Magnetic North

 Ezúttal az amerikai nyomulók, a HOPESFALL mutatkoznak be a MAGNETIC NORTH című új lemezzel, amelyet idén májusban adtak ki a TRUSTKILL RECORDS gondozásában. A banda kezdetei 1998-ig nyúlnak vissza, amikor a jó és zajos zene iránti vágytól hajtva összeállt néhány még zöldfülű srác a Charlotte nevű kisvárosból. Alig egy évvel az alakulás után már megjelent az első lemezük THE FRAILTY OF WORDS címmel, amelyen még az azóta már volt énekes, Doug Venable hangja szólt. Mint a legtöbb zenekar, a Hopesfall is szerzett néhány rajongót világszerte az első album után. 2001-ben már jött is az EP, NO WINGS TO SPEAK OF címmel, amelyet sok kritikus az Underoath és a Poison the well lemezeivel állított egy lapra. Ekkor a srácok kiadót váltottak: a The frailty of words és a No wings to speak of a TAKEHOLD RECORDS-nál jelent meg, a többi lemez pedig a már említett Trustkill recordsnál. A kiadóváltás mellett számos tagcsere is történt a zenekarban, ezek közül a legfontosabb kétségkívül az énekes/frontember cseréje volt. Doug pár év után távozott, de hamar sikeresen pótolta Jay Forrest, akivel 2002-ben fel is vettek még egy lemezt – THE SATELLITE YEARS. Két év alatt a srácok sikert sikerre halmoztak, és hamarosan megjelent egy újabb kiváló alkotásuk, az A-TYPES, amelyről az Icarus a legismertebb slágerünk. Hogy a rajongóknak ne kelljen túl sokáig várniuk az új lemezre, a zenekar több turnéra is elindult a Coheed and Cambriával, az Eighteen Visionsszel, a The Atarisszal és még néhány bandával, láthattuk őket a közismert WARPED TOUR-on és a TAKE ACTION TOUR-on is a fent említett zenekarokkal együtt.

 

A hosszú várakozás után a nyomulók idén ismét munkához láttak, hiszen végre megkaptuk a legújabb termésüket, a MAGNETIC NORTH-ot, ami engem kissé csalódással töltött el, mert úgy érzem, a srácok egy kicsit letértek az útról. Ez azonban nem igaz minden számra, csak egy maroknyira. Az első hallgatásnál vegyes érzéseim voltak: néhány dal tényleg kiváló és meghallgatásra érdemes, mások viszont mérhetetlenül hosszúak, se füle, se farka, ami a teljes album végighallgatása során kicsit fárasztóvá és megerőltetővé válik. A lemez nyitódala az RX CONTENDER THE PRETENDER. Az eleje tiszta Hopesfall-stílus, a folytatás is egyszerűen kiváló!!!!! A nyomulós kezdés vonzott be, amelybe egy csipetnyi emo core is keveredik, kiabálással és remek vokállal fűszerezve. Be kell valljam, ez a szám az egyik kedvencem a lemezről. A lelkesedésemet a SWAMP KITTENS viszi tovább, amely sivító gitárokkal indít, remek refrénnel és még jobb befejezéssel! Mindenkinek ajánlom, aki a rock, a melodikus emo és a hardcore keverékére vágyik. Az első csalódás a 3. dalnál, a CUBIC ZIRCONIAS ARE FOREVER-nél jön. Itt semmi vonzó nincs: unott éneklés lassú dallamok mellett, amelyek csak a vége felé élednek fel. A legrövidebb szám egyértelműen az I CAN DO THIS ON AN ISLAND, amely alig egy percnél valamivel hosszabb, és nagyon szimpatikus a hallgatásra – nem túl hosszú, ráadásul csak az ének és egy elektromos gitár alkotja, lassú és nagyon dallamos futamokkal. Az 5. számnál, a SECONDHAND SURGERY-nél tetszik az eleje, a refrénig viszont a dal szerintem elveszti az értelmét, amit szerencsére kárpótol a refrén energiája és a vége felé tartó folytatás, ami ezúttal is remek! A VACATION/ ADD/ VACATION! olyan dal, amelyről tényleg nem tudom, jó-e vagy sem. Bizonyos részei kiválónak tűnnek, mások viszont hihetetlenül unalmasak. Hallgassátok meg, és döntsétek el ti magatok! Szintén mellélövés a 7. szám, amely a lemez címét viseli – MAGNETIC NORTH. Az elején jó a nyomulás, aztán megint ugyanaz a történet, mint az előző, szerintem rosszul sikerült daloknál. Szóval unalom! Valamivel jobb az EAST OF 1989; BATTLE OF THE BAY, nyugodt kezdéssel, amely lassan (még mindig) nyugodt nyomulássá dagad. Beleszerettem a dal abba a részébe, amely a vége felé legördül. Először lassú pengetés a gitárhúrokon, ami újra erősödik, kiegészíti a dalt, és (szerencsémre) tökéletessé teszi, az i-re a pontot pedig a szám zajossága és az érzelmes vokál teszi fel. Nagyon durva!!!!!!!!! Egy másik kedvencem biztosan a BIRD FLU. Odavagyok a kezdésért és az egész számért… Nincs értelme szót vesztegetni rá, hiszen az egész hihetetlenül ütős egységet alkot, a (már többször említett) unalom nélkül! Végre emo zenei elemeket is találunk, és joggal érthetünk egyet a világ néhány másik kritikusával abban, hogy a banda (nekem a legkedvesebb műfajt) az már sokat emlegetett emo core-t is játssza. A THE CANON az egyetlen tisztán instrumentális szám a lemezen, amely nehéz dallamaival biztosan meggyőz minket, a végén pedig összeolvad a tizenegyedik, megint kissé unalmas dallal, a DEVIL S CONCUBINE-nal, amelynek a közepére valamiféle világűrös hangzásokat kevertek. Be kell vallanom, hogy ennél a számnál a jól ismert Atreyu-hoz hasonlót éreztem. Teszteljétek ti is! A HEAD GENERAL HOSPITAL az utolsó előtti, meglehetősen pattogós dal, amely a jól megszólaltatott magas és sivító gitárokkal megint elvarázsolt. Az egészet viszont tönkreteszi a (túl) hosszú befejezés, ami amúgy teljesen rendben lenne, ha kicsit rövidebb és érdekesebb volna (egyetlen dallam ismételgetéséről van szó). A lemez utolsó száma a PAISLEY. Az elég ígéretes kezdés már-már meggyőz, hogy a dal kiváló lesz, de hamar rájövök, hogy nem egészen így lesz. Hosszas hallgatás után arra jutok, hogy a szám (bocsánat a kifejezésért!) egyszerűen szar. Megint egy végtelenbe nyúló unalom, az első dal teljes ellentéte. A szokatlanul lassú dallamok és a Hopesfalltól kifejezetten furcsa, egymásba fonódó magas vokálok semmilyen módon nem nyűgöztek le. Annyit mondhatok, hogy ez az egyik legrosszabb szám, amit a zenekar pályafutása során valaha felvett. Amikor azt hinnénk, hogy vége, még meglep minket a bónuszdal, a SWASKATUAWAN. Dead poetic-stílusú szám egy kevés ordítással, bőséges nyomulással, könnyen emészthető dallamokkal és énekkel. Tényleg jó! Így zárul a Magnetic North lemez, és már mindannyian alig várjuk az újat, amelyről remélem, hogy nagyobb botlások nélkül készül el, mint például ezen a kelleténél kicsit több az unalom.

Mindezek mellett még annyit meg kell jegyeznem, hogy az összes dal kicsit túl hosszú. Ha a srácok csak egy kicsit megrövidítenék őket, és egy kis melódiát is hozzátennének, minden biztosan még hallgathatóbban szólna.

Tisztességes beismerni, hogy ez a lemez tényleg nem olyan jó, mint a korábbiak, de csak reménykedhetünk benne, hogy a következő sokkal jobb lesz. Ebben egyáltalán nem kételkedem, hiszen a tökéletességhez csak néhány kiegészítés ill. javítás hiányzik, és mert tudom, hogy a Hopesfall tényleg minőségi és meghallgatásra érdemes banda, ami biztosan igaz!