Előadó: Seventh Key
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2001
Értékelés: 4/5
Seventh Key! Csupán stúdióprojektnek szánták, és Billy Greer csendes vágya volt egy stúdió-szólóalbum kiadása. Igen! Pontosan Billy Greeré, a legendás Kansas kiváló basszusgitárosáé, aki ez alkalomból összeállt a rendkívüli gitárossal, Mike Slamerrel (Streets, Steelhouse Lane). Útjuk először már 1978-ban keresztezte egymást, amikor Steve Walsh (Kansas) megalapította a Streets zenekart, és Greer csatlakozott hozzá; a Streetsben Walsh mellett akkor már Slamer is játszott. Slamer szó szerint főnixként támadt fel hamvaiból egy hosszú szünet után, és a Seventh Key lemezen úgy játszik vadul, mintha éhen halt volna, és áhítozna az igazi lendületre, amit annyi éven át nélkülözött. Igazi gitáros géppuskás, aki könnyedén a dolgok végére jár. Az első riff, az első ütem első hangja, amikor felbőg a gitárja, a zenekar pedig begyújt, és a hard rock kifinomult dallamosságának klasszikus megközelítése egyenesen a hallgató szeme közé csap.
Elsőrangú bemutatkozás. Öt dal már réges-rég megszületett, Billy még a Kansasnek írta őket, de nem találták meg az utat, hogy a zenekar amúgy gazdag diszkográfiájának részévé váljanak. A fickó viszont mindig is szeretett volna saját szóló albumot. A Seventh Key végre megadta neki erre a lehetőséget. A Seventh Key lemezen közreműködik a jelenlegi Deep Purple-gitáros, Steve Morse is, aki egykor a Kansasszel is játszott, és a The Dixie Dregs tagja volt. A dalok megírásában Greer mellett részt vett Morse, Steve Walsh, valamint többek között David Manion, Ron Miller és Mark Spiro is. Szóval csupa vén motoros! Az érdekesebb szerzemények közé tartozik az AOR sláger Every Time It Rains, Roy Orbison-féle, vagy akár a régi jó The Beatles-féle refrénnel. A refrén előtti átvezetés és maga a refrén a főének és a harmóniák vonalával egyenesen e két említett példa felé húz. Természetesen modern kivetítésben.
Stílusában a Seventh Key modern, ultradallamos „power” hard rock, amelyben van egy halvány árnyalata az egyszerűsített, „late eighties” Kansasnek. De ez teljesen más történet, nehezen összevethető. Valami viszont van benne. Billy meleg tenorja és a vokális harmóniák – ez a titkos fegyver, amelyet minden Kansas-rajongó ismer! A Seventh Keyen is ez a tökély velünk van, újra csúcsformában bevetve. A dalok lenyűgözőek, maximálisan kidolgozottak. A produkció nagy, a hangzás teli, gazdag, és szó szerint verhetetlenül lüktet végig a lemezen. Kiegyensúlyozott hangszerek, robbanékony énekhang Billytől, tele kreatív lelkesedéssel, ami az egész energiát hajtja, amit a fickó a mikrofon mögött a tökéből kitör. Valóban kivételes énekes, aki pontosan tudja, hogyan szolgálja ki a kifejező szerzeményeket, amelyek elsőre egyenesen a vérbe találnak. A Seventh Key bemutatkozó lemeze klasszikus hard rock album, amilyet a nyolcvanas években, a nyolcvanasok és a kilencvenes évek fordulóján csináltak. A „Seventh Key” résztvevői valójában az ilyen zene alkotói, és az album kitartóan tartja magát a megszokott, bevált taktikákhoz és hard rock sablonokhoz. A riffek viszont ördögien acélosan élnek, és megállíthatatlanul a bőr alá másznak. A lemez csúcspontja a Surrender, a negyedik dal. Ezt, a tökéletes szerzői megoldás mellett, különösen feszíti az őt átitató nagy érzelem. Az album csak úgy dagad a feszültségtől, amely egyre nő, és a számok teljes erejükkel akkor élnek igazán, amikor elérik a refrént.
A vokális harmóniák hibátlan tízesek, Slamer a bluesból jön, de a szólózást áthatja a klasszikus zene, és elképesztő, hogyan egyesíti tökéletesen a virtuóz a két megközelítést. Tökkel, Dave Meniketti (Y & T) közelében, de a klasszicizmus nagy előnyével a bluesos futamokkal szemben, amelyeket csupán fűszerként ad hozzá. A hangulat az első hangtól megragad, és a lemez végéig nem enged el. Ez az. Ez a szerény „projekt” album, amely azonnal a magasba röpíti a hallgatót, és kidolgozottságában valóban összevethető a klasszikusokkal, például az Uriah Heep „Sea Of Light” (1995) című lemezével, ilyenként kiváló adottságokkal rendelkezik, és igazi ugródeszka lehet Greernek ahhoz, hogy elkészítse jogos folytatását. Azok után, amit Greer a „Seventh Key”-jel letett az asztalra, a folytatást kétségkívül nagyon várni fogják.
Felállás
Billy Greer – ének, basszusgitár
Mike Slamer – gitár
Terry Brock – vokál
David Manion – billentyűs hangszerek
Chet Wynd – dobok
Vendégzenészek:
Steve Walsh – ének, vokál
Steve Morse – gitár
Rich Williams – gitár
Phil Ehart – dobok
Producer
Mike Slamer
Dallista
1. Kid Could Play
2. Only The Brave
3. Missy
4. Surrender
5. When Love Is Dying
6. No Man’s Land
7. Every Time It Rains
8. Home
9. Forsaken
10. Prisoner Of Love
11. Broken Home
Az album hossza: 54:20
