Kiadó: Parlophone Records
Megjelenés: 2011
Játékidő: 6:50
Értékelés: 4/5
A Plastic Beach után, amely a hip-hopos irányával valójában elég méltatlanul elkerülte a figyelmet (korábban a Gorillaz és a Demon Days albummal szinte minden zenei csatornán lebombáztak minket, most viszont jóval kevesebb a videoklip), a titokzatos, örökké rejtélyes zenészekből álló kollektíva, amely a megfoghatatlan vetítésekre és az igazán lédús popra tesz, úgy döntött, lép egyet előre. Az utolsó lemezt népszerűsítő turné közben felvettek még egy albumot – a The Fall-t –, és ezzel találtak menekülőutat a turnérutinból. Ennek az egésznek a része ez a kislemez is, amellyel Damon Albarn törékeny, melankolikus hangja visszatér a régi kerékvágásba: a történetek hipnotikus elmondásához és a fájdalom altatódalaihoz.
https://www.youtube.com/watch?v=H58x-4xFnTY
A nagyvonalúság az, amiért teljesen beleszerettünk a popba, és elfogadtuk a mainstream közhelyeinek kicsit nagyképűbb átadását, miközben egy percig sem éreztük magunkat rosszul vagy olcsón. A Gorillaz jól ismeri és ügyesen űzi az érzékek efféle manipulálását, a nagyszerűség pedig még mindig a gondosan kidolgozott részletekben rejlik. Most gyanúsan kevés az elemeznivaló: mindössze két rövid, de valóban jól felépített dal. Elsőként a Revolving Doors nyitja a kislemezt. A dal, amely inkább a Blur életművére emlékeztet, mint a Gorillazra, dalszerzésük igazán ragyogó csúcsa, de persze nem lehet elkerülni az összehasonlítást a nagy és ismertebb slágerekkel – például a Stop The Damsszel, a vadonatúj Hillbilly Mannel vagy a Dirty Harryvel … Valami trend kezd egyre nyilvánvalóbbá válni: minden Gorillaz-lemezt a képzeletbeli felállás egyik alapkarakterére szabnak. Az első album Russell Hobbs színeit viselte, a Demon Days Noodles, a gitáros szívének volt a lemeze, a Plastic Beach teljesen Murdoc felségterülete, a The Fall pedig az érzéki és érzékeny Stuart 2D Poté. A karakterek tetraéderét igazán szépen és misztikusan (szinte rejtélyesen) mutatják be. „Revolving doors in London to a foggy day in Boston… / I feel that I’m paused by all the pills / I seem to run out here / Revolving doors / It’s stormy on the eastern sea board / He got silver up his night / He paid up for three / But got only two” – énekli Stuart törékeny, álmodozó hangja, a meglehetősen töredezett, mozaikos szöveg pedig igazán finoman olvad egybe a hipnotikus gitárok természetes áramlásával és a visszafogott dobokkal. Albarn jellegzetes, annyira édesen csengő hangszálainak érintése, amely a kényelmes mély regiszterben, a laza ritmikában és a gondosan ápolt hangzás vékony rétegei között ringatózik, az összes ütőkártyát kijátssza, amiért nehéz vitatni a Gorillaz kivételességét. Az Amarillo című dallal folytatódó anyag nem szegi meg a teljes beletörődés parancsolatát és a tökéletes béke zen-szelídségét. A dal, amely a maga lassú, de – ahogy ők maguk hangsúlyozzák – eufórikus módján balzsam a léleknek, a lehető legjobb módon kínálja Damon enyhén visszhangosított vokálját. A britpop a földi szférákból átsugárzott az idő lassan csordogáló áramlásának intergalaktikus szektorába „The mountains all over / are waiting, / For kingdom come. / I got lost on highways / But don’t ask me where I’ve been / Or what I’ve done. / Oh Lord, send me transmissions / Forgive me / for what I’ve become / The sun has come to save me. / Put a little love into my / lonely soul… / The sun has come to save me. / Put a little love into my / lonely soul… / Oh don’t you know why / You need more love? / It’s no desire” – ennyi a teljes szöveg, amely szolidan és főleg erőlködés nélkül szivárog át a dal ismétlődő, ringató ritmusának pórusain. A dalban semmi sincs túl sok, és semmi sem hiányzik. Csak a szerencsés véletlenek újabb összjátéka ez, vagy tiszta zsenialitás működik? A kérdésre a választ megint teljesen rátokra hagyom, én az örök és szép zene nevében inkább lemondok az ilyen ítéletekről.
Ahogy már a kiváló Slowboat To Hades DVD-nél leírtam, a Gorillaz a tökéletesség iránti érzékével túllép a popkulturális kínálat szűk kritériumain, és végletekig elkényeztet, és ezen a véleményemen ma sem változtatok. . Ha az újkori pop rajongója vagy, a zene e szétszedése és a letöltések bináris világába való beillesztése után is boldogan zárhatod le az életed, és új extázist érhetsz el. De ha nem vagy hozzászokva a zenei spektrum ezen oldalához, akkor is utolér majd az autóban ülve, és garantálom, hogy nem hajtasz le az útról, és nem halsz meg kínok között egy hatalmas, megemészthetetlen popcsonttól. A Gorillaz a mainstream meditáció mestere, és reméljük, hogy ez a lépés nem jelenti a fokozatos szublimációt, búcsút vagy a zenetörténet függönyei mögé való távozást.
Felállás
Stuart „2D” Pot – ének, billentyűs hangszerek, melodika, ritmusgitár
Murdoc Niccals – basszusgitár és ritmusgép
Noodle – szólógitár és vokál
Russel Hobbs – dob, ütőhangszerek
Cyborg Noodle – szólógitár
Produkció
Damon Albarn & Stephen Sedgwick
Dalok
1. Revolving Doors
2. Amarillo
