Előadó: Bugg, Jake
Kiadó: Island Records
Megjelenés: 2013
Értékelés: 3/5
Az új generációs előadóknál a „régi és új” keveréke általában nem működik valami harmonikusan. Ennek többnyire több oka is van. A szövegek, vagyis a költészet stílusában sokszor nem illik ahhoz a zenei alaphoz, amelyben az előadó éppen alkot. Az az elem pedig, amely újnak, frissnek, kihívónak akar hatni, rendszerint elveszti a harcot a szerzői egyediségért, így a végeredmény leszűkül sok hasonló próbálkozás átlagára, amelyek az eredeti szerzői mű klónozott származékaként akadnak fenn a rostán. Időnként azért felbukkan egy új generációs előadó, aki a költészet és a zenei stílus sikeres összeházasításának példája. Az ilyen sikeres középút megnyitja előtte a kaput, hogy hitelesen megszilárdítsa saját felismerhetőségét az egyébként könyörtelen zenei piacon. Ez utóbbi gyakorlatilag naponta szürke átlagra tizedeli a fiatalabb generációhoz tartozó előadók hasonló próbálkozásainak hadát. A szerzői eredetiség hiányának standardját ugyanis nem sikerült elérniük.
Bugg második stúdiólemeze viszont a két alapelv sikeres egyesítésére mutat példát. Kellemes, nem túl nagyra törő összeolvasztása ez a kvázi-dylanes szövegírásnak a mai kontextusban, hozzá az időszerű hangminőséggel. Az első és a második lemez közötti minőségbeli előrelépés Rick Rubin producernek (Red Hot Chilli Peppers, Run D.M.C., Lana Del Rey és sokan mások) tudható be. Az album kellemesen és koherensen pereg, néhányszor azonban megakad, mégpedig a középtempós számoknál és a balladáknál.
A kvázi-dylanes szövegírás és az erős rockabilly-érzés nyitja a lemezt a kezdő There’s a Beast and We All Feed It-tel. Stílusában a korai rock n’ roll időszakot idézi: szédítő, nyers, kompromisszumok nélküli. Bugg a gyors, egyenes húrokba csapó szerkezetekben ragyog. A Kingpin, a Slumville Sunrise és a post-punkos What Doesn’t Kill You ezért a lemez erősebb, tisztább dalai közé tartozik, amelyekben a fiatal brit ugyanazzal a lendülettel köpi a szöveget, mint amilyennel a kísérőzenekara játszik.
Sajnos Bugg közvetlensége, csakúgy, mint a kísérőzenekar játéka, a lassabb daloknál alábbhagy. A Kitchen Table már az elejétől fogva valamiféle melankolikus hangulatot próbál teremteni, ami semmiképp sem tud uralkodóvá válni, életre kelni és meggyőzni (magával ragadni) a hallgatót. Az All the Wrong Reasons hasonló eset, hiszen ez is megszakítja a lemez addig sikeresen felépített koncepcionális vezérfonalát. A balladás darabok szövegei nagyrészt Bugg szemléletének kamaszos jellegétől szenvednek, amely nem nőtt fel a zenéhez és a kívánt előadásmódhoz. A Me & You és az A Song About Love más tészta. Tinédzserhangvételük szépen illeszkedik az aranzsmék szerkezetéhez, és sikeresen utat tör a lágyabb hangalapon keresztül. A Me & You mintha csak egy félhomályos főúton tett éjféli autózásra készült volna.
A Shangri La a fiatal Bugg és Rubin producer rendes együttműködésének gyümölcseként üdvözlendő alkotói kiugrás a szerzői tekintetben egyébként elszegényedett mai zenei színtéren. Az album hullámvölgyei és hullámhegyei ellenére Jake Bugg magabiztos, nyers és mindenekelőtt őszinte marad. A »Shangri La« pozitív érzésekkel hagy maga után, és remélhetőleg a stúdiós folytatás nem hajol meg a kommercializálódás nyomása előtt, amely a jobb lemezeladás vágyában Jake Bugg művészi autonómiájának elvesztéséhez vezetne. Ez egyelőre sikeresen megmaradt, és a „Shangri La” tartalmi tömörségében még erősödik is.
Felállás
Jake Bugg – ének, gitár, zongora, akusztikus gitár, slide gitár
Jason Lader – basszusgitár
Matt Sweeney – gitár
Pete Thomas – dob
Produkció
Rick Rubin
Számlista
1. There’s A Beast And We All Feed It
2. Slumville Sunrise
3. What Doesn’t Kill You
4. Me And You
5. Messed Up Kids
6. A Song About Love
7. All Your Reasons
8. Kingpin
9. Kitchen Table
10. Pine Trees
11. Simple Pleasures
12. Storm Passes Away
