Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Saga
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 1980
Értékelés: 5/5
A zseniális agyú csendes lovag immár harmadszor suhant be kibernetikus szárnyain, és bejelentette a hozzá hasonló kibernetikus szöcskék inváziójál, hogy megmentsék a világot, amelyet a modern ember, az életbe belefáradva és saját pusztulásának megszállottjaként, teljesen elrontott. A „Silent Knight” című harmadik albumukkal a Saga tovább építette azokat a híres „fejezeteket”, amelyek együtt egy rejtélyes történetet alkottak az ellopott Einstein-agyról. Ez a sztori szárnyakat adott a hallgatók fantáziájának, akik minden újabb lemeznél izgatottan várták a végkifejletet – amire aztán évekig kellett várni, mire kiderült.
A Saga ezúttal is teljes gőzzel indította be a motorokat, és az egyik legprogresszívebb lemezüket hozta össze. Messziről felismerhető, szivárványos billentyűs hangzásuk átitatja az egészet, a produkció pedig a korához képest első osztályú. Bár továbbra sem spórolnak a szellemes zenekari témákkal és ritmusokkal, amelyek hatásosan keltik életre különös történetük fejezeteit, és a szabad koncepció is megmaradt, a Saga a „Silent Knight” kedvéért mégis egy kicsit „megkomolyodott”: hangulatában érezhetően sötétebb mindkét elődjénél. Az együttes újabb érettségi szintet lépett a saját, eredeti neoprogresszív hangzásának kidolgozásában, miközben végig a szimfonikus fenséges és a kommersz befogadhatóság határán egyensúlyoz. Az album még több kiváló billentyűs textúrát tartalmaz – ez egyébként is a zenéjük legnagyobb számban jelen lévő eleme. A skót Jim Gilmour, aki Greg Chadd helyét vette át, és azóta az állandó billentyűsük, jelentős előrelépést hozott a zenekari hangzás kialakításában. Intelligens textúráinak rétegezése remekül kiegészült a gitáros Ian Crichton energikus játékstílusával és Steve Negus hatalmas dobolásával. Hiszen olyan zenekarról van szó, amelyben nem hivatalosan három billentyűs is van (Gilmour mellett a basszusgitáros Jim Crichton a moog basszusán, valamint az énekes Michael Sadler is jól eligazodik a billentyűk között, utóbbi ezúttal újabb szintre emelte vokális kifejezőerejét). A „Silent Knight” a progresszív rock, a hard rock, a pomp és a new wave egyik leghatásosabb keverékét kínálja a Saga teljes pályafutásában. Az albumon egyetlen gyenge pillanat sincs, és az a hamisítatlan Saga-varázslat az elejétől a végéig tart.
A megrázó „Don’t Be Late (Chapter II)” az együttes egyik klasszikusa: Sadler szívbemarkoló éneke és vékony, ambiens szintirétegek nyitják, majd energikus gitárriff csapódik be. Szövegében természetesen folytatódik az Albert agyáról szóló sci-fi eposz, amelyben az agyat itt már kilopták a laboratóriumból. Elképesztő, milyen leleményesen rétegezi egymásra Gilmour és Jim Chrichton a lédús billentyűs textúrákat, amelyek a többszólamú refrén fölött lebegnek. A második részben Jim átül a basszusgitárra, és csatlakozik testvéréhez, Ianhoz, aki kivételes érzékkel faragja gitáron a dallamos futamait. A „Whats It Gonna Be?” felcsavart moogos intrójával és ízléses szimfonikus témáival az energikus pomp rock tankönyvi példája, hard rockos gitárfutamokkal vegyítve, és a zenekar kommerszebb oldalát mutatja. Teljesen szilárd szerzemény klasszikus AOR-refrénnel és szellemes hangzásokkal, helyenként kicsit emlékeztet az eredeti Asia egyes részeire. A világűri ambienssel átitatott „Time To Go” tele van a szimfonikus prog elemeivel. Elsősorban ünnepélyes, szimfonikus hangulata emeli ki, amely Sadler kiváló énekteljesítményének (főleg a többszólamú, operettes refrénnek) és néhány elbűvölő billentyűs cirádának (a moog és a szinti remek párbeszéde) az eredménye – ezektől a szimfonikus prog legnagyobb mesterei sem szégyenkeznének. A „Compromise” megint egyike azoknak a csavaros daraboknak, amikre a Saga esetében mindig számítani lehet. Itt főként Ian villog energikus hozzáállásával: a védjegyszerű, odacsapós gitárriffek mellett néhány kiváló szólót is bedob, a többszólamú refrén és a moog rendkívül éles hangzása pedig szintén teszi a dolgát. Nehéz elhinni, amikor hallod, hogy az utóbbi semmivel sem szól kevésbé ütősen, mint bármelyik hard rockos gitárfogás. A „Too Much To Loose (Chapter VII)” újabb hamisítatlan klasszikus, rengeteg neoprogresszív rock elemmel. Szövegileg arról a fejezetről szól, amikor a szöcskék végleg elhatározzák, hogy meg kell változtatni a világ eddigi rendjét, és meg kell menteni az emberi tévedésektől. Az epikus szintis bevezetőt és a háttérben dörgő vihar hangjait érdekes átvezetések sorozata követi. Az ezoterikus billentyűhangzás mellé dühös Sadler-ének és szellemes, hard rockos gitárfutamok társulnak. Az r’n’b-vel átitatott „Help Me Out” még egy adag szellemességet kínál funkyritmusra és szarkasztikus hangvételű énekre építve. A második részben a szellemes ütőhangszerek és a szintis ambiens futamok hatásos keveréke veszi át a kezdeményezést, ami hangsúlyosabban mutatja be a zenekar kísérletező oldalát. A „Someone Should” klasszikus AOR-slágerként nyit (itt a szintik nagyon közel kerülnek az eredeti Asiához). A Saga azonban ezúttal is a ringató ritmus, az energikus dobátvezetések és a karizmatikus ének segítségével megalkotja a maga „slágerét”. A szintik mély rétegei végig hatásosan viszik a ringató ritmust és a dallamos refrént, igazi mesevilágot teremtve. Egy látszólag átlagos AOR-slágerből a Saga intelligens szerzeményt formál, amely nem sérti a hallgató intellektusát. Ahogy az az együttes hagyománya, az album utolsó darabja itt is az egyik legjobb, így van ez a kiváló „Careful Where You Step” esetében is, amelyben ismét futurisztikus hangzások és neoprogresszív drámaiság sorakozik. A szirénaszerűen zúgó szintik skizoid, robotszerű hangulatot jeleznek, miközben a hatalmas ének összefonódik az ütős ritmussal és a sikoltó gitárral, a hangulat gerincét pedig az elektronikus billentyűk minimalista lüktetése adja. A csúcspont a moog rendkívül lédús betörésével érkezik a kifinomult szintik között, majd megjelennek az ütős gitárfutamok is. Az eredmény néhány remek hármas dallam. Ian végig lenyűgöz avantgárd gitárcirádáival és hangzásaival, amelyek kitűnően hullámzanak át a kromatikus effekttel átitatott refrénen. Szerintem ez az egyik legjobb daluk, amellyel a 80-as évek elejének egyik legjobb progresszív zenekarává avatják magukat.
A „Silent Knight” a Saga karrierjének újabb központi mérföldköve, és olyan art rock klasszikus, amely teljesen egyenrangúan megméretheti magát az olyan albumokkal, mint kanadai pályatársaik, a Rush ugyanabban az évben megjelent „Permanent Waves” lemeze. Az egyedi elemek még nagyobb arányával, amelyek az időszak egyik legkülönösebb zenekarává tették őket – akkor, amikor úgy tűnt, a progresszív rock soha többé nem kecmereg ki a homályból –, a Saga meghódította az intelligens témák, az energikus futamok és a gazdag vokális kifejezés (elsősorban európai) kedvelőinek szívét. A „Silent Knight” újabb érettségi szintet jelent, amely egyedi, futurisztikus hangulatával ma is meglep, és ugyanolyan frissen szól, mint megjelenésekor. Sajnos a korai albumaikat jellemző szellemesség glóriája a 80-as évek közepére lassan elhalványul majd. De mielőtt még megjelennének a művészi hanyatlás első tünetei, a következő albummal megélik legnagyobb kereskedelmi sikerüket, ami egyúttal egész zenei sagájuk egyik legfényesebb gyöngyszeme lesz.
Felállás
Michael Sadler – ének, basszusgitár, billentyűk
Ian Crichton – gitár
Jim Crichton – basszusgitár, moog bass szintetizátor
Jim Gilmour – billentyűk, moog szintetizátor, kísérővokál
Steve Negus – dob, ütőhangszerek
Produkció
Paul Gross
Számlista
1. Don’t Be Late (Chapter Two) (6:02)
2. What’s It Gonna Be (4:27)
3. Time to Go (4:20)
4. Compromise (3:20)
5. Too Much to Lose (Chapter Seven) (4:38)
6. Help Me Out (5:50)
7. Someone Should (4:06)
8. Careful Where You Step (4:18)
Az album hossza: 37:01
