Opiate

 Mit kínált az amerikai piac a kilencvenes évek elején – a grunge és a nu-metal ritmikával, Pantera-vokálokkal átitatott metal mellett? Nem mintha bármelyik is rosszul esett volna, de hála a legfelsőbb panteon isteneinek, hogy Los Angeles 1992-ben megkapta az apokaliptikus zene első adagját, amelynek gyökerei a rock progresszív kísérletezésében állnak, és amely nyersen, csiszolatlanul merészelt színpadra lépni. A jelenség neve: Tool. Valójában a legnagyobb érdemük már az, hogy az underground metalra hajazó sötétséget ügyesen az art rock keretei közé költöztették, a post-thrash metal hangzásával átitatva, mégpedig úgy, hogy ez alig valakit zavar. A Metallica többtételes, többrétegű dalokat írt, mintha zeneszerzők lennének, közben viszont minden erejével azon volt, hogy megtartsa a tömegekhez közelebbi szintet. A Tool nem. Beleestek a Jane’s Addiction művészi, bohém ihletésű törekvéseinek áradó ritmikájába, ugyanakkor megőrizték a kapcsolatot a grindcore, a death metal és a thrash sötét, kíméletlenül csupasz víziójával (például a „Part Of Me” közvetlen támadásával, amelyet egyetlen régi vágású thrash metal banda sem szégyellne). Még a post-punk hatásaikban is a progresszív rock dalellenes, ütős esztétikájával akarták előadni a zenéjüket, ahol nagyon gyorsan váltogatnak a hosszú, aprólékosan kidolgozott hangszeres bevezetők és a dalaik elhangolt, áltartalmú, kitalált jelentései között. Az Opiate az első szög, amellyel leszámolnak a társadalommal, mint az örök kritika és a rothadt ivadék terepével.

 

https://www.youtube.com/watch?v=EF_WKwbueG8

A produkció nyerseségét főleg az magyarázza, hogy ezúttal, a színtér hangulatának kipuhatolására, egy EP-vel jelentkeztek. Kis lemez ez, amely hat odacsapós dallal győz meg. Ezek közül kettőn valóban hallani, hogy élőben sem akarnak felszínesek lenni, sem langyos hízelgéssel puhítani a közönséget az örök ragaszkodást hangoztató, elfogadásért könyörgő, üres frázisokkal. Ez az elfogadás pedig, ha az ember rendelkezik egy csipetnyi józan ésszel, egy kevés cinizmus- és iróniaérzékkel, és legalább egy kis önkritikus késztetéssel a világ állapotának felmérésére, teljesen magától értetődő. Maynard hangja soha később nem szólt ilyen közvetlenül és organikusan, mintha tényleg a háztok vagy a házad pincéjében énekelne neked, ahogy az már az első dalnál, a „Sweat”-nél hallható. Ott a szinte funkos hangulatú „Hush” játékos ugrándozása, amelyben fellázadnak a rendszerbe gyúrt emberek kispolgári sablonjai ellen. A középső ujj olyan magasra emelkedik, hogy lehetetlen nem észrevenni. Minden cenzúra csak még jobban felpörgeti őket. Az igazi csemege éppen a két élő felvétel, amelyek különlegessé teszik ezt a lemezt. A Toolnak ugyanis még nincs hivatalos élő albuma, pedig élőben éppen olyanok, hogy jobban meg tudnak győzni arról, hogy csak veszíthetünk, ha figyelmen kívül hagyjuk őket. A „Cold And Ugly” az agresszív pörgésből lágy textúrákba csúszik át, amelyektől a Tool hangzása olyan erotikusan vonzó és csábító – a „Jerk-Off”-on át egészen a nagy fináléig, a záró „Opiate”-ig, amely tartalmilag Marx azon kritikájából merít, hogy a szervezett vallások a tömegek ópiuma, amely elvakítja, megbénítja az ember szabad akaratát és lázadási vágyát, amikor pedig az jogos és elengedhetetlen. Á, és még valami: az utolsó szám után egy nagyon Doors-os hangulatú dal bújik meg, amelyet csak valami csodálatos vegyszer vagy kísérleti drog inspirálhatott. A Tool messiássá válik, az emberi felszabadulás evangéliumának hírnökévé, és azok kifinomult szatirikusává, akik a saját tévedéseiket nem látják meg. Az eszköz, amellyel felépítheted a saját önmegváltási filozófiádat, kezedbe került. A kesztyű el van dobva. De semmiképp se számíts mankókra, amelyekkel a saját megváltásodért folytatott munkád instant italpor formájában kerülne eléd. Ezt a Tool már elvből sem kínálná neked.

 

https://www.youtube.com/watch?v=wwIAMfF0jvw

Csodálatos lemez, amelyet a rövid játékideje miatt nem nevezhetünk teljes estés albumnak. De nagyon vonzó, és, ismétlem, ilyen közvetlen „gyorstalpalót” a Tool univerzum szféráiban azóta sem kaptunk. Kötelező falat minden Tool-rajongónak, és azoknak is, akiknek a túl hosszú tooles számok és a tízperces, szimfóniákkal határos hangszeres kirándulások nem jönnek be.