Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Eloy
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1979
Értékelés: 4.5/5
Az Eloy a legjobb albumuk, az „Ocean” (1977) és az első koncertlemezük, a „Live” (1978) megjelenése után alkotói erejük csúcsán járt. A „Silent Cries And Mighty Echoes”-szal azonban nemcsak a legnagyobb kereskedelmi sikerüket érték el, hiszen ez fogyott a legjobban az összes korábbi és későbbi lemezük közül, hanem egy több mint méltó utódját készítették el az „Ocean”-nek, annak az albumnak, amely a korszak legkövetkezetesebb és legszívósabb progresszív rock előadói közé emelte őket. Az Eloy a 70-es évek végén, amikor a progresszív rock kereskedelmileg és alkotói szempontból is erősen hanyatlóban volt, fittyet hányt az akkori zenei trendekre, élükön a punkkal, és továbbra is kiváló space rockot csinált. Ez a zene négy évvel korábban már elérte kereskedelmi csúcsát, amikor a Pink Floyd a „Wish You Were Here”-rel (1975) gyakorlatilag mindent megkapott, amit ebben a műfajban egyáltalán meg lehetett kapni. A „Silent Cries And Mighty Echoes” hangzásának leírásakor pedig éppen a Pink Floyd körül forog majd a szó: ők a kevés prog zenekar egyike, amely akkor még mindig nagyon népszerű volt, és amely az Eloy egyik fő példaképe volt a kezdetektől fogva. Ez a lemez minden bizonnyal az összes közül a leginkább rokon a Pink Floyd 71–75 közötti korszakának hangzásával. Ez a legerősebb oldala, ugyanakkor a legnagyobb hibája is. Az Eloy sosem, sem korábban, sem később nem szólt ennyire meggyőzően, amikor jellegzetes keverékét kellett megszólaltatnia a space rock ambient hangulataiból és a szimfonikus rock drámaiságából, és szerintem ez az album az együttes művészi érettségének csúcsa. Ugyanakkor egyes hangszerelések hangzásbeli rokonsága a jóval híresebb brit nagyágyúkkal megnyirbálta annak az apró újításnak a szárnyait is, amellyel addig rendelkeztek. Aki ezzel nem foglalkozik, az gond nélkül élvezheti a lemezt.
A „Silent Cries And Mighty Echoes” volt az utolsó album annak a felállásnak, amely a 70-es évek második felének legjobb space rock lemezeit rögzítette. A billentyűs Detlev Schimdtchen és a dobos Jürgen Rosenthal ugyanis a megjelenése után önként úgy döntött, hogy odébbáll. Rosenthal stílusa Neil Peartéhoz (Rush) hasonlított, így kétségkívül a német rockszíntér legjobb dobosai közé tartozott. A zenekar vitathatatlan vezére, Frank Bornemann kitűnő gitárosként itt fejlődésének csúcsára ért a finom szólók megalkotásában, bár egyre inkább David Gilmour hatására támaszkodott. Énekben viszont nem volt előrelépés, erősen német akcentussal átitatott hangja továbbra is problémát jelent mindazoknak, akik a brit progresszív rock énekesek magas mércéjéhez szoktak. Ha eltekintek Frank hangjától, amely engem személy szerint nem zavar, bár biztos vagyok benne, hogy néhány szakasz más énekes megközelítéssel még jobban sikerült volna, a legnagyobb hibájuk a meglehetősen olcsó költészet. Az Eloy a sci-fi és a humanista (hogy ne mondjam, úgynevezett new age) filozófia keverékével mindig intellektuálisnak akart hatni, a brit prog rock zenekarok stílusában, de inkább kevésbé sikerült nekik, és elég olcsónak hatottak. Mint az első német zenekarnak, amely a szövegekkel ilyesmivel próbálkozott, nálam mindig járt nekik a félig-meddig felmentés. Ezúttal nem koncepcióalbumról van szó, bár a szövegeket ugyanaz a téma fűzi össze, amely elsősorban az emberi mulandóság és a világegyetem örökkévalósága közötti határt érinti.
Az albumon található hat szerzemény között nincs gyenge. Csak jó és kiváló akad. Az „Astral Entrance/Master Of Sensation” két különálló, ám szorosan összetartozó rész, és együtt ezt a remek ezoterikus EP-t alkotják, amely tele van számtalan többdimenziós, ambient hangfüggönnyel, ezek pedig felejthetetlen asztrális hangulatot teremtenek. Az Eloy már az album elején igazi spirituális utazásra hívja a hallgatót az ismeretlen galaxisok távoli ködein át. A titokzatos nyitó rész, az „Astral Entrance” a gazdag billentyűs függönyök ezoterikus hullámzásának és a síró gitárpasszázsoknak az összefonódásával – élen a mellotronnal – megdöbbentően emlékeztet a Pink Floyd klasszikusára, a „Shine On You Crazy Diamond”-ra a „Wish You Were Here” (1975) lemezről. Bornemann a törékeny, ambient futamok szövésekor, amelyek mindenkit, aki szívvel is hallgat zenét, egy pillanat alatt révületbe ejtenek, több mint nyilvánvalóan David Gilmour cipőjébe lépett.
Az első átmenet után a „Master Of Sensation” következik, amelyben érdekes gitárriff jelenik meg, számos energikus dobátvezetéssel és drámai mellotronos hangkulisszákkal kiegészítve. Schimdtchen sokszínű billentyűs palettájába folyamatosan szellemes motívumokat csempész, hol hammond orgonán, hol moog szintetizátoron, és ezek remekül kiegészítik Bornemann gitárjának finom vonalait és a dinamikus ritmusszekciót. Frank szólói szokás szerint ujjnyalogatóan jók. A „teremtőről és fényhozóról” szóló szöveg valóban elég klisés (ahogy az albumon a legtöbb), és Frank erős német akcentusa szokás szerint nem mindenkinek ízlik, de mégis jól kiegészíti az egyes dallamvonalakat, és nem veszi el a varázsukat. Annak ellenére, hogy a nyitánya több mint nyilvánvalóan hasonlít a „Shine On You Crazy Diamond”-ra, ezt a kiváló szerzeményt nem tudom másolásnak nevezni, mert a nyitány teljesen más energiát hordoz. Egyébként ehhez a Pink Floyd-klasszikushoz évekkel később még nyilvánvalóbban közelített a kultikus neoprogresszív Pendragon a „Walls Of Babylon” című számmal, amely a „Window Of Life” (1993) albumon található.
Az „Apocalypse” egy újabb ezoterikus epikus szerzemény, három részre bontva: „Silent Cries Divide The Night”, „The Vision Burning” és „Force Majeure”, amelyek mind megszámlálhatatlan kiszámíthatatlan fordulattal vannak megtömve. A nyitány finom, melankolikus énekmotívumot tartalmaz a mellotron hullámzó alapjával, majd kiváló hangszeres rész következik, a moog szintetizátor gördülő futamainak és a síró gitárpasszázsoknak számos összefonódásával. Az Eloy a szerzeményen belül egy kiváló, említésre méltó motívumot is bevitt a szintetizátor és egy visszhangként ható gitáreffekt összehangolt összjátékával, amely többször visszatér. Frank a továbbiakban nagyon jól csempész be finom szólókat, amelyek a mellotronnal kombinálva felejthetetlen ezoterikus varázst teremtenek. A második részben remekül szólnak az operett-szerű többszólamú részek is, ezek a vendég női énekes, Brigitte Witt tartozékai, és sikeresen idézik meg a Pink Floyd klasszikusának, a „Great Gig In The Sky”-nak a szellemét a „Dark Side Of The Moon” (1973) albumról. A drámai operaszerű női vokális harmóniák bevonásával az Eloy a későbbi lemezeinek többségén is próbálkozni fog. Személy szerint ezt a feminin énekes elemet mindig remek kontrasztnak éreztem Frank gyakran szikár hangjához képest. A női vokált követő hosszú hangszeres rész, amely a síró gitárpasszázsok, elektronikus effektek és rétegzett billentyűk finom egymásba áramlását tartalmazza, kiszámíthatatlan ritmusváltásokkal megspékelve, felejthetetlen űrhangulatot teremt, és szerintem az egész szerzemény csúcspontja, amely tízesre érdemes, és egyúttal az Eloy legjobb művei közé tartozik.
A „Pilot To Paradise” egy újabb kiváló space rock csemege, amely hangulatával hatásosan viszi át a hallgató szellemét a súlytalanság terébe. A rendkívül ízléses hammond hangszerelések, amelyeket szolid gitárriff egészít ki, valamint a hatalmas, változatos dobátvezetések a legigényesebb progresszív gourmand-okat is kielégítik. Schimdtchen billentyűs munkája, amely az energikus gitárfutamokkal és Matziol dallamos basszusával együtt az ezoterikus atmoszféra oroszlánrészét adja, nagyszerűen szól. Egy találékony motívum után, amelyben a barokkos orgonahangszerelések és a meneteléshez hasonló dobok vannak előtérben, drámai rész következik, amelybe szintetizátorhangok és síró gitárszólók vágnak be. Bár Gilmour inkább az ő szellemi atyja volt, mint fordítva, nem lehet nem észrevenni, milyen rendkívül finom érzékkel adja hozzá Frank a maga részét ehhez az ezoterikus varázshoz.
A „De Labore Solis” titokzatos nyitánya dallamos gitárakkordokra és atmoszferikus billentyűs függönyökre épül, amelyeket idővel drámai ének egészít ki. Ez utóbbit szokás szerint kissé rontja a szöveg költői megfogalmazása. A billentyűk és az akusztikus gitár ismétlődő ambient hangszerelései ellenére a szerzemény egy pillanatra sem válik unalmassá, hiszen hipnotikus ezoterikus hangulata percről percre erősödik. Szerintem kevés minőségi space rock-rajongó akad, aki ne tudná teljesen átadni magát ennek a csábító varázsnak.
A záró „Mighty Echoes” ízléses barokkos billentyűs nyitómotívummal és énekkel indul, amely az első dobátvezetés után teljes hangzásbeli fordulatot vesz. Ekkor átfolyik egy félig energikus, félig ambient, fokozódó részbe, ahol a ritmust a basszusgitár funkos vonala diktálja. Az energikus hangszeres futamok a szintetizátorokon és a gitáron végig ízlésesen áramlanak az ambient szimfonikus kulisszák között. A legjobb része a záró átmenet után jön, amikor Frank a hangfüggönyök és dobátvezetések közé rendkívül zamatos, atmoszferikus szólót sző. Ha Frank legalább egy kicsit javított volna az akcentusán és a szöveg tolmácsolásán, ez a kiváló szerzemény még jobb hatást érne el, és a tökéletességet súrolná.
Az Eloy a 70-es évek végén, a (progresszív) rock aranykorának lecsengésekor a „Silent Cries And Mighty Echoes”-szal újabb space rock mesterművet alkotott, amely kiválóságban kizárólag az említett, több mint nyilvánvaló és sokszor emlegetett motívumhasonlóság miatt marad el az előző albumtól a jóval híresebb Pink Floyddal, ez pedig kissé elveszi a lemez egyébként kiemelkedő voltát, főleg az újítás terén. Mivel azonban az Eloyt soha nem tartották nagy zenei újítónak (legfeljebb otthon, a német talajon), ez nem ok arra, hogy ez az ékkövük csökkentett fénnyel ragyogjon. Az Eloy még készít néhány remek albumot, de három space rock mesterművük szinte hibátlan kiválóságát a 70-es évek második feléből (az „Ocean” és a „Silent Cries And Mighty Echoes” mellett ide tartozik még a „Dawn”, 1976) soha többé nem fogják elérni. A billentyűs és a dobos pozíciójának változásai, valamint az új hangtechnológiák miatt a hangzásuk a következő albumig és a 80-as évek kezdetéig újabb váltáson ment át, amely ismét közelebb vitte őket a hard rockos hangzáshoz. Ezzel elkezdődött a „space metal” korszakuk. A „Silent Cries And Mighty Echoes” a zenekar legfinomabb, trendektől érintetlen space rock korszakának csúcsát, és egy zenei korszak fenséges lezárását jelenti, amelyre sok zenerajongó ma is nosztalgiával emlékszik vissza mint a paradicsomira.
Felállás
Frank Bornemann – ének, gitár
Klaus-Peter Matziol – basszusgitár, basszuspedál, vokál
Detlev Schmidtchen – billentyűk, vokál
Jürgen Rosenthal – dobok, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZ:
Brigitte Witt – ének (2b)
Produkció
Frank Bornemann
Számlista
1. Astral Entrance (3:03)
2. Master Of Sensation (6:00)
3. The Apocalypse (14:54)
a) Silent Cries Divide The Night
b) The Vision Burning
c) Force Majeure
4. Pilot To Paradise (7:01)
5. De Labore Solis (5:12)
6. Mighty Echoes (7:16)
Bónuszszámok az újrakiadáson:
7. Child Migration (4:05)
8. Let the Sun Rise in my Brain (3:29)
Az album hossza: 51:00
