Előadó: Shy
Kiadó: Escape Music
Megjelenés: 2011
Játékidő: 66:16
Értékelés: 3.5/5
Az új Shy-album igazi rejtély volt. A dallamos rock brit iskolájának kiemelkedő képviselőiről van szó. Engedjétek meg, hogy gyorsan felvázoljam az együttes eddigi tetteinek rövid és velős történetét mindazoknak, akik e kritika elolvasásáig nem ismertétek a bandát, de a dallamos rock hagyománya régóta vonz titeket:
„A Shy metalosként indult Trojan néven. 1982-ben megérezték, hogy változnak az idők a színtéren, maguk mögött hagyták a »kocsmai fellépésre« ítélt metaljukat, Dan Hull pedig a saját kiadója, az Ebony Records szárnyai alá vette őket. A felállásba megérkezett Tony Mills énekes is, és a zenekar így vette fel stúdiós debütálását, az „Once Bitten… Twice Shy” című lemezt! A csapat népszerűsége meredeken ívelt felfelé, és miután már olyan bandák előtt léptek fel, mint a Magnum, a Pallas, az UFO és a Twisted Sister, elérkezett az idő, hogy sokkal nagyobb nevek előtt mutatkozzanak be, akikhez tömegek özönlöttek: Bon Jovi, Meat Loaf és Gary Moore. A zenekar pályafutásának legfontosabb albuma, az 1987-es „Excess All Arreas” megjelenése előtt az RCA Records Los Angelesbe költöztette a csapatot, hogy átvegyék a kaliforniai rockrádiós hangulatot. Ez a lemez az FM „Though It Out” és a Strangeways „Native Sons” című albumával együtt a brit dallamos hard rock színtér egyik alapköve.”
Az új album fordulópontot hoz. Tony Mills nem énekel rajta. Helyét a Phenomena és a Surveillance énekese, Lee Small vette át. A két előző album, az „Unfinished Business” (2003) és a „Sunset And Wine” (2005) a Shy-karrier legkifinomultabb és hangzásában legcsiszoltabb munkái lettek, a srácok pedig két megkérdőjelezhetetlen gyöngyszemmel gazdagították az AOR legnemesebb teljesítményeinek sokszínű mozaikját.
Az új album egész hat évig főtt. Közben Tony Mills a norvég TNT tagja lett, amely sajnos Tony Harnell távozása óta csak önmaga halvány árnyéka. Lee Small forradalmi és kevésbé várt választás Steve Harris gitáros és Shy-társasága számára. Védjegyszerű hangjáról ismert, amely Glenn Hughes, az Airrace énekese, Keith Murrell és a dallamos rock skandináv énekes megoldásainak érdekes keveréke.
Nyilvánvaló, hogy a Shy ilyen változást akart. Az is érdekes, hogy a hat év szünet után egyfajta „feltámadást” és újjászületést éreztek, ezért a nevüket is újradefiniálták azzal, hogy az új stúdióalbumot róluk nevezték el. És ez persze mást nyújt. Az első észrevétel, hogy az új Shy-album jóval rombolóbban van megprodukálva, hard rockosabban felhúzva, a riffelés előtérbe került, a billentyűk szándékosan húzódnak meg a háttérben, az album első három dala pedig olyan sötét hangulatban tartja a rockos intenzitást, amilyenben még egyetlen Shy-album sem részesült. A dallamos hangvétel egyértelműen hangsúlyos, a lemez tele van azzal a rendkívüli dallamos ragadozóösztönnel, amelyet csak a Shy tud felszolgálni. A hangulati csúcspontok a refrének, amelyek már elsőre működnek hallgatás közben.
És mégis. A „Shy” nem éri el az előző két album AOR-hagyományt idéző kifinomultságának szintjét. A dolog egyszerű. Tony Mills, aki simán megkaphatja a „héliumhang” jelzőt, Steve Perry (Journey) brit ikertestvére, olyan karakter volt, aki a dallamos tökéletesség minden, még oly nehezen megfogható szintjét képes volt optimalizálni, és a tehetségével teljesen felturbózni. Egy olyan új szerzemény, mint az Over You, egyenesen az ő hangjára van szabva, és sokkal sikeresebben hatna így, mint Lee Small-lal. Még néhány ilyen pont akad a „Shy” albumon, például a Save Me. De ez tulajdonképpen várható tény volt, amit egyszerűen tudomásul kell venni.
Lee Small, aki mindenképp ragyog, más fából faragott énekes. A hangja nincs olyan magasra célozva, érződik rajta a soulos improvizáció érintése, amely mérgesen Hughes felé húz, ezzel pedig megnő az a fájdalomérzet is, amellyel a soul- és blueszenében találkozunk. Érdekes helyzet. És nagy vonalakban elmondva! Ez az album is kiváló. Se több, se kevesebb. Nem éri el az előző kettő tökéletességét, de gyakran van úgy, hogy a múlt újrateremtése új arcokkal a felállásban gyakorlatilag lehetetlen, pedig a Shy rajongói szívesen látnák. Az egyetlen ismert példa a nyolcvanas évek kereskedelmileg sikeres AOR-zenekarai közül, amelynek ez még fel is turbózni sikerült, a megújult Foreigner. A Shy viszont vágyott a változásra. És sikeresen beépítette az alapvető kiindulópontokba és az ismert (rájuk jellemző) kifejezésmód összetevőibe.
A sötét, romboló, de ugyanakkor még mindig szemtelenül ragadozó új Shy-album tehát olyan termék, aminek minden Shy-rajongó örülni fog, de különösen nagy hatást tesz majd azokra, akik nem ismerik jól a zenekart, vagy egyáltalán nem ismerik, éppen ezért viszont nincsenek megterhelve a Tony Mills énekelte lemezekkel. Aki pedig hiányolja a „Sunset And Wine” és az „Unfinished Business” energiáját, az végszükség esetén fordulhat a Serpentine két stúdiólemezéhez is, Tony Mills vezetőénekével.
A „Shy” album a brit dallamos rock kiváló klasszikus zenekarának merész és rendkívül sikeres átalakulásának állomása. Kivételes teátrális atmoszférát és mérgező riffes felhúzottságot kínál, amilyet előtte még egyetlen Shy-album sem valósított meg. Olyan lemez, amely nem cseng annyira „édesen és bőr alá kúszóan fertőzően”, mint a Millsszel készültek, de végül is. Miért követelnénk vagy keresnénk ezt egyáltalán? A Shy új úton jár, és reméljük, hogy az új album csak az első lépés az újonnan megtalált művészi érlelődő inspirációban Lee Small-lal a felállásban, és hogy a stúdiós utódai fokozzák majd az új alkotói kémiát, kifejezésmódban továbbfejlesztik, művészileg pedig elmélyítik. Dalokat ezúttal szándékosan nem emeltem ki – hagyjátok, hogy teljesen elcsábítsanak, de ha gyorsan említenem kell valamit, az például a Blood On The Line, a dallamos folyékonyság keresésének és a végzetes drámai színház fűszerezésének egyszerűen egyedülálló kombinációja, amely a győzedelmes refrénen át egy szempillantás alatt borzongást fut végig a gerincen. Az új Shy-album is arra készteti a dallamos rock minden igazi megszállottját, hogy kipróbálja!
Felállás
Lee Small – ének
Steve Harris – gitár
Joe Basketts – billentyűk
Roy Stephan Davis – basszusgitár
Bob Richards – dob
Produkció
Shy and Andy Faulkner
Dallista
1. Land of a Thousand Lies
2. So Many Tears
3. Ran out of Time
4. Breathe
5. Blood on the Line
6. Pray
7. Only for the Night
8. Live for Me
9. Over You
10. Sanctuary
11. Save Me
12. Union Of souls
