Temptation Come My Way

Az USA déli része az ismert, és jóval nagyobb számban a kevésbé ismert zenekarok keltetője, amelyek jelentősen formálják a rock- és metalszínteret, és kitörölhetetlen verejtékes, őszinte nyomokat hagynak maguk után. Két éve még a southern rock és a speed metal érzelmességére esküdtek, ami a nagyon emészthető death metal határát súrolta. Két év ugyan nem sok, de a The Showdown, a tennessee-i ötös új lemezzel tért vissza. A koncerteken összegyűjtött rutinnal és új dobossal felvértezve új arcát mutatta meg ez a kereskedelmileg ambiciózus banda, és valamivel akar meggyőzni minket, ami az elődjénél, a The Chorus Obliteration-nél puhább szférákba sorolható. Hölgyeim és uraim: a Temptation Come My Way azt mutatja meg, mit kínálnak nektek az Elizabethtonból érkező srácok, akiknek nincs vesztenivalójuk. Züllés, pusztítás és könnyedség egy szuszra. Vedlés után kétségkívül valami újjá és másmilyenné értek. A könnyű pop és a mindenféle egynapos divatok szappanbuborékainak áradatában a rock is megpuhult, és nagyon vékony, átlátszó bőrű lett. Igaz, hogy a soft rock és a balladák olykor jólesnek, de azért gyakran az is nagyon jó, ha a zene egyszerűen fejbe vág, mint egy tízmázsás légkalapács, és a bal és jobb füled közötti szorítóból csak vér és a vérbeli rock buja szépsége csorog ki a fejedből.

A Temptation Come My Way annak, aki korábban nem ismerte őket, igen ragadós dallamok, refrének és motívumok mozaikja, amelyek könnyen megjegyezhetők, főleg pedig olyasmi, amit sokkal egyszerűbb lenne a rádióhullámokra kilőni. A srácok az áramot arra használják, hogy pokolian meleg, ha nem egyenesen forró gitárriffhangzást nyújtsanak, meg apró részletek hangzásbeli klaszterét, amit leginkább a Metallicától, a Three Doors Downtól és a Maidenektől tanultak el. Örülhetnek azok a kissé rusztikusabb hallgatók is, akik inkább a Black Sabbath hangzásához és holmi Zakk Wylde-féle önkielégítő szólókhoz vannak szokva. Remek kilátás, nem? Mégis marad egy kis keserű szájíz, de erről kicsit később.

Mivel a lemezek recenziós példányai néha kajánul össze vannak keverve, a dalok sorrendje már az első hallgatás után is minden volt, csak nem helyes, így sokkal alaposabban bele kellett merülnöm a hallottakba. Az én verzióm az album legkézenfekvőbb megoldásával indít: nagyon maidenes gitárokkal és habzó, giccses dallamokkal. Az ‘I Victim (Here’s To The Year)’ remek nyitány lenne, ha David Bunton legalább egy kicsit várna azzal, hogy elkezdje árulni verbális megfogalmazásait a vákuumszerűen kiürült világáról, olyan hanggal, amit már hallottam valahol. A Silverchairnél. A tempó olyan, hogy le akar kötni, és fel akar készíteni a folytatásra. A ‘Head Down’ puhány kezdés után, cowbellel és édesen csengő riffel azzal küszködik, hogy a srácok nem tudják eldönteni, száguldozzanak és romboljanak, vagy balladát csináljanak a dalból. Hogy ne tartsák őket eladott léleknek, néhány gitárszóló-sípolásról Travis Bailey és Josh Childers gondoskodik, akik csipkés sállá fonják őket; ettől az egész még valahogy melegebben lélegzik, de a nyafogás már a refrén második ismétlése után megszólal. A The Showdown meggyőződve arról, hogy karmai közé kerítettek titeket, a hálaének folytatása mellett dönt, hogy a szív egyhangúan és egy szemernyi stressz nélkül verjen. A ‘We Die Young’ szerkezetileg hasonlít az előző kirándulásokra a lekopott, elnyűtt frázisok palettáján. Egy tonna balaszt fölött vékony réteg prózaiság és kiszámíthatóság, amit a másolók nem kerülhetnek el. Kirándulás a nyolcvanas évekbe, a kilencvenes évek és az új évezred módján. ‘It Drinks From Me’. A déli ízekkel teli akusztikus gitár szépen kiegészül az erőltetetten recsegő vokállal és a családi történet suttogó ritmusával valami lápvidékről. Apu és anyu isznak, a gyerekek pedig átadják magukat annak, hogy kiiktassák a gondolatot, hogyan lehetne jobb. A dalt egy újabb állott vérátömlesztés és bájos gitárszólók egészítik ki. Nem számít, mondanivalód van-e. Csak az a fontos, hogy jól nézz ki, szépen mosolyogj a képekről és a plakátokról, és a lemezvásárlásra rávedd az elérzékenyült tinilányokat és -fiúkat, akik nem figyelnek a szövegekre, nem igaz? A piaci logika, amely a viselkedés alfájává és ómegájává vált, nyilvánvaló. ‘Temptation Come My Way’ teljesen másra emlékeztet. Hallod a Metallicát? De nem azt, amelyik a black album előtt még úttörő volt. Valójában Hetfieldet hallom a rednecknek való country vokáljával. Valami Loadon vagy Re-Loadon. Hmmm… A hasonlóságról fölösleges bármit mondani, ha elárulok egy kis titkot: a Metallica nekem inkább a Master Of Puppetsen tetszett. A gyanú, hogy ezúttal csak egy félrelépésről volt szó a példaképek kiválasztásánál (mit tudod – talán csak a Metallica utolsó alkotásait szállították le a eldugott kis faluba, amiket csak akkor kaphattál meg, ha megvetted az ötkilós mosópor-csomagot…), már a folytatásban szertefoszlik. Folytatja a nyolcvanas évek könnyed hangzásának megszakadt sagáját. Nem minden a szólókban van. Nehéz ritmusról és riffes huncutságokról van szó. Nem tagadható, hogy a lemez produkciósan elég irányítottan van felépítve, és a hangzásvilága igen dicséretes. A megváltozott arculathoz határozottan hozzájárult Paul Ebersold is, aki az Ozzy kedvencei, a The Showdown előtt (merem állítani, hogy legalább egy kicsit azok, hiszen a sok szar alatt hallani valami Randy Rhoads-féle gitárvirtuozitás hangját) gondoskodott olyan zenekarok nagyobb hangzásbeli eladhatóságáról, mint a Three Doors Down és a Saliva. Hogy merre vannak ezek vagy azok, azt csak a legközelebbiek tudják megmondani, mert a rádióhullámokon mostanában valahogy nincs elég hely számukra… ‘Spitting In The Wind”Fanatics And Whores’ elég vadul próbál meggyőzni zsíros húsfosztással és hamis skandálással, ami a Black Label Society egy dalának származékává nő ki magát. A ‘Death Finds Us Breathing’ ugyanazt ismétli, amit már hallottunk, ezért viszont meglep a Kansas-feldolgozás, a ‘Carry On My Wayward Son’, amely folytatja a remake-ek trendjét, de ez, be kell vallanom, több mint hallgatható. Egyébként Ville Valóra és a HIM-re emlékeztet cowbellel, de ezt nem lehet felróni nekik. Legalább ezúttal nyíltan bevallják, hogy egy kész autó átépítésébe fogtak, amiből egy kicsit gonoszabbul szóló hot-rodot akarnak csinálni. És sikerül nekik. Nekem a ‘Breath Of The Swamp’ szól a legszebben, teltem és gátlások nélkül. Valódi ágyúzás fenomenális vokálokból és gitárok száguldásából. Csak hogy tudjuk: a srácok tudnak és képesek is rá. Mintha egy egésznapos szomjúság után végre hozzájutottak volna a Budweiserükhöz, és megetették volna a vad fenevadat. Vegyes érzésekkel vágj bele a ‘Six Feet Under’ című dalba, amely tulajdonképpen az egyik legkoncentráltabb gyilkos a lemezen. A nyolcvanas évek és az együtténeklős részek, a harmonikus gitárok és az idióta szövegek igazán mérgező keveréket adnak. Mintha egyszerre lőttél volna a vénádba serkentőt és hashajtót. A hatás az adagtól függ. A Maidenek és a Metallica, akik úgy szólnának, mintha gondtalanul együtt játszották volna le a dalt, visszatérnek az első sínre a ‘Forget My Name’ című számmal. A sín végén pedig ott a megosztottság és a keserűség vegyes érzése, amit egy hektoliter Vanish sem mos ki.

Feltételesen, ha gyengédebbek és tapintatosabbak lennénk, azt mondhatnánk, hogy a Temptation Come My Way lemez tulajdonképpen nem forradalmi termék, amit lehet hallgatni, közben akár nyugodtan sört inni, és élvezni a gondtalan állapotot, amikor agyonüthetjük a konstruktív, de abban a pillanatban teljesen felesleges gondolatok utolsó felhőcskéjét is. A lemezen mindenkinek jut valami (a specializált, ínyenc ízlésnek viszont bizony kevés, hisz ha mindenkinek a kedvében akarsz járni…) – klasszikus rock, metal, southern rock és puhány pop. Én kissé csalódott voltam a hallottakon, mert a srácok a The Chorus Of Obliteration című debütálással sokkal többet ígértek. Az érés ugyan elkerülhetetlen, de a vad fenevaduk két év alatt jócskán fogatlanabb és unalmasabb lett. Joggal tarthatunk tehát a folytatástól. Lehet, hogy a következő lemezen már Justin Timberlake-ben és Britney Spearsszel közös duettekben is részünk lesz. Csak egy kicsit kell várni. Úgy két év múlva leomolhatnak a vad illúziók utolsó árnyai is…