Dirty Three – kénköves katarzis!

Arhiv Arhiv Utoljára módosítva: 11. június 2026

Helyszín: Orto Klub, Ljubljana
A koncert dátuma: 2007. május 28.
Látogatók száma: 150
Jegyár: 13 euró

„Az összes város közül, ahol fellépünk, ide jövünk vissza a legszívesebben” – ezekkel a szavakkal vezette fel Warren Ellis a Dirty Three régóta várt újabb fellépésének nyitódalát. Mindhárom zenész – Warren hegedűn, Jim White dobokon és ütőhangszereken, Mick Turner gitáron – remek hangulatban volt. Mégis Warrennek volt a legtöbb mondanivalója. Minden szám között időt szakított egy kis csevegésre: szó esett Görögországról, az utazás gondjairól, stúdiós sztorikról és persze az Ortóban tett legutóbbi fellépés emlékeiről, ezért kérte azt is, hogy kapcsolják le a pont a színpad feletti mennyezeten forgó ventilátort: „Látom már, hogy vérezni fogok, mielőtt ez az átkozott este véget ér!” A legutóbbi ortós koncert emléke ugyanis még elevenen él: akkor a sors úgy hozta, hogy a fáradhatatlan hegedűs néhány öltéssel a tenyerében fejezte be az estét. Ezúttal szerencsére véráldozat nélkül úsztuk meg, de az energia így is patakokban folyt.
Tekintve, hogy a Dirty Three hét albumot adott ki, és mindegyik valahol a nagyon jó és a kiváló között mozog, nem csoda, hogy minden eljátszott szám afféle kis himnusz, amelyet a közönség kivétel nélkül nyilvánvaló lelkesedéssel fogad. Akár a Sad And Dangerous című debütalbumról van szó, akár a legutóbbi stúdiómunkáról, a Cinderről, amelyet Warren így jellemzett: „Ezzel olyan popzenét akartunk csinálni, amit a rádióban játszanak. Mint a Placebo vagy az U2 meg az a többi szar!”, majd vigyorogva hozzátette: „persze alaposan melléfogtunk!”, minden dalt valamiféle megszállott energia fűt át, és mindegyik pontosan azt mondja el, amit akar. Szöveg persze nincs, tisztán instrumentális számokról van szó, amelyeket csak olykor erősítenek meg Warren kiáltásai és felkiáltásai.
Amellett, hogy Ljubljana a „kedvenc” városuk, hamarosan így is elnevezik: „Ljubljana, az igazság városa” – ez egy duzzogó látogatóra, Slavecre adott válasz volt, aki azt kívánta, hogy hallhasson egy „geetarman solo”-t. „Gitárszólót akarsz hallani? Rendben, Mick, játssz szólót az úrnak!” – ettől Mick csak elnevette magát, Warren pedig folytatta: „Rátaláltatok a zenekar gyenge pontjára. Tizenöt év fellépés után most jöttetek rá, hogy a gitárosunk egyáltalán nem tud játszani!” A közönség nevetett, Warren pedig kissé komolyabb arccal, inkább csak magában mormolta: „lesz ma este gondom a távozásnál?”, ami Slavecre vonatkozott, akivel nyilvánvalóan akadt egy kisebb félreértés.
A másik póluson viszont talált, ahogy mondta, egy igaz barátot a közönségben, bizonyos Tomažt, aki kifejezetten erre az alkalomra átkeresztelte magát Too Much-ra. „Hol vagy most, Too Much?” – kérdezte Ellis egy szám végén. – „Segíts, mondd meg, mit játsszunk most!” A közönség soraiból érkezett a válasz: „nem tudom, én szerény vagyok. Játsszatok, amit akartok!” „Ez a legjobb válasz, amit valaha kaptam!” – felelte Warren, és szélesen mosolyogva megismételte: „én szerény vagyok.” „Too Much, you’re just too much!”

Bár Mick nem éppen a szólózás nagy híve, egyáltalán nem igaz, hogy nem tud játszani – épp ellenkezőleg. Egy olyan világban, ahol a gitározás már-már önkielégítő aktussá vált, amely a „sosem elég” jelszóra hivatkozik, Mick ennek a képtelenségnek az igazi ellenpólusa. Rá minden bizonnyal a „kevesebb több” szabály érvényes, és milyen igaza van: ebben az eklektikus őrületben, amelyet Warren és Jim teremt, a további gitáros túlzások legfeljebb zajjá fajulnának, ami az ő csendes, rendkívül egyszerű dallamaival soha nem fordul elő.
A másik oldalon ott van persze Jim White, akiről nyugodt lelkiismerettel elmondható, hogy a dobosok világában nincs sok hozzá fogható. Ilyen felszabadult, ötletes ütőst tényleg lehetetlen figyelmen kívül hagyni. Önmagában is egy látványosság. Azon túl, hogy egész sor különféle dobverőt használt, a dobbőrökön és a cineken közvetlenül is egy csomó olyan tárgy kapott helyet, amit ott általában nem látni. Néhány apró tamburin folyamatosan felfogta a dobbőrnek szánt ütéseket, ráadásul érdekes formájú műanyag díszek is előkerültek, amelyeknek nehéz volna önálló funkciót tulajdonítani. Jim a zene menetében is gondoskodott a meglepetésekről, mert az minden irányba elkanyarodott, csak a kiszámíthatóba nem. A kivételes technikai tökéletesség ellenére a játéka inkább gondtalan, könnyed játszadozásnak tűnik, mintha minden, amit csinál, a legegyszerűbb dolog volna. De valójában csak látszólag az, mert egy hangszer ilyen szintű megértése és ismerete egyáltalán nem jön magától, pusztán gyakorlással sem. Whitenál tökéletes az egyensúly a technikai pontosság és a zene iránti rendkívüli érzék között, a szó legtisztább értelmében. Egyformán fontos neki a hang és a csend, és ezzel valami teljesen sajátosat alkot. Tulajdonképpen mindhárman ezt teszik: három zenei alkimista.
A fő attrakció mégis Warren, aki a színpadon egyáltalán nem úgy viselkedik, mint aki hegedül. Amikor egészen összegörnyedve, a közönségnek háttal „bántalmazza” azt a törékeny, finom hangszert, lehetőleg erősen torzított hangzással – mellesleg öt különleges effektet használ a hegedűjéhez, míg Mick a gitárjához mindössze kettőt –, olyan zenét csal ki belőle, amely sokkal közelebb áll a Black Sabbath Tommy Iommijának „riffmániájához”, mint holmi Vivaldihoz vagy bármi hasonlóhoz. Pontosan úgy játszik, ahogy a zeneiskolában tanítják, hogy ne tegyük! Katartikusan átadja magát a hangszerének, és fordítva, és biztosan nincs egyetlen szőrszál sem a testén, amely ne tenné hozzá a magáét a zenéhez. Amikor pedig a szenvedély hevében a magasba emeli, tárt karokkal, zúgó, megzabolázatlan „feedbackkel”, olyan, mintha valami nála hatalmasabbnak akarná kitenni, ami valószínűleg csak a villám lehet. Talán. És csodák csodájára a hangszer egyáltalán nem hangolódik szét!

Jim és Warren tehát a zenei kicsapongás első védvonala, amelyet Mick – bár valamivel visszafogottabb – szinte hipnotikus játékával tovább fokoz, növelve a zenei perverzitás mértékét, amelyet szemérmetlenül művelnek, és amely a Dirty Three hangzásvilágának lényegét adja. Kétségtelen, hogy a Dirty Three a legjobb példa arra, miért tiltották be a Rock & Rollt! Főleg ezzel az aranyat érő tanáccsal együtt: „a rockkoncertek a legjobb alkalmat kínálják arra, hogy találkozzatok valakivel, akivel legalább 24 órán át jól fogjátok érezni magatokat. Csak arra vigyázzatok, hogy ne az legyen, akivel a koncertre jöttetek… tízből hét ember mással megy haza, mint akivel jött!”

A csaknem két és fél órás, kicsapongásokkal teli fellépésük során – a kötelező ráadással együtt – a trió alaposan átszellőztette a zenei kincstárát, így minden albumról hallhattunk legalább egy dalt. A kiemelkedőbbek között volt az „Amy” a Cinder albumról, az „I Remember A Time When Once You Used To Love Me” (Horse Stories), a „Sea Above, Sky Below” (Ocean Songs), a „Lullaby For Christie” a Whatever You Love, You Are albumról és mások, már ha egyáltalán illendő bármelyiket is kiemelni.
Éjjel egy órát ütött az óra, amikor a Dirty Three végül úgy döntött, hogy ahogy illik, befejezi az estét. Még egy dallal és ezekkel a szavakkal: „remember… remember… remember…”, majd amikor a közönség már türelmetlenkedett, végre befejezte a mondatot: „remember to forget! És ha valaki ma velünk van, akár halott, akár haldokló… lépj már túl rajta, mert nem te vagy az egyetlen!” Még néhány magányos kiáltás az éjszakába, és a Dirty Three eltűnik a tömegben, ahogy jött. Stílusosan!