Szerző: Sebastijan Videc
Előadó: Satyricon
Kiadó: Roadrunner Records
Megjelenés: numbers
Játékidő: 51:22
Értékelés: 3.5/5
Norvégia a black metal hazájaként híres, és az egyik banda, amely a kilencvenes években mélyen rányomta a bélyegét a műfajra, a Satyricon. Öt év! Öt évet kellett várni a norvég duó új lemezére, de sajnos a saját nevét viselő album megjelenése keserű szájízt hagyott maga után – mintha elszökött volna a kormányosuk. Úgy tűnik, az egykor hatalmas pokoli szörnyeteg a hideg, távoli északról lassan megszelídül és megkopik. Az sem elhanyagolható tény, hogy a rajongótáboruk minden új lemezzel egyre fogy, és meggyőződésem, hogy ezzel az albummal még többen fordítanak majd hátat nekik.
Pályafutásuk során először használ Satyr és Frost nyitó számot az album elején, az orientálisan hangzó Voice of Shadows-t. A bő két és fél perces intro az érdekes dallamvilág ellenére elég gyorsan ismétlődővé és unalmassá válik. Sajnos átfolyik a Tro og Kraftba, ami nem más, mint a (túl)hosszú intro unalmas folytatása – a cím fordítása, „Remény és erő”, ironikus, hiszen egyiket sem érezni benne. Az Our world, it rumbles tonight hasonló bajokkal küzd, és hiába várjuk a fordulatot meg az ütős hullámot – a billentyűk helyenkénti használata legalább részben javít a hangulaton. Akik eddig még nem adták fel az albumot, azoknak a Nocturnal Flare helyrebillenti a szájízét. Bár még mindig ismétlődik, a gyorsabb ritmus, a dallamos riffek és a közepén egy szép, szólós hangszeres rész megmenti.
Jön az album legnagyobb meglepetése – a Phoenix. A tiszta ének nem éppen gyakori a black metalban, és az igazat megvallva ez a dal sem hat túl black metalosan. Az énekhangot ehhez a költeményhez Sivert Høyem (Madrugada) kölcsönözte, stílusban pedig inkább egy Nick Cave-hez vagy Johnny Cashez kötném, mint a Satyriconhoz. A Walker Upon the Wind váratlanul berobban, és a Nemesas Divinával való összehasonlítás nem alaptalan, a Nekrohaven pedig talán nem tartja a vad tempót, de olyan dallamokkal és riffekkel kényeztet, amelyek a közelgő turnén biztosan megforgatják majd a fejeket. Ti, Satyricon-rajongók a dalban felismeritek majd a hasonlóságot a régebbi Fuel for hatred slágerrel. A kemény és gyors Ageless Northern Spirit után a közel nyolc perces, epikus The Infinity of Time and Space következik. Frost gyors átmeneteinek, Satyr growlolásának, a lassú, már-már gothic futamoknak és a közbeszúrt recitálásoknak az összjátéka teljes odaadást követel ahhoz, hogy az ember igazán élvezze ezt a mesterművet. Az album a közel négy perces Natt című instrumentálissal zárul, amely dallamosan lezárja a lemezt, és mondhatni a második felét is.
A Satyricon hallgatása közben az volt az érzésem, hogy Satyrnak és Frostnak édes mindegy, mit gondolnak mások. És ez így van jól, de nem tudom megszabadulni a gyanútól, hogy túlságosan ragaszkodnak az előző három lemez bejáratott Black’n’Roll stílusához, és túl keveset kísérleteznek. A Phoenix és a The Infinity ez esetben az ellenkezőjét bizonyítják, de a legtöbben ennél is többet szeretnének. Érdekes a dalok sorrendje is, mert a szokásosnak épp a fordítottja: az ütősebb szerzemények a második felében kapnak helyet, ami csak megerősíti a „we don’t care” hozzáállást. Satyr a lemez megjelenése előtt egy interjúban azt mondta, hogy az egészet analóg módon vették fel, és a hangzást utólag nem dolgozták át; igaz vagy sem, tény, hogy a produkció kiváló, ami a lassú, meleg basszusokkal teli ritmusokban éppúgy megmutatkozik, mint a gyorsabb dalokban. A Satyricon olyan lemez, amely vagy tetszeni fog, vagy nem, de hogy a bőröd alá másszon, ahhoz bizony jó néhány meghallgatás kell.
Felállás
Satyr (Sigurd Wongraven) – ének, gitár, basszusgitár, billentyűs hangszerek
Frost (Kjetil-Vidar Haraldstad) – dob
Produkció
Satyr
Dallista
01. Voice Of Shadows
02. Tro Og Kraft
03. Our World, It Rumbles Tonight
04. Nocturnal Flare
05. Phoenix
06. Walker Upon The Wind
07. Nekrohaven
08. Ageless Northern Spirit
09. The Infinity Of Time And Space
10. Natt
