Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Deep Purple
Kiadó: Parlophone Records
Megjelenés: 1968
Játékidő: 43:27
Értékelés: 3/5
A Deep Purple »Shades of Deep Purple« című bemutatkozó lemezének születéstörténete elválaszthatatlan e legendás, sokarcú brit hard rock-zenekar megszületésének históriájától. Az „aranykor” híres tettei, vagyis a Mark II felállás körül, amelyet a rajongók többsége még ma is a legtöbbre tart, gyakran elfelejtődik, hogy valaha létezett az eredeti Deep Purple-felállás (Mark I) is, amely a pszichedelia, a szimfonikus hangzás, a blues és a rock egyedi keverékével rendkívül fontos szerepet játszott a heavy rock korai formáinak, sőt a progresszív rocknak a kialakulásában. Bár ma nagyjából egyforma mértékben tisztelik őket a heavy metal, a hard rock és a progresszív rock hívei, a Deep Purple tagjai még mindig nem szeretik a skatulyázást, ami azt tekintve, hogy zenéjük gyakran túllépett a műfaji kereteken, teljesen érthető.
Minden azzal kezdődött, hogy a The Searchers egykori dobosának, Chris Curtisnek vad ötlete támadt: szupersztárzenekart alapít Roundabout néven, amelyben a tagok folyamatosan cserélődnének. A szupersztár-körhinta víziója lassan kezdett megvalósulni, amikor első újoncként az Artwoodsból elhozta a klasszikus képzettségű Hammond-orgonistát, Jon Lordot. Lordhoz hamarosan csatlakozott a makacs gitárzseni, Ritchie Blackmore is, aki hosszas rábeszélés után fejvesztve érkezett haza Hamburgból, hogy meghallgatáson próbálkozzon. Blackmore ekkor már nagyra becsült alkalmi gitáros volt, aki olyan zenekarokkal dolgozott együtt, mint a The Outlaws, a Neil Christian and The Crusaders vagy a Screaming Lord Sutch. Curtis paranoid viselkedése, amely hamar napvilágra került, egyre elviselhetetlenebbé vált, így végül kénytelen volt otthagyni saját projektjét.
Lord és Blackmore közben rájött, hogy játékstílusuk úgy kiegészíti egymást, mint a vaj a kenyeret, ezért mindennek ellenére úgy döntöttek, hogy folytatják az újradefiniált Roundabout építését, és a készülő zenekarba behozták Blackmore régi ismerősét, a basszusgitáros Nick Simpert (ex-Johnny Kidd and The Pirates). A dobok mögé eredetileg Bobby Woodman ült volna, de az énekesválasztó meghallgatások során, amelyeken Rod Evans (ex-The Maze) kapta meg a posztot, másként alakultak a dolgok. Blackmore-t ugyanis teljesen levette a lábáról a mindössze 18 éves Ian Paice, aki korábban Evansszel együtt a The Mazében kereste a kenyerét, és a meghallgatás után a dobszéket azonnal megkapta. Paice mindmáig az utolsó eredeti tag, aki a legendás zenekar valamennyi verziójában részt vett. Így állt össze az eredeti, MK I Deep Purple-felállás, amely nagy lendülettel látott neki a bemutatkozó lemez rögzítésének. A Roundabout név az első koncertek után hamar a kukában landolt, az új nevet pedig Blackmore javaslatára választották.
A »Shades of Deep Purple« otthon meglehetősen langyos kereskedelmi fogadtatásban részesült, az Egyesült Államokban viszont, elsősorban a »Hush« slágernek köszönhetően, egészen más volt a visszhang. Stílusában érdekes módon közelebb állt a pszichedeliához és a korai progresszív rockhoz, mint a hard rockhoz, amellyel pár évvel később meghódították a világot. A dalok többségében Lord Hammond-orgonáinak masszív, rétegzett hangzása, Blackmore blueson romantikájából építkező gitárművei és Paice nagyvonalú dobfordulatai olvadnak egybe. Evans dallamos, klasszikusan „régi vágású angol” éneke kulcsfontosságú volt abban, hogy az amerikai ajtók ilyen korán kitárultak előttük, miközben Simper szolid, ha nem is látványos basszusvonalakkal szolgált.
A »Shades of Deep Purple« négy saját szerzeményt és négy feldolgozást tartalmazott, ezek közül a már említett, Joe South-féle »Hush« emelkedett ki, amelyet még ma is játszanak élőben. Alapvetően kellemes popos rockdal kifejezetten szép refrénnel, Evans dallamos énekére építve és szerelmes szöveggel, amelyben könnyen kiérezni a Beatles hatását. Az egészet susogó Hammond-hang és Lord buja szólója támasztja alá a középrészben, amely az orgonista egész pályafutásának egyik legszínesebbje. Blackmore zúgó gitárfutamai ellenére a »Hush« végig szinte táncos ritmusra épül, ami jó szórakozást nyújt, és sokban hozzájárult a korai amerikai sikerhez.
A nyitó instrumentális »And the Address«, amelyben az előbb felsorolt hangszeres erények mind megcsillannak, számos korai jam gyümölcse volt, ami a Deep Purple története során az új dalok születésének kedvelt módszerévé vált. A »One More Rainy Day« újabb oldott hangulatú szám kifejezetten dallamos, énekelhető refrénnel, amely Lord telt orgonafutamai, Blackmore szúrós gitárfrázisai és Paice jól adagolt dobfordulatai mellett kissé meglepő módon nem aratott nagyobb kereskedelmi sikert.
Ezt követi a progresszív rockos hibrid, a »Prelude/I’m So Glad«. A felvezető rész hangszeres orgia, amely a klasszikus orosz zeneszerző, Nikolaj Rimski-Korsakov Šeherezada szvitjének első tételén alapuló feldolgozás, és amelyet Lord ügyesen alakított valóságos orgonapárbajjá a Hammondok és Blackmore elektromos gitárja között. Utóbbi már ekkor szokatlan élességgel hasított a levegőbe, így a későbbi stílusváltás a kemény rock felé egyáltalán nem volt meglepő. A szórakoztató kísérlet második felében átfordul a »I’m So Glad« feldolgozásába (eredetileg Skip James), amelyet korábban már a Cream is feldolgozott. Evans és Paice pedig még korábbi zenekarukban, a The Mazében játszották el. A Deep Purple a Cream-verzió nyomán haladt, és átdolgozásuk sok mindenben hasonlít rá, azzal a fontos különbséggel, hogy hosszabb, és egészében jóval keményebben szól, miközben a hancúrozó Hammondok ismét segítenek Paice dobjainak kiadni a kifejezetten temperamentumos ritmust.
A kiszámíthatatlan hangszeres kanyarokkal tarkított progresszív rockos orgia, a »Mandrake Root« újabb közkedvelt Deep Purple-klasszikus, amely egy hosszú közös jam eredményeként született, és talán az album összes dala közül ez tanúskodik legjobban az eredeti, MK I felállás tudásáról. A középső hangszeres jam elsősorban Lord gasztronómiai ízű orgonaszólójának és Paice fékezhetetlen dobfelszerelés-megszelídítésének köszönhetően emelkedik ki. Blackmore is szédítő gitárriffek tömkelegével bizonyítja, miért tartották hamarosan minden idők egyik legjobb gitárosának. A későbbi koncerteken ez lett azon Purple-klasszikusok egyike, amelyeket szokás volt akár 20 percnél is hosszabbra nyújtani.
A The Beatles klasszikusának, a »Help«-nek igen szerencsés feldolgozása, amely állítólag maguknak a legendás Beatleseknek is tetszett, szintén szép kereskedelmi sikert aratott az amerikaiaknál. Evans dallamos, klasszikusan angol éneke mintha csak a Beatles-klasszikusok éneklésére született volna, Lord orgonája pedig különleges melegséget ad ennek az örökzöldnek. A Deep Purple nem lett volna nagy újító, ha nem fűszerezte volna meg az egészet egy rövidebb hangszeres betéttel, amelynek közepén egy rövid, de nagyszerű gitárszóló emelkedik ki. A pszichedelikus sztenderd, a »Love Help Me« a vidám, pozitív hangulatú MK I stílus tipikus képviselője sodró ritmusokkal és Evans bájosan dallamos éneklésével, erős The Beatles-hatás alatt. A meglehetősen átlátszó szerelmes szöveg ellenére azonban semmi nyoma a hangszeres naivitásnak.
A záró melankolikus proghoz közelítő blueshibrid, a »Hey Joe« (eredeti szerző Billy Roberts) újabb azonnali Deep Purple-klasszikus, amelynek hangszeres felvezetésében katonai induló szól a dobokon, felpörgetett gitárfrázisok sorozata és dübörgő Hammond-orgonaréteg. Lord orgonás csínytevései remekül kapcsolódnak Blackmore szabadjára engedett gitáros kalandjaihoz, majd az egész elvezet a blues rockos részhez, amelybe Evans éneke is becsatlakozik. A váratlan amerikai siker súlya alatt nyögő eredeti Purple-énekes itt a bluesos megközelítéssel először mutatja meg határozottabban gyakran figyelmen kívül hagyott énekes sokoldalúságát. Mindvégig masszív Hammond-rétegek kísérik, Blackmore gitárszólója pedig ezúttal talán az egész album legjobbja. Bár a »Hey Joe« eredeti szerzője Billy Roberts volt, az együttest az átdolgozásnál elsősorban a Jimi Hendrix Experience 1966-os feldolgozása inspirálta.
A pszichedelikus beütésű Deep Purple-bemutatkozó lemez szemléletes tükre az eredeti, Mark I felállásnak, amelyre jellemző volt, hogy minden újabb kiadványával ugrásszerűen fejlődött, és ma elsősorban a heavy metal, a hard rock és a progresszív rock gyökereit kutatóknak érdekes. Annak ellenére, hogy nem tükrözi azt a későbbi, jóval keményebb rockos hozzáállást, amellyel híressé váltak, a »Shades of Deep Purple« jobb bemutatkozó lemez, mint sok hasonló legendás zenekar teljesítménye, és a Deep Purple megdöbbentően gyors stílusbeli fejlődése szempontjából rendkívül értékes dokumentuma korai napjaiknak.
Ez a kritika Jon Lordnak (1941-2012) van ajánlva.
Felállás
Rod Evans – ének
Ritchie Blackmore – gitár
Jon Lord – Hammond-orgona, billentyűk, vokál
Nick Simper – basszusgitár, vokál
Ian Paice – dob
Producer
Derek Lawrence
Dallista
1. And The Address (4:37)
2. Hush (4:25)
3. One More Rainy Day (3:39)
4. Prelude: Happiness / I’m So Glad (7:20)
5. Mandrake Root (6:08)
6. Help (6:00)
7. Love Help Me (3:48)
8. Hey Joe (7:32)
