Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Placebo
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 2011
Játékidő: 28:39
Értékelés: 2.5/5
A Placebo, vagyis a Brian Molko, Stefan Olsdal és az akkori, mára már volt dobos, Steven Hewitt alkotta alternatív trió története a balszerencsés véletlenek és az örök vitatottság története. Az 1994-ben még átkozottul releváns Nirvana árnyékában, a színtér nagyjaival való folyamatos összehasonlítgatás közepette a londoni trió – amelynek génjeiben ott van a glam ihlette Nirvana, a Sonic Youth, Bowie, a Sex Pistols, a The Cure és az elektropop-avantgárd Depeche Mode hatása is – inkább a rekreációs kilengéseivel és a drogokkal írta be magát a krónikákba, mint a zenéjével. Az efféle negatív sajtó oroszlánrésze az elkényeztetett frontember, Brian Molko számlájára ment, a sötét múlt árnyait pedig többé-kevésbé úgy kerülgették, hogy elég rendszeresen kiadtak átlagos albumokat, amelyeken azért még mindig akad némi hús és MTV-kompatibilis sláger. Elég érdekes húzás volt tehát, hogy már 2006-ban egy rövid koncertalbumhoz nyúltak: a Live At La Cigale a meglehetősen összeveszett trió formáját mutatja a párizsi La Cigale-ban 2006. március 6-án, a lemezt pedig idén újra kiadták az alternatív zene új nemzedékének.
Ha a tényeket összegezzük, ez a kiadvány a nem egészen félórás koncerten mindent összesűrít, csak a fő ütőkártyákat nem, már a keresztelő is szegényes volt, hiszen a lemez szinte egy időben jelent meg a Battle Of The Sun című albummal, a fiúk pedig éppen ekkor váltottak viharosan az EMI-től a Virgin Recordshoz. Ami még jobban szemet szúr: a Live At La Cigale tulajdonképpen csak a Meds anyagának nagy részét ismétli el, és a nyitódal, a Meds is a placebós produkció és alkotás minden ismérvét árasztja. Egyszerű gitárok, egysíkú basszus és dobolás, versszakok és refrének torzítása a rock örök témáiról – szexről, drogokról és zenéről – ezúttal főleg arról szól, hogy Molko egyszerűen elfelejtette bevenni az adag gyógyszerét; a patetikus hang és a világfájdalom viszont úgyis a Placebo-báj fő alkotóeleme, nem igaz? Molko amúgy is a személyek közötti szakadékok és a személyes összeomlások festője, az igazi passzív-agresszív szociopata mivoltát pedig az Infra-Red című dallal vallja meg. „One more thing before we start the final face-off, / I will be the one to watch you fall, / So I came down to crash and burn your bagger’s banquet. / Someone call the ambulance./There’s gonna be an accident,” – ezt a szöveget csomagolja a Placebo egy jócskán Depeche Mode-hangulatú, teljesen drogos ködbe. Melankólia, önutálat, tudatállapotok torzulása, baljós feketeárnyalatok és öngyilkossági hajlam nő át a teljesen logikus folytatásba, a Drag című dalba. A Molko, az engedelmes basszusgitáros Olsdal és a meglehetősen szelíd, de ritmikailag pontos dobos, Hewitt közötti kémia minden, csak nem optimista, a banda viszont a felvételeken, a sötét témák ellenére, szilárdnak és stabilnak hat. Hol csúszott el a dolog, és hol a kiút az egyirányú pusztulás utcájából?
Ezek a kérdések egyre halmozódnak, a Follow The Cops Back Home-nál pedig Molko úgy dönt, a merengésből a tettekhez lép – egy filmbe visz minket, amelyben kirabol egy rendőrházat. A Placebo tagjai emocionalisták, tönkrement kapcsolatok áldozatai, a bánat és a mentális tévutak bolyongói, és igazán érdekes lenne megnézni, mennyi igaz az elmondottakból, hiszen Molko elég egyértelműen kijelenti, hogy minden dal és szöveg a saját tapasztalataiból fakad. Ha lelki kimerültségről van szó, a dolog érthető, ezúttal viszont világosan bűncselekményről, reménytelenségről és számos eléggé nem konstruktív dologról esik szó. Ahol nem a drogok a hibásak az élet nyomorúságos bohózatáért, ott a szív és a lélek késekkel vágja egymást a meg nem hallgatott, hála istennek boldogtalan szerelemtől; a vegyszerek, a testiség és a megafonnal megtámogatott alternatív szoprán elegye pedig a sorsába beletörődő Molkót szépen, biztonságosan viszi tovább. Akár gitár, basszus és dob van itt, akár vonósok áradata. A Song To Say Goodbye a vonósszekció eléggé predesztináló alaphangjával zárja a Meds-lemezről szóló kirándulást, majd kicsit távolabbi múltba indulunk. A tragikumot, kedveseim, nem lehet ilyen könnyen megúszni.
A The Bitter End a Sleeping With Ghosts lemezre és a már elég lejárt 2003-as évbe repít el titeket. Molko kiindulópontnak Orwell 1984 című regényét veszi. A kissé cure-os hangulatra hangolt The Bitter End felemeli a morált és a hangulatot, amikor szembesülünk a puszta ténnyel, hogy a vég átkozottul közel van. A Special K, a ketamin nevű drogról szóló dal – a Black Market Music lemez nem különösebben különleges és megrázó briliánsa – kipipálja az átlagosság minden szokásos követelményét. A dallamos refrén – „I’m on sinking sand / Gravity / No escaping gravity / Gravity / No escaping… not for free / I fall down… hit the ground / Make a heavy sound / Every time you seem to come around” – eléggé popra hajló szerkezetével a rendszer végső összeomlása felé gravitál, és lezárja a Placebo-sztenderdek bár vízhatlanul becsomagolt, de nem túlzottan forradalmi csokrát.
Jóllakott a farkas, ép a kecske? A biztonsági játék nem mindig a siker receptje. Sőt: ezúttal túl gyakran előfordul, hogy a fél óra hallgatás unalmas és gyötrelmes élmény. Molko és társasága szadisták, a nyomorult pillanatok elbeszélésének túlzottan elkötelezett hallgatók pedig tragikomikus mazochisták hatalmas serege. A Placebo ezúttal nagyon átlagos tablettát szolgál fel, amely nem művel semmi megrázót. Nomen est omen, nem igaz? A lemez mindenesetre a megszállott rajongóknak szánt termék, a még nem meggyőzött többieket pedig a langyos világfájdalom-áradat valószínűleg nem fogja meggyőzni …
Felállás
Brian Molko – ének, gitár, basszusgitár, billentyűs hangszerek
Stefan Olsdal – basszusgitár, gitár, billentyűs hangszerek, háttérének
Steve Hewitt – dob
Alex Lee – gitár, billentyűs hangszerek
Produkció
Placebo
Számlista
1. Meds
2. Infra-Red
3. Drag
4. Follow the Cops Back Home
5. Post Blue
6. Song to Say Goodbye
7. The Bitter End
8. Special K
