Szerző: Peter Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Faak Am See / Harley Davidson Bikers Week / Ausztria
A koncert dátuma: 2012. szeptember 8.
Látogatók száma: 1000
Jegyár: 0,00 € (ingyenes belépés)
Pedig már tizenötödször érkezett a szomszédságunkba az új European Bike Week, amelynek főszponzora a Harley Davidson gyár. Ez a legnagyobb ilyen jellegű találkozó Európában, amely összehozza a vasparipák szerelmeseit. A szervezők idén is, mint mindig, változatos koncertprogramról gondoskodtak az egész hétre, amikor az osztrák Karintia híres helyszíne, Faak Am See kis falva a Faaker See (szlovénül Baško jezero) mellett, Villach közelében ismét igazi motorosfaluvá változott.
Mint minden évben, idén is a koncertkínálat csúcspontja csábított el minket a tóhoz: az esemény utolsó előtti napjára hirdették meg azt az estét, amelyen a fellépők között ott volt a néhai „Bonzo”, vagyis John Bonham (Led Zeppelin) húga, Sarah Bohnam, a legendás brit art rockerek, a 10CC, és utolsóként a Snakecharmer. Ez utóbbi együttest a rockzene történetének szupersztárjaiból verbuválták össze mindenfelől, hogy a Whitesnake-rajongóknak igazi kinyilatkoztatást nyújtsanak, hiszen a kombó két vezéralakja Micky Moody és Neil Murray, vagyis a Whitesnake egykori tagjai.
10CC:
Az első zenekar, amely ezen a különleges eseményen megörvendeztetett minket, miközben a motorosok Európa minden szegletéből sörözős mulatságot tartottak, mi, zenei megszállottak pedig türelmetlenül vártuk az est két fő attrakcióját, a legendás brit art rockerek, a 10cc volt. Manapság rendkívüli ritkaság, hogy őket ilyen messze délre, a brit szigetországon kívülre elsodorja a sors. A teljesen egyedi 10cc hangzását a legkönnyebb úgy leírni, mint rendkívül intelligens, dallamos, változatos, társadalmilag éleslátó és szellemes rockzenét, valahol az art rock és a pop rock határán, amely mindazokhoz áll a legközelebb, akik a Beatles, a McCartney-féle Wings, a Supertramp és az Electric Light Orchestra örökségére esküsznek.
Az eredeti 10cc felállásból mára már csak Graham Gouldman basszusgitáros/énekes maradt, aki a basszusgitározásban és az éneklésben is tökéletes, valamint Paul Burgess dobos (pályafutása során a Jethro Tull, a Camel, a Magna Carta és a The Icicle Works tagja is volt). Társaságukban állt színpadra a hosszú ideje velük játszó Rick Finn gitáros/énekes, a rendkívül karizmatikus multiinstrumentalista és énekes, Mick Wilson, akit legutóbb júliusban Triesztben láttunk a Three Friends énekeseként, valamint Mike Stevens billentyűs/énekes. Ez utóbbi kettő 1999 óta tagja a zenekarnak, vagyis mostanra már igazi vén rókává értek.
A koncertet a „Sheet Music” (1974) örökzöld darabjával, a „The Wall Street Shuffle”-lel nyitották, és már az első percekben teljesen magukkal ragadtak a hipermelodikus vokális harmóniák varázslatos kombinációjával, amelyekből a továbbiakban leginkább Mick Wilson falsettói emelkedtek ki, valamint a rétegzett gitárszólamokkal és a hatalmas szimfonikus feldolgozásokkal, amelyekkel legjobb dalaik többsége büszkélkedhet. Wilson természetellenesen magas falsettói különösen a „Donna” doo-wop burleszkjén ütöttek, a „The Things We Do For Love” remek előadása pedig az egyes multiinstrumentalisták virtuóz képességeit emelte ki. A gyönyörű „I’m Not in Love” ballada viszont a finomabb oldalukat mutatta meg.
A „The Original Soundtrack” (1975) klasszikusa, a „Life Is a Minestrone” játékos tempójával és szarkasztikus szövegével elvitte a fejünket a színpad előtt, ahol a erősen beatlesesen megbélyegzett brit humor a csodálatos többszólamú vokális harmóniákon keresztül ismét csúcsra járt. A koncert csúcspontja, ahogy várható volt, az örökzöld reggae-hibrid, a „Dreadlock Holiday” lett, legendás, ultraszarkasztikus szövegével a jamaicai „kiállhatatlan nyaralásról”, egy átlagos (elkényeztetett) angol turista szemével. A hangulat végig rendkívül intenzív, szinte már varázslatos volt. Még a közmondásosan lazára vett „motoros” közönség is, amelyet többnyire helyiek alkottak, idővel egy lélegzetet vett a zenekarral. Ráadásként a „Rubber Bullets” hangzott el, amely a 10cc 1973-as debütáló lemezéről származik, majd a szinte soha nem csillapodó viharos ováció közepette lassan leléptek a színpadról, hogy átadják a helyüket az est következő attrakciójának, a Snakecharmernek.
A 10cc elképesztően összeszokott fellépése, amelyet ideális hangosítás támogatott, minden tekintetben az est főszereplője volt, egyúttal bebizonyították, hogy a fennállásuk negyvenedik évfordulójának ünneplése közben (készül egy különleges box set, amely méltó módon emlékezik majd meg a kerek évfordulóról) még mindig kiváló formában vannak, és a nagyrészt már megőszült fejű tagok ellenére is teljes gőzzel húzzák a vonatukat az új kihívások felé. Ki tudja, talán a 21. században mégiscsak megszületik egy új 10cc stúdióalbum, amelyre már 1995 óta várunk.
SNAKECHARMER:
A 10CC után a színpad még tágasabb lett a Snakecharmernek. Lehordták róla Mick Wilson (10CC) ütőhangszereit és Paul Burgess (10CC) dobjait! A Snakecharmer olyan formáció, amelyet szakmájuk nagymesterei alkotnak. A Faak Am See-n azonban némileg módosított felállásban érkeztek. A billentyűknél erre a fellépésre a Snakecharmer állandó tagját, Adam Wakemant, aki egyébként Ozzy Osbourne billentyűse és az elhíresült „Yes-es” Rick Wakeman fia, a rutinos mester John Young helyettesítette, aki egyebek mellett a világ rocktérképének számos ismert előadójával dolgozott együtt, például a Scorpions, Bonnie Tyler, Greenslade, Asia, John Wetton, Fish, The Law, Paul Rodgers, Qango, Uli Jon Roth, Roy Wood, Lucio Battisti és Jon Anderson oldalán, 2002 óta pedig saját zenekart vezet The John Young Band néven. A második cserét a dobnál kellett megoldaniuk: az állandó tag, Harry James (Thunder, Magnum) helyére Jimmy Copley (The Bad Apples, ex-Manfred Mann’s Earth Band) ugrott be. A zenekar többi tagja természetesen a rendkívüli bluesmester Micky Moody (ex-Whitesnake), Neil Murray basszusgitáros (Colosseum II, Giglamesh, Whitesnake, Black Sabbath, Peter Green Splinter Group,….) és a klasszikus rock egy újabb gitárosa, Laurie Wisefield (Wishbone Ash, Tina Turner, Joe Cocker, Roger Chapman), az énekes poszton pedig a brit AOR-rockerek, a Heartland kiváló énekese, Chris Ousey csatlakozott a csapathoz! Olyan kombináció tehát, amely már a nevek alapján sem tud és nem is akar hazudtolni semmit. Igazi csemegének ígérkezett.
A Snakecharmer a zenekar nevéhez híven kizárólag a Whitesnake repertoárjára építette a műsort! A csapatot azonban kellemetlen élmény várta. Igaz, hogy a motoros társaság nem elsősorban rockkoncertekért jár ezekre a találkozókra, de ami a Snakecharmer színpada előtt fogadta őket, az az emberiség minden nyomorúságának jelképe volt, ahogy ismerjük. Az emberek csak a sorsolás eredményére várva álltak a színpad elé. A fődíj három Harley Davidson motor volt. Amikor vége lett a sorsolásnak, már a 10CC fellépése előtt serényen szállingózni kezdtek hazafelé. A 10 CC alatt a tér láthatóan megritkult, mire pedig a Snakecharmer színpadra lépett, már csak egy tucatnyi rajongó várta őket, azok közül is jó néhányan szemmel láthatóan ittasan tántorogtak. Vagyis jó 100 ember. Egy olyan találkozón, ahol több mint 10.000 látogató összegyűlik. Röhejes, mit mondjak.
A Snakecharmer a „Walking in the Shadow Of The Blues”-zal kezdte a koncertet. A fellépés a jó egy óra alatt fokozatosan veszített az intenzitásából, amiért azonban nem a zenekar a hibás, hanem a közönség érdektelensége és apátiája. Érezni lehetett, és főleg Chris Ousey teljesítményén lehetett észrevenni, hogy az ürge nem használ ki minden erejét. Sok sort nagyon lazán énekelt el, vagy egyáltalán nem is énekelte el őket, például a „Fool For Your Loving” című számban. Valamivel több lelkesedést lehetett érezni a látogatók részéről a „Here I Go Again” alatt, amely kizárólag azzal a céllal került a repertoárba, hogy talpra állítsa a közönséget, különben Micky Moody biztosan nem játszaná élőben. Ennél többet, mint két bepiált kojót ellenőrizhetetlen üvöltését, akik a korlátnak dőlve ordítottak a „Here I Go Again” alatt, a Snakecharmer nem kapott. Sajnos.
Mindegy! A vén rókáknak túl sok tapasztalatuk van ahhoz, hogy gyengeséget mutassanak. A Snakecharmer játéka által keltett kedvetlen érzések mélyéről kihúzó fő szereplő ezen az estén kétségkívül Micky Moody volt. A rendkívül karizmatikus színpadi szobor birtokában van annak a lágyan nyögdécselő blueshangzásnak, amelyet nappal lámpással keresel, mégsem találod. Kontroll, fókusz! Micky az elegancia és a bölcsesség embere, aki tudja, hogyan kell aranyos blueshangokat faragni! Erre főleg az a szóló hívta fel a figyelmet, amely a nyitó „rag time” dallamból lassan átfordult egy igazi „slide show”-ba, a „delta blues” retorika eszkalációjába, ahol Micky megmutatta, hogy még mindig a rocktörténet egyik legkifinomultabb „fehér bluesere”.
A Whitesnake-klasszikusok mellett két saját számot is eljátszottak, a „Smoking Gun”-t és a zárásként a kacskaringós „Turn Of The Screw”-t, amelybe egy rövidebb dobszólót is beleszőttek. Úgy tűnik, a stúdiódebütálás már a láthatáron van. Hangzásban szépen működött minden, csak Young billentyűit állították túl halkra, ami főleg az ultra Whitesnake-sláger, a „Here I Go Again” versszakában rontotta az összhatást. Magabiztos és kompakt fellépés volt, de még bőven van benne tartalék.
A maroknyi látogatónak, aki ezen az estén kizárólag a 10CC és a Snakecharmer koncertjei miatt állt a színpad előtt, nem kellett külön konzultálnia a fényes elméjű Albert Einsteinnel ahhoz, hogy maga is levonja a zárógondolatot: ezen az estén a 10CC a bal kisujjával lenyúlta a Snakecharmer elől a koncertestét!
Setlista
SNAKECHARMER:
1. Walking In The Shadow Of The Blues
2. Ready an’ Willing
3. Ain’t Gonna Cry No More
4. Smoking Gun!
5. Micky Moody guitar solo
6. Slow N’ Easy
7. Ain’t No Love In The Heart Of The City
8. Here I Go Again
9. Fool for Your Loving
10. Turn Of The Screw
Képgaléria
