabb riffje, elsöprő gitárharmóniák áradata, amelyeket egyetlen hallgatásra nehéz megérteni. De a dal (vagy az album) többi részét nem szabad ennek a riffnek az alapján megítélni. Utána minden a zenekar tipikus terepére süllyed. A dal stílusa és összhangulata ígéretesnek tűnik, de maga a kivitelezés hiányosnak érződik. Egyik riff sem „nyűgözött le” igazán, néhány rész kicsit túl hosszúra nyúlt, mintha töltelék lenne. De szerencsére ezután javul a helyzet.
A következő 3 dal teljesen elhomályosította az album nyitódalát. Az emelkedett, elképedt pillanatok és az a lelkes kapcsolódás, amelyről a zenekar a korábbi lemezein híressé vált, a következő számokkal egyre nyilvánvalóbbá válik. Izgalmas riffstílusok, amelyek közül néhány még a zenekarnak is új, kezdenek uralkodni ezeknek a daloknak a magján, ráadásul ott van K. Grutle jól megszokott, remekül előadott és megszólaltatott éneke. Még a tiszta éneke is érezhetően fejlődött és érett az Axioma óta. A Roots of the Mountain könnyen felismerhető refrénjében vannak részek, ahol a félfalsettója (ahogy én hívom) időnként hamisan szól. És mégis, noha ez egy technikai előadói hibának számítana… nekem tetszik. Egész sokat tetszik. Bármelyik körülírást is választod rá, legyen szó a hangja textúrájáról vagy tembeléről, a szenvedélyről és érzelemről, amit előad, vagy a két dolog, vagyis az éneklése technikai és érzelmi képességeinek keveréséről, kihasználja azt, amit általában hibának tartanak, és ösztönösen érdekessé teszi.
Meg kell jegyezni, hogy a RIITIIR az Enslaved eddigi leghosszabb kiadványa, 67 perces. Valójában ez az egyetlen albumuk (a bónuszdalokat és hasonlókat leszámítva), amely túllépi az egy órát. És magamat is meglepve azt tapasztalom, hogy időnként egy kicsit túl hosszú ez a lemez. Különösen a Thoughts Like Hammers, a Matenal és a Storm of Memories középső részei tűnnek úgy, mintha lerövidíthették volna őket. Valahányszor úgy találom, hogy valami túl hosszúra nyúlik, nyilvánvalóan azért van, mert vagy felesleges, vagy unalmasan hangzik. Nem lenne bajom az egymást követő 8-9 perces dalhosszokkal, ha a zenekar hatékonyabban bánt volna azzal az idővel, amelyet ezen a lemezen kaptunk tőlük. Nem nagy hiba, mert a túlzottan ismétlődő riffek nem kifejezetten rosszak, de a RIITIIR leginkább ismétlődő részei a lemez legkevésbé élvezetes pillanatai, talán a Roots of The Mountain refrénjét leszámítva. A Forsaken talán a lemez legjobb dala, és talán a zenekar valaha írt egyik legjobb száma, annak ellenére, hogy ez is kicsit szenved a felesleges ismétlésektől, ami nem teljesen meglepő. A maga 11 percével az egyik leghosszabb daluk.
Szövegileg sosem nyűgözött le az Enslaved. Mindig furcsának találtam, mennyire közhelyesek a szövegeik, miközben a zenéjük szembemegy azokkal a képekkel és témákkal, amelyekről olyan gyakran énekelnek. A RIITIIR ebben a tekintetben tényleg egy kicsit előrelépésnek tűnik. Még mindig többnyire komornak, erőszakosnak és egyszerűen sötétnek írható le. De egyes szövegrészek kicsit elgondolkodtatóbbnak és hangulatukban könnyedebbnek tűnnek, ami üdvözlendő változás. Még a régebbi albumaikon is volt néhány olyan sor, amely tényleg megmozgatott bennem valamit, úgyhogy ajánlom, hogy a RIITIIR szövegeire sokkal jobban figyelj, mint bármelyik másik albumukéra.
A RIITIIR progresszív zene (az szó szokásos jelentését ebben a kontextusban nézve), de ezzel szemben magának a zenekarnak nem teljes előrelépés. A zenekar évek óta a könnyedebb, lágyabb metalhangzással dolgozik, valamivel, amit prog rocknak lehetne nevezni. A The Sleeping Gods nagyon érdekesen vitt a hangzásukba szinte elektronikus hangzású ambientet, és igazán reméltem, hogy a zenekar idővel folytatja ezt. Ennek a hangzásnak az egyetlen jele a RIITIIR-en a Forsaken. Nem számítottam rá, hogy az Enslaved jelentős ambient elemeket épít be erre az albumra, de úgy tűnik, kitartanak a kísérletezés mellett, és én személy szerint remélem, hogy felfedeznek egy újfajta kombinációt a progmetal és az ambient keverékére, olyasmit, amit az Agalloch és a Negura Bunget is csinál.
Be kell vallanom, időnként csalódott vagyok, mennyire ismerős a RIITIIR hangulata a korábbi kiadványokhoz képest, és hogy nem volt olyan merész, mint vártam. Mondhatni, hogy amíg a zene nagyszerű és élvezetes, nem kell drasztikusan megváltoztatniuk a dalaikat, és ez igaz. A RIITIIR nagyon-nagyon szolid album, és bár nem ez a kedvencem tőlük – még a top 3-ba sem fér be –, az év jobb metalkiadványai közé tartozik, és megmutatja, hogy ez a zenekar rendkívül következetes, ha minőségi zenéről van szó, amelyet határozottan érdemes újrahallgatni. Néhány dal tiszta bonyolultságú pillanatokat kínál, amelyekben az ismételt hallgatásnál óhatatlanul még több felfedezni való marad. Egyszerűen úgy érzem, hogy az Enslaved új evolúciójának ideje közeleg, és talán a The Sleeping Gods és a RIITIIR komplex káoszt és hangulatos ambientet hozó pillanatai valóban a progresszív metal következő lépését vetítik előre.
Felállás
Grutle Kjellson – basszusgitár, ének, szintetizátor
Ivar Bjørnson – gitár, szintetizátor
Arve Isdal – gitár
Herbrand Larsen – billentyűk, szintetizátor, orgona, ének
Cato Bekkevold – dob, ütőhangszerek
Számlista
1. Thoughts Like Hammers
2. Death In The Eyes Of Dawn
3. Veilburner
4. Roots Of The Mountain
5. Riitiir
6. Materal
7. Storm Of Memories
8. Forsaken
