Előadó: Seventh Key
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2004
Értékelés: 4/5
A Seventh Key második stúdióalbuma ez. A 2001-es debütálólemez kivételes dicséreteket aratott, így az utódja kissé kényelmetlen helyzetben van. Méltó lesz az örökséghez, jobb lesz, vagy csak puszta ismétlése az elsőnek? Először is: Greer zenekart épített maga köré, így a Seventh Key szerény projektből igazi, ütős rock kvartetté nőtte ki magát. Ez érződik a dalok hihetetlen kompaktságán, amely a elsőrangú összeszokottság gyümölcse, és azon is, hogy Billy és társai több mint nyilvánvalóan ugyanarra a hullámhosszra hangolódtak a zene megélésében, és ugyanazt a célt tűzték ki maguk elé. Seventh Key-nek lenni és Seventh Key-zenét játszani! Hihetetlen, honnan veszik ezek a fickók ezt a sok lenyűgözően friss ötletet, amely ennyire meggyőz.
A „The Raging Fire” igen találó címe az albumnak. A Seventh Key lángolóan kitárulkozik, és első osztályú stampedeként rohamozza végig a lemezt az elejétől a végéig. Hamar meggyőz, hogy a „The Raging Fire” méltó minden szuperlatívuszhoz, amelyet a debütálás kiérdemelt, és büszkén áll mellette, hiszen a zenekar egyetlen ponton sem inog meg, ha a két albumot összevetjük. A lemez mindaz, ami az elődje a kompozíciók kidolgozottsága tekintetében.
A produkció helyenként talán egy hajszállal kifinomultabb, mint az elsőn. A gitár ugyanis egy cseppet hátrébb került a keverésben, a „back” vokálharmóniák Billy „lead” énekével együtt pedig még jobban érvényesülnek a hangzásképben, és persze első osztályú „hard rockos” csodákat művelnek a lemezen. Slamer hangzása tehát egy árnyalattal precízebb a „The Raging Fire”-on, így az album az elsőhöz képest nagyobb mértékben kacérkodik az AOR irányzatokkal. Már a nyitódalban érezni azt a Rainbow-os megközelítést, amikor az orgona és a gitárriff együtt támad! Az első csúcspont a You Cross The Line. Hosszú, atmoszférikus bevezető, a zenekar lassan, nagyon lassan szövi egybe az egészet, aztán jön a robbanás. Elsőrangú, bátor hard rock, nagy dallammal. Az An Ocean Away értelmes utalásokat hordoz a Kansasre. A refrén epikusan grandiózus alkotás, valóban érezni benne egy csipetnyi „progresszív” hajlamot. A címadó dal megerősíti a zenekar „kifinomultságát” az elsőhöz képest. És lám, a refrén progresszíven megtört, fölé nagy dallam kerül, és megint a Kansas jut eszembe. A lényeg, hogy az egészet olyan szenvedéllyel és élvezettel játsszák, hogy a hallgatót azonnal magába szippantja, és nincs ideje az összehasonlításokon gondolkodni.
Mindenesetre az album határozottan a nyolcvanas évek rádiós korszakának szellemét idézi, és van rajta jó pár dal, amely potenciális sláger lehetett volna (például az Always From The Heart), ha a megfelelő időben születik. Hadd ismételjem meg: a „The Raging Fire” egyenrangú a „Seventh Key” debütalbummal. Egy leheletnyivel nagyobb mértékben kacsingat az AOR-fogások felé, és helyenként szívesen hangzik „proggosan”. Ebből a szempontból egy hajszállal változatosabb és dinamikusabb produktum az elsőnél. A dallamok kifejezően nagyok maradnak, a hangulat grandiózus, a hideg futkározás a hátgerincen pedig ezúttal is megállíthatatlan! A riffek a nagy dallamokkal együtt magukért beszélnek, és rámutatnak arra a puszta tényre, hogy a „The Raging Fire” újabb telitalálat.
Felállás
Billy Greer – ének, basszusgitár
Mike Slamer – gitár, billentyűs hangszerek
Terry Brock – háttérvokál
Jamie Thompson – dob
Produkció
Mike Slamer
Számlista
1. The Sun Will Rise
2. Always From The Heart
3. You Cross The Line
4. An Ocean Away
5. The Raging Fire
6. Sin City
7. It Should Have Been You
8. Run
9. Pyramid Princess
10. Winds Of War
Az album játékideje: 53:36
