Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Saga
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 1981
Értékelés: 5/5
A „Worlds Apart” a kanadai art rockos különcök, a Saga számára hozta el a nagy kereskedelmi áttörést, amely teljesen váratlanul a kor legkeresettebb progresszív zenekarai közé lőtte őket, innentől kezdve pedig a mainstream zene hallgatóinak többsége számára is. Pedig ők nem sokat adtak a szimfonikus progra, amelyből a zenekar alaphangzása egyébként ered. Az album a mai napig a legkelendőbb lemezük, és három rádiós slágert is hozott nekik: az „On The Loose”-t, a „Time’s Up”-ot és az „Amnesia”-t. Erről a legtöbben azonnal azt gondolnák, hogy egyszerre kiárusították messziről felismerhető zenei kifejezésmódjukat, és alkalmazkodtak az akkori trendekhez, ahogy azt a progresszív „nagypapák” óriási többsége tette, akik a 80-as években gyorsan meg akarták hódítani az MTV-generációt, egykori arculatuk teljes feladása árán. A Sagával nem így történt, főleg mert a zenéjük kezdettől fogva nem titkolta erős pop- és new wave-hatásait és magas fokú dallamosságát, ezek pedig mindig tökéletes összhangban voltak a progresszív rockra jellemző soklayered szimfonikus hangszerelésekkel, az odaütő hard rockos gitárfutamokkal és az intelligens költészettel, egy olyan koncepcióval karöltve, amelyet a sci-fi legjobb írói sem szégyellnének. A „Worlds Apart” évekre az utolsó albumuk, amelyen ott vannak a titokzatos „fejezetek”, amelyek egy futurisztikus történetet alkotnak Einstein ellopott agyáról és az emberek meg a kibernetikus szöcskék közötti háborúról. Az utóbbiak a „fejezetekkel” együtt jó időre eltűntek a borítókról, ami kétségkívül a kereskedelmi siker és a még szélesebb közönség megszólítására tett kísérlet egyik következménye volt.
A „Worlds Apart” már érezhetően több new wave-ot tartalmaz, ami a megváltozott produkció logikus következménye, ugyanakkor továbbra is jelen van minden hagyományos elem, amely messziről megkülönbözteti őket az akkori többi progresszív popbandától. Pályafutásuk néhány legjobb és legösszetettebb szerzeménye található rajta, ami ékesen bizonyítja az album kiválóságát, amellyel először hívták fel magukra a mainstream zenei közeg figyelmét is. Valójában nem találom a valódi választ arra, miért éppen ezzel sikerült nekik, azon kívül, hogy pont ekkor jelent meg az MTV, amely a klipjeik tömeges játszásával gondoskodott róla, hogy a jó zene a világ végére is eljusson. Itt megtalálható minden erény, amely az előző három albumon is ilyen csodálatos különcökké tette őket: a Jim Gilmour és a basszusgitáros Jim Crichton elektromos billentyűin és szintijein megszólaló, több szólamú, szaftos hangszerelések, a kiterjedt hangszeres részletek, Steve Negus dobos ujjai alól érkező egyszerű, mégis masszív ritmusok, Ian Crichton energikus gitárfutamai és Michael Sadler hatalmas, karizmatikus hangja. Csak most minden eddiginél nagyobb választékossággal ötvözik a szimfonikus prog, a hard rock és a new wave elemeit, és ezekből intelligensen felépített popdalokat éppúgy létrehoznak, mint olyan darabokat, amelyek közelebb állnak a hagyományos progresszív rockhoz.
A nyitó „On The Loose” volt az első nagy rádiós slágerük. Ennek ellenére
szó sincs arról, hogy a klasszikus Saga-hangzást kiárusították volna, hiszen hiteles klasszikusról van szó, és az egyik legjobb szerzeményükről. Az ambient szintik érzékeny rétege szépen olvad össze az energikus vokális kifejezéssel, amelyen fogas gitárriffek hasítanak át. A hatalmas, drámai refrén intelligens költészetet közvetít, amit szellemes ritmusváltások egészítenek ki, tele merész hangszeres részekkel, amelyeket egy átlagos, a slágerhajhászattól megszállott poprockbanda soha nem merne megengedni magának. Ujjnyalogató. A „Wind Him Up” szintén az egyik legjobb szerzeményük a történetükben, és rádiós sláger. Az egyszerű ritmus és a dallamos szintik finom, vékony rétegei mögött kivételes mélység rejlik, amely Sadler drámai kifejezésmódjából sugárzik, és a refrénekben teljesedik ki, ahol csodásan becsúsznak az ambient billentyűk is. A még nagyobb dallamosságról és a drámai fokozásról Crichton gitárján a finom futamok és a moog szinti pulzálása gondoskodik. Igazi csemege minden neo-progresszív dallamok szerelmesének. Jön a második rádiós sláger, az „Amnesia”, kétségkívül az album legkereskedelmibb darabja, amely úgyszólván tiszta new wave, valami Ultravox-féle stílusban. Az ambient szintik mezejét ultradallamos refrén, szellemes moog-hangok és jó dobátvezetések egészítik ki, amelyek romantikus hangulatot teremtenek. Nagyon érdekes és kellemes kísérlet a new wave területén, amely bizonyítja, hogy ezen a műfajon belül is lehet hosszan és szerteágazóan kísérletezni. A „Framed” teljesen szolid AOR funkys ritmussal, szellemes billentyűhangokkal és kísérő vokálokkal, amely nem kínál különösebb művészi csúcsokat, de a Saga a második részében ismét meglep egy szellemes hangszeres betéttel, ami minden egyhangúság esélyét szétzúzza. Különösen remek Ian szólója, tremolókaros hajlításokkal. A szentimentális popballada, a „Time’s Up”, a harmadik rádiós sláger, az album kevésbé izgalmas alkotásai közé tartozik, és majdnem inkább a késői Roxy Musicra hajaz, mint a klasszikus Sagára. Még Sadler egyébként mindig messziről egyedi hangja is itt kissé Bryan Ferry felé hajlik. Az egyhangú, könnyed ritmust jó slide-gitárok és a szintik érzékeny rétege viszi, amelyeken keresztül még olyan elemek is érezhetők, amelyeket ma a Marillionnál találunk. A szolid „The Interview”, amelyben a pop és a hard rock keveredik, sokkal kellemesebb darab, tele a zenekar legjobb elemeivel: húzós, fűrészelő riff, színes billentyűk sora és kiváló refrén. A gyönyörű balladát, a „No Regrets (Chapter V)”-t Gilmour billentyűs énekli el, és végre ismét az egyik legendás fejezettel örvendeztet meg, amely Einstein új testtel és küldetéssel való megbékélését írja le. Gilmour szívszorító énekteljesítménye és érzékeny zongorajátéka, amelyet a háttérben szintik ambient síkságai kísérnek, az egyik legszebb számuk fő alkotóelemei. A „Conversations” című instrumentális, erős szellemes elektronikus hangzással, amely Ian slide-gitárjaival keveredik, és amelyben Jim Crichton is először mutatja meg érezhetőbben szellemes oldalát a basszuson, rendkívül érdekes kísérlet, amelyen a Saga egyértelműen megmutatja kivételes technikai képességeit. Az epikus „No Stranger (Chapter VIII)”, az a fejezet, amelyben a szöcskék úgy döntenek, „idegenek” nélküli világot teremtenek, az album nagy progresszív csúcspontja, ami szívdobbanás és szintik hangjaival nyílik. Aztán a hangulat ismét alaposan felforrósodik egy odaütő gitárriff és drámai éneklés betörésével. Az ambient mesterei szaftos hangszeres betétek sorát és egy nagy meglepetést kínálnak a második részben, amit teljesen váratlan befejezés követ. A Saga ismét megerősíti hagyományát, hogy az album utolsó darabja a csúcspontjai közé tartozik.
A „Worlds Apart” kulcsfontosságú album a zenekar életművében, amely a kollektívát képességeinek és művészi ihletének csúcsán mutatja. Ha a Sagát csak popzenekarként ítélném meg, könnyedén a legjobb albumuknak nevezném. A progresszív rock szemszögéből viszont kicsit kevésbé izgalmas, mert szinte teljesen eltűntek róla azok a jellegzetes hangszeres szellemeskedések, amelyek valami különös hangulatot teremtettek a skizoidság és a megvilágosodás között. A Saga idáig már eléggé megkomolyodott, mondhatni, bizonyos értelemben meg is érett, én viszont ettől az albumtól kezdve egészen a 90-es évek végének nagy „reneszánszáig”, amikor visszanyerték egykori nagyságukat, egyre jobban hiányoltam a szöcskéket, a „fejezeteket” és azt a vicces, évődő, összetéveszthetetlen hangzásukat. Innentől egyre erősebb kommercializálódás következett, amely ugyan sosem vette el teljesen az eszüket, de a „Worlds Apart” évekig az utolsó klasszikusuk maradt, és egészen a „Full Circle” (1998) című albumig kellett várni, mire a Saga olyanként tért vissza, amilyennek a legjobban szerettem őket.
Felállás
Michael Sadler – ének, billentyűs hangszerek
Ian Crichton – gitár
Jim Crichton – basszusgitár, szintetizátor
Jim Gilmour – billentyűs hangszerek, klarinét, háttérvokál
Steve Negus – dobok, ütőhangszerek
Producer
Rupert Hine
Számlista
1. On the Loose (4:12)
2. Wind Him Up (4:03)
3. Amnesia (5:44)
4. Framed (3:27)
5. Time’s Up (5:36)
6. The Interview (3:48)
7. No Regrets (Chapter V) (4:34)
8. Conversations (4:45)
9. No Stranger (Chapter VIII) (7:05)
Az album hossza: 43:14
