Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Saga
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 1978
Értékelés: 4.5/5
El tudod képzelni, hogy reggel az újságokban harsány főcímek alatt azt a sokkoló hírt olvasod, hogy a kibernetikus vándorsáskák könyörtelen fosztogató hadjáratba kezdtek, elrabolták a nukleáris fegyverek zömét, azokkal elrepültek egy ismeretlen holdra, és ott kéjes élvezettel örökre megsemmisítették őket. A támadást egy olyan sáska vezette, amelynek kibernetikus csontvázában a jó öreg Albert Einstein agya lapult, és ezzel lemosta magáról azt a lelkiismeret-furdalást, amelyet halála előtt az okozott neki, hogy az ötleteit katonai célokra is felhasználhatják. Persze ez csupán egy érdekes sci-fi történet magja, amely az Einstein ellopott agyáról szóló hírből született. Ezt a hírt a legendás kanadai art rockerek, a Saga ügyesen felhasználták a szövegeikben (pontosabban azokban a dalokban, amelyeknek alcíme „fejezet”). Ezek a fejezetek nem valamiféle logikus sorrendben „jelentek meg”, a végén mégis zárt egésszé álltak össze, a titok pedig megoldódott; az első lemeztől kezdve felbukkantak a zenekar legjobb albumainak többségén. Közéjük tartozik az a bemutatkozó is, amellyel számos új irányt jelöltek ki a progresszív rock fejlődésének a 80-as évek felé.
A Sagát ma gyakran a neoprogresszív rock egyfajta ősatyjaként emlegetik, ami teljesen logikus következménye annak, hogy a pop zene egyes elemeit (elsősorban az indulásukkor divatos new wave-et) hatékonyan be tudták szőni a szimfonikus prog rock világába. Zenéjük már a kezdetektől a ütős és szellemes gitárriffek, dallamos vonalak, nem túl bonyolult ritmusalapok, rengeteg vonzó szintetizátor-textúra és zenekari hangszerelések bőséges használatából táplálkozott. Sokszor érezni benne a 70-es évek végi szimfonikus prog hatását (főleg a Camelét és a Genesisét), kisebb mértékben pedig az AOR-ét is, bár az ilyen hatások csak közvetve formálják az egyes alkotásokat, hiszen a Saga teljesen saját, messziről felismerhető zenei nyelvet ápol. Bár zenei kifejezésmódjuk java része a billentyűs tudás bőséges használatán alapul, a Saga korántsem csak szimfonikus irányba húz, számos ütős hard rockos betétre is képes. A gitáros Ian Crichtont ugyanis az éles riffek, a rétegzett harmóniák és a zseniális szólók egyedi használata jellemzi, amelyek tökéletesen illeszkednek a billentyűk dallamvonalaihoz. Villámgyors, művészi riffelése gördülékenyen úszik azon a széles palettán, amelyet Peter Rochon billentyűs textúrái alkotnak. A Saga már az első lépéseinél tudta, hogyan kell kiszolgálni azokat a határtalan zenei lehetőségeket, amelyeket a szintetizátorok új formáinak születése kínált, miközben néhány hagyományos billentyűs hangszert is használtak, például elektromos zongorát és mini moogot (a Hammond-orgonáról és a mellotronról viszont lemondtak). Az eredmény gazdag, a maga idejében nagyon modern hangzás, amely ma is frissen szól. Emellett olyan egyedi hangulatot teremtettek, hogy a hallgató már messziről tudja, melyik zenekart hallja. Ebben nagy érdeme van az énekes Michael Sadlernek is, aki kiváló, rétegzett hangjával, amely egyszerre hatalmas, drámai, szellemes és erősen dallamos, még ma is a rockzene egyik legsajátosabb énekese.
Az album a huncut (ezt a kifejezést a zenekar leírásakor még jó néhányszor használni fogom) „How Long”-gal indul, amelyben egy szintetizátoros elektronikus effekttel lepnek meg, ami kissé a The Who klasszikusának, a „Baba O’Riley”-nak a felvezetésére emlékeztet. Minden hasonlóságnak azonban egy pillanat alatt vége, amikor Ian éles gitárriffje okosan betör, teljes erővel hasít át az elektronikus hullámzáson és a lengő, funkys ritmuson. A pontot az i-re Sadler borzasztóan drámai éneke teszi fel. A ritmikai egyszerűség ellenére a dobos Steve Negus nem spórol az erejével, és néhány szép átvezetést is megmutat. A Saga így már a nyitódalban megmutatja mindazokat az elemeket, amelyek a jövőben formálni fogják a zenei világukat. A kiváló „Humble Stance” is, amelyben sok a rhythm and blues-os árnyalat, folyamatosan szellemes gitárriffekkel és a gitár és a billentyűk összjátékára épülő dallamos futamokkal játszik. A középső részben egy érdekes hangszeres betétet is megengednek maguknak, amelyet csiszolt gitárszóló zár le. Sadler éneke végig gondoskodik a kompozíció megfelelő egyensúlyáról, ami egyúttal a zenekar kereskedelmileg könnyebben befogadható oldalának is szép bemutatása. A „Climbing The Ladder” a klasszikus Saga-recept tankönyvi példája: okos hangszerelésekre, vonzó és gyorsan befogadható hangzásokra épül. Hasonló tempóban folytatódik az ultradallamos hard rockos „Will It Be You? (Chapter Four)”, amely megmutatja, hogy a zenekar javíthatatlan mestere a romantikus hangulatnak. Ian éles gitárfutamai gyakran feszülnek a dallamos billentyűk erősen szimfonikus rétegeinek, ami igen érdekes csúcspontokat szül. Ezután a klasszikus billentyűs futamokkal (mini moog) és olajozott ritmusváltásokkal fűszerezett „Perfectionist” következik, amely szövegileg egy szadista megszállottság barokk portréja. A „Give ‘Em the Money” rendkívül dühös refrénnel a nyitódal funkys irányát veszi újra elő, de még keményebb megközelítéssel és további énekes és hangszeres huncutságokkal, amelyek közül Rochon kiváló szintetizátorszólója emelkedik ki. Mégis a hosszabb alkotások azok, amelyek a legobjektívebben mutatják meg a zenekar teljes progresszív potenciálját. Szép példa erre az „Ice Nice”, amely melankolikus balladaként indul, majd Ian testvérének, Jimnek a dübörgő basszusa fokozatosan átvezeti egy hangszeres szakaszba, ahol Ian az album legjobb szólóját játssza, ami Rochon szintetizátorainak mély rétegén át hömpölyög. A záró „Tired World (Chapter Six)”, a sci-fi történetük egy újabb fejezete, szintén lenyűgöző demonstrációja annak, hogyan lehet egyesíteni a szimfonikus futamokat és a hard rockos fogásokat. A szintetizátorok világűrszerű hangjai és a kiélezett gitárfutamok (köztük még egy bravúros szóló) a középső részben, majd később a nagyon jó énekharmóniák betörése a futurisztikus hangulat fő építőkövei, amely az album nagy részén uralkodik.
A Saga az azonos című bemutatkozó lemezzel nagyon jó alapot teremtett a későbbi kísérleteihez , amelyekkel meglehetősen komoly konkurenciává váltak kanadai pályatársuk, a Rush számára, még ha a kontinentális Európán kívül sosem érték el annak népszerűségét. A „Saga” azoknak szól, akik élvezik a jó dallamok és az okos hangszeres futamok kombinációját, nem megszállottjai a bonyolult ritmusképleteknek, ugyanakkor szeretik a határtalan zenei huncutkodást. Olyan bemutatkozó album ez, amely előrevetítette mindazokat az erényeket, amelyekhez a zenekar legjobb termékeinek többségén ragaszkodni fog. Apró kiegészítésekkel a 80-as évek elejéig folyamatosan fejlesztették és tökéletesítették a hangzásukat, és még amikor kereskedelmileg népszerűbb vizekre eveztek, akkor is felismerhető arcot viseltek. A „Saga” ma jóval fontosabb lemez, mint amilyennek megjelenésekor tűnt, hiszen ez volt annak a magja, amit ma neoprogresszív rocknak nevezünk. Eközben a gondosan becsomagolt Albert bácsi agya vezette kibernetikus vándorsáskák már hozzáláttak a második fosztogató hadjáratuk megszervezéséhez a földi fegyvertechnológia ellen.
Felállás
Michael Sadler – ének, basszusgitár, billentyűk
Ian Crichton – gitár
Jim Crichton – basszusgitár, szintetizátor, moog szintetizátor
Peter Rochon – billentyűk, moog szintetizátor, vokál
Steve Negus – dob, ütőhangszerek
Produkció
Paul Gross
Számlista
1. How Long (4:01)
2. Humble Stance (5:50)
3. Climbing the Ladder (4:45)
4. Will It Be You? (Chapter Four) (7:13)
5. Perfectionist (5:46)
6. Give ‘Em the Money (4:25)
7. Ice Nice (6:55)
8. Tired World (Chapter Six) (7:06)
Az album hossza: 44:51
