Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Blindead
Kiadó: Mystic Production
Megjelenés: 2010
Játékidő: 46:10
Értékelés: 4.5/5
Ha egyszer belemerülsz a lengyel Blindead legutóbbi lemezébe, az Absence-be, rögtön világos, hogy a srácok mindennek mondhatók, csak felszínesnek, félmegoldásokban gondolkodónak vagy hétköznapinak nem, így teljesen logikus volt, hogy az út visszafelé vezet az eredendő bűnhöz, a zenekar szent gráljához, ahhoz az alkotói robbanáspontjukhoz, amely után semmi sem lehetett olyan, mint a születés, a teremtés pillanata előtt. Ezt a pontot már 2010-ben megtalálhatjuk, egy rendkívül összetett, progresszív és komor briliáns képében, amelynek címe Affliction XXIX II MXMVI. A lírai üzenetekkel és a szinte szimfonikusan eltorzított ritmus- és dallamjátékkal egy autista gyermek lelki fájdalmát és az elvetettség baljós érzését mutatja meg: egy meg nem értett pszichés beteg, a felszínes, racionális emberek világából kitaszított száműzött történetét, azokét, akik a másságot nem fogadják el. A magány, a valóság érzékelésének más útjai, az észleletek szokatlan értelmezése, a világra nyíló ajtók és ablakok tüneti becsukása, hogy végre egyedül lehess magaddal, a gondolataiddal, a mentális számításaiddal, az üzenetekkel, amelyeket nem tudsz megosztani a világgal – ez az az anyag, amellyel a Blindead az empátia csúszdáján leereszkedik egy autizmussal megbélyegzett fiatal lány világának sötétjébe. Az üzenet pedig már a dalcímek sorainak elolvasásából kiderül. Self-consciousness Is Desire And After 38 Weeks My New Playground Became Dark And Gray, So It Feels Like Misunderstanding When All My Hopes And Dreams Turn Into Affliction. Az üzenet nehéz, masszív szembenézést ígér a sötétséggel és a fájdalommal, a képek kaleidoszkópszerű sorozatát, amelyet kifinomult dramaturgiai pálca fon egybe, és ez a lengyeleket egy szintre emeli az ismertebb mesterekkel, a Neurosisszal, az Isisszel, a Pelicannel vagy a Rosettával. A műfaj zászlóvivői által elért csúcsok követése tökéletességet kíván az előadóktól és a követőktől is, az Affliction XXIX II MXMVI pedig a lemez első ütemétől kezdve éppen ilyen tökéletes dinamikai magokat vet a sludge-os, progresszív zene talajába.
A Self-consciousness Is Desire, vagyis az önismeret olyan cél, amelyet a lemez antihősnője soha nem érhet el. Az ambiens témával megnyíló ajtó után, amely a főszereplő mentális alvilágába vezet, egy exorcista, megtisztító tánc indul el, amelyben a Porcupine Tree érzékiségével bíró gitárokra az Opeth brutális metrikájának piszkos árnyalatai tapadnak. A hangzási textúrák sokrétűek, a hang sűrű és sötéten áthatolhatatlan. A gitárok, a basszus, a ritmikusan megtámogatott hangtájképek és a dobok fokozásai tömegén átszövődik Patryk Zwolinski kivételes éneke, amely már az első képben, az első freskóban és a sötétség lenyomatában finoman vált a lágyságból a szöveg üzenetével való fájdalmas összeolvadás hevítő brutalitásába. A lét és a tudatosság összetettsége, a másik oldalon a születés csodája, amely után a növekvő egyénben kinyílnak a tudatosság ajtói, és megkezdődik a valóság felépítése; az önismeret vásznán az élet megízlelése után pedig az idő, a tér és maga az anyagiság meghatározói is megszerkesztődnek. A hideg racionalizálás és a valóság felfogása közé az álmok, a vágyakozás és az egzisztenciális csupaszság homályos képei fújódnak be, a Blindead pedig mindezt a poszt-rockos matematika vastag rétegeivel, ismétlődő riffekkel és az elektronika jól átgondolt, erős ambiens kiegészítéseivel festi meg; a szorongó, kifejező vokális kitöréseket pedig a ritmus és a dallam egymásba olvadó fraktáljainak hipnotikusabb, szorongóbb rétegei követik. A hideg kaotikusság és fájdalom szféráiba tett eklektikus repülés az After 38 Weeks című számmal folytatódik. Patryk jóval lágyabb, szinte álmodozó éneke ezúttal mesélő, nyugodtabb elbeszélő példázatban, a rétegzett gitárok, dobok és a szuggesztív, minimalista trombita hangjai mellett bontogatja tovább a lemez központi hősnőjének érzékelési spektrumát. A minden teltségétől megfosztott lét fémes utóíze itt nem is annyira a teljes hangzásban, mint inkább a szövegek elmélyült introspekciójában mutatkozik meg. »Muted, distant, unrecognizable sounds… / The city, the people, the kitchen, the bathroom, / Places I managed to recognize / After several days / But not by smell / I can’t smell anything / It feels like I’m not breathing / My sense of taste also ruthlessly vanished somewhere / The last thing I had in my mouth left a metallic aftertaste / But it was ages ago / I see nothing / Gravity is nonexistent / Where the hell am I? / Impulse how did it happen? / Nothingness / Why can’t I remember who I am, what I am? / After a minute I realize I don’t remember anything / What was yesterday, what’s today? / I’m suspended in a smudgy, fuzzy, vague, obstinate nothingness / I’m swallowed, my world shrinked / And keeps getting smaller like it’s trying to devour me / Then again I have a strong sense of assured safety …« A lemez valóban dramaturgiailag elmélyült fonadékként, az élet dramaturgiájaként, zeneileg kifejező zsenialitásként tárul fel: nem szolgál refrénekkel az egyszerűen gondolkodó, egyszerűségre vágyó hallgatónak, a rendkívüli, sötét esztétizmus pedig az embert pusztán a feszültség tiszta, szuggesztív mágnesességének erejével, magától viszi tovább, anélkül hogy keserűséget vagy bármiféle hiányérzetet éreznénk. A My New Playground Became ismét hevesebb érzelmeket szabadít fel. A lány ezúttal a kapcsolatteremtés és a meghallgatás vágyában, érzelmi gubójából, mentális univerzumának vákuumából fájdalomkiáltásokat, növekvő haragot és a korlátai, határai megsemmisítésére irányuló romboló vágyat préselt ki a világba, hogy teljesen átáradhasson a környező világba. A káosz viharos rendje és a hangkontúrok tiszta világosságának matematikája itt éri el csúcspontját; a Pink Floydosabb Dark And Gray felé vezető, magától jövő, jól kitalált átúszás után, a kozmikus széteséssel és a kimondás erőszakos vágyának statikus elhalásával a történet ismét kicsit baljósabban visszafogott módon bomlik ki, de még mindig úgy van beállítva, hogy felkavarja a példázat követőinek lelkét. Toolos suttogás a statikában, az idő mindig jelen lévő kiszámolója nyugodt dobokkal, az egészen pedig karcosan fut át a hangversenyzongora akusztikus hangja és az együttes első torkának lenyűgöző metamorfózisai. Ezt ismét kissé kontemplatívabb, meditatív, mentális dzsessz követi az utolsó előtti számban, az All My Hopes And Dreams Turn Into-ban. A vágy, hogy a főhősnő térben és időben visszafelé is utazhasson, arra enged következtetni, hogy ennek beteljesülése után megszüntetné önmagát, megszakítaná a tökéletlen lét és az önmegvalósítás hiányának fájdalma, az ismétlődő depresszió köreit. Az Affliction lemez kifejezőbb zárása, az Affliction XXVII II MMIX nagyjából ott kezdi az elbeszélést, ahol a dramaturgiai szerkezet alapján számítani is lehetett rá. Az egy szám szimbolikus egysége és központisága a be nem fejezett mondatok szétszórt képeit egy magányos isten, a valóság teremtője, a lét és a valóságteremtés szolipszisztikus groteszkségének hordozója alakjában összpontosítja, a lány képében, aki itt, felesleges közhelyek nélkül, és anélkül hogy az album összetett szerkezetét holmi leegyszerűsítő, jelszavas menekülés tetézné a biztonságosabb versfaragás vizei felé, egy nagy, pompázatos posztmodern zenei fináléba torkollik, amely nem ad végső válaszokat, de sejteti a történet baljós lezártságát, amelyet követtél.
A széttört töredékek mozaikja szándékosan és teljesen következetesen töri meg a sláger-recept szerinti versszakok és refrének szabályait. A mesterkedő szabályokra fittyet hányva a lemez így inkább faragványra hasonlít, az élet nagy akvarelljére, a teljes érzelmi hiány pokoli szimfóniájára, amelyből az érzelmek, a kifejező hatalom színpalettája mégsem fogy ki soha. A tökéletes hipnotikus fájdalom és kiüresedés neurotikus szépsége a Neurosis véres akvarelljeit idézi a Through Silver In Blood lemezen, csak itt ezúttal sokkal több a poszt-rockos kidolgozottság, a minimália, és egy kicsit előtérbe tolt a produkció is. Az érzelmek káoszában rejtett rend, rejtett matematika van, a hideg racionalitás pedig ezúttal a tiszta érzelmeknek enged helyet. A Blindead az Aflliction albumon elérte a tökéletes poszt-rockos zen állapotát, a megsemmisítés katarzisával való teljes, rezonáns összeolvadást a tökéletes szépség kimondása jegyében. A sokrétű zenei zsenialitás szférikussága itt nem az egyének egészen való uralkodásaként mutatkozik meg, hanem az egész győzedelmeskedik az egyén egóján. A Blindead koherens egészként működik, és az egyes daloknál fontosabb a kompozíciók összességének üzenete. Nem esztétikai önkielégítésről vagy a művészek önmagukkal folytatott artisztikus monológjáról van szó egy olyan világban, ahol nincs lélek, amely az üzenetet fel tudná fogni, hanem elmélyült diskurzusról a fájdalomról, a lét lényegéről, a racionális integráljainak matematikájáról, amely kezet nyújt az Egy istenségének felszín alatti irracionalitásának. A lemez novellisztikus kirándulás a diszfunkcionális érinthetetlenségének szféráiba, ezáltal végül mélyebb filozófiai jelentést kap, eszközzé válik a hallgató értelmének felrázásához és további értelmezéséhez, a hallgató pedig vászonná válik, amelyen az egyes rétegek Edvard Munch hatalmasabb sikolyává tapadnak össze. Itt pedig, a könnyfakasztó metafizika érintésével, olyan terepre érünk, amelyen csak a legmerészebbek és legbátrabbak lépkednek. A hallottakért, érzettekért és megértettekért csak gratulálhatunk a fiatal lengyeleknek, és még több hasonló kirándulást kívánunk az ismeretlen veszélyes vizeire.
Felállás
Bartosz Hervy – billentyűs hangszerek, elektronika, effektek
Konrad Ciesielski – dobok és ütőhangszerek
Mateusz Smierzchalski – basszusgitár, gitár
Marek Zielinski – gitár, ambiens hangok
Patryk Zwolinski – ének
Piotr Kawaleprowski – basszusgitár
Vendégzenészek:
Maciek Lubieniecki – trombita
Bartek Reszetar – nagybőgő
Pavel ‘Smaga’ Smakulski – billentyűs hangszerek, zongora
Noise Collector, Miastodzwiekow, Morgantii, Rfhache, Robinhood76, Tomlija – samplek
Produkció
Kuba Mankowski, Mateusz Smierzchalski & Bartosz Hervy
Számlista
1. Self-consciousness Is Desire And
2. After 38 Weeks
3. My New Playground Became
4. Dark And Gray
5. So It Feels Like Misunderstanding When
6. All My Hopes And Dreams Turn Into
7. Affliction XXVII II MMIX
