Előadó: O'Rourke, Declan
Kiadó: V2
Megjelenés: 2006
Értékelés: 4/5
Declan O’Rourke egy fiatal ír zenész. Első lemezének címe egy kis ausztráliai város nevét viseli, ahol a családjával töltött el egy időt korai fiatalkorában. Állítólag ennek a helynek az emlékét őrzi, és főleg annak a papnak az emlékét, aki az első gitárját ajándékozta neki, és bizonyos értelemben „felelőssé” vált azért, hogy a fiúból fiatal zenész lett.
Azóta már jó néhány év eltelt, és sok minden megváltozott, ezért is lett a lemez címe „Since Kyabram”. Hogy Kyabram óta tényleg eltelt egy kis idő, azt mutatja, hogy Declan ma már nagyra becsült és híres zenész, főleg a Brit-szigeteken és Ausztráliában. Állítólag ez az album minden idők egyik legvártabb debütálása volt Nagy-Britanniában, és már a bemutatásakor teltházas dublini koncertterem fogadta, mégpedig három estén át egymás után, ráadásul élőben közvetítette egy nemzetközi rádió is. Gyorsan befészkelte magát az ír slágerlista élére, és a mai napig ott van, annak ellenére, hogy az album eredetileg már 2004 októberének végén megjelent! Először csak a kisebb N4 kiadónál, a világ többi része pedig csak az idén hallhatta igazán, amikor a nagyobb hatalmú V2 kiadó megjelentette és kicsit átdolgozta az albumot, ezzel még több ajtót nyitva meg előtte a siker felé.
Több mint nyilvánvaló tehát, hogy a csillagok az ő oldalán állnak: a kritikusok dicséretei és az sikeres eladások mellett zenésztársai is elragadtatással beszélnek róla. Rövid pályafutása alatt már fellépett Bic Runga énekesnővel, egy színpadon állt Bob Dylannel, most pedig Paul Weller vette szárnyai alá, és megtisztelte azzal, hogy felléphet egyes koncertjein előzenekarként, bemelegítve a közönséget.
Most pedig a zenéről. Declan O’Rourke-ot nagyrészt besorolhatnánk a tipikus újkori énekes-dalszerzők közé, akik az inspirációjukat a 60-as és 70-es évek énekes-dalszerzőinek gazdag örökségéből merítik, de bármilyen összehasonlítás bárkivel fölösleges. A zenész érettnek és megfontoltnak hat: lassú, ugyanakkor nagyon optimista akusztikus zenét játszik, amely főként a gitárra épül, zongorakísérettel és egyszerű, mégis gazdag zenekari hangszerelésekkel megtámogatva, amelyek rendkívül gyengéden színezik az álmodozó hátteret, és szívesen idézik fel az elfeledett őszi tengerparti tájakat.
Az album intenzitását tovább fokozzák a könnyed dobok és ütőhangszerek, amelyek időnként már-már a „late-night” jazz határát súrolják, és még több melankóliát és drámaiságot kölcsönöznek a hangjának, amely többnyire baritonban mozog, helyenként pedig falsettóba is átcsúszik.
Az albumba egy halk esőzaj vezet be minket, de amint megszólalnak a hangszerek, nyilvánvalóvá válik, hogy ez nem az az eső, amely már csak azért is elrontja a hangulatot, mert megint minden csatakos, hanem az az eső, amelyre égető szükség van, hogy lemossa a múlt minden terhét és bajait – kívánatos, üdvözlendő, sőt szinte megváltó. És nem is lehet előle elmenekülni, ahogy a „No Place To Hide” dalcíme is sugallja.
Bármi okból születtek is ezek a dalok, a szövegek alapján gyakran bonyolult emberi kapcsolatokról szólnak, mégsem lebeg fölöttük a szorongás vagy a kellemetlenség felhője, és az a hang, amelyhez tartoznak, határozottan és megbékélten cseng, bármilyen helyzetet hoztak is neki.
Az egész album így lassan összefonódik és épül egymásra, és végig meglepően jól megtartja azt az erőt és gyengédséget egyszerre, amelyet az első három dalban kitűzött maga elé.
Az egyetlen kilengések, amelyek kissé megszakítják ezt a hangulatot, éppen azokban a dalokban jelennek meg, amelyek alapvetően is leginkább elütnek a többitől (Your World, No Brakes és 1-Way Minds). Kicsit pörgősebbek és könnyedebbek, már-már „power-balladák”, lényegüket tekintve valószínűleg főleg a szélesebb hallgatóság számára készültek, mégis minden, csak nem szükségesek.
Talán találó az összehasonlítás pár évvel ezelőtti egyik legnagyobb, kicsit „igényesebb” zenei reménységgel, John Mayerrel, akit szintén kiváló dalszerzőként és előadóként ismertek, de éppen a hasonló „power-balladák” lőtték ki a média figyelmének középpontjába, ugyanakkor főleg (még, csak) a tizenéves fiúk és lányok számára tették vonzóvá.
Az említett, kiemelkedő dalok mind az album közepén találhatók, így a vége felé a melankolikus hangulat újra megszilárdul, és az album egységes egésszé záró dal, a „Marrying The Sea – Til Death Do Us Part” – a hős valószínűleg tragikus végzete ellenére, aki a tengertől kéri meg a kezét, és a tenger meg is hallgatja – a cappella stílusban szól, teljesen habozás nélkül és közvetlenül. Az egyetlen „hangszer”, ami kíséri, a háttérben halkan hullámzó tenger, és amikor az ének hirtelen elmerül a csendben, játékos dallam bukkan fel, kizárólag akusztikus hangszerekkel megszólaltatva, amely még pár percig ringatózik a hullámokon, majd valahol közöttük az is eltűnik, és csak az egyre halkabb hullámzás marad, meg az a kellemes érzés, amely az egész album alatt gyűlt bennünk.
Összességében mégis jelentős teljesítményről van szó, amely biztosan megtalálja az útját még sok fülhöz, és ez így van rendjén.
Felállás
Declan O’Rourke – ének, gitár
Steve Wickham – hangszerelés, hegedű
Produkció
Declan O’Rourke
Számlista
01. No Place To Hide
02. Birds Of A Feather
03. Galileo (Someone Like You)
04. Your World
05. No Brakes
06. We Didn’t Mean To Go To Sea
07. 1-Way Minds
08. Love Is The Way
09. Sarah (Last Night In A Dream)
10. Everything Is Different
11. Marrying The Sea – Til Death Do Us Part
Az album hossza: 46.15
