Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Operation: Mindcrime
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2016
Hossz: 63:03
Értékelés: 3.5/5
Tate koncepcióra épülő trilógiájának második része – vagyis az Operation: Mindcrime néven futó „Queensryche-frakció” főnökének új albuma – (csendben, előre) a várt eredményt hozza. Összetettebb és töredezettebb, mint az elődje, vagyis ezúttal több benne a zenei kísérletezés.
Ez ugyanis olyan lemez, ami azoknak a puristáknak lesz testhezálló, akiknek a Queensryche teljes diszkográfiájából minden Geoff Tate-korszak bejön. Vagyis kisebbségben vagytok. A fickó a csúcsmuzsikusokból álló csapatával megint kísérletezéssel teli albumot engedélyezett magának, ami viszont sehogy sem tudja sikeresen egyesíteni a progresszív rock, a pop rock, sőt az alternatív rock elemeit a heavy metal alapvetéssel egy sajátos zenei névjegykártyává, amilyet az elődje, a „The Key” képvisel.
Szóval. Az albummal semmi baj nincs. Szép lassan nő meg többszöri hallgatásra, hiszen összetett felépítésű, és a műfajok közötti átjárásra is törekszik. Csak újra bele kell törődni, hogy a Promised Land utáni időszak „gyűlölt” Queensryche-albumai felé fordul. Mivel a koncepció mögött összetett történet áll, ez a történet nagyobb kihívások előtt nyitja meg az ajtót Tate-nek a zenei kísérletezés eszköztárának használatában. Ez a művészi alapállás szempontjából teljesen egészséges és persze jó, de kétélű eredményeket is hozhat, és innen jön az art metal, illetve art rock címke. Az album tele van részletekkel, beszúrt szövegekkel, párbeszédekkel, ahogy az a Queensryche-munkákra jellemző, ráadásul Tate a társaságával programozott hurkokkal és még szaxofonnal is adagolja az hangszerelést – utóbbin ő maga játszik –, Tate énekét pedig helyenként szándékosan torzító effekteken is átvezetik. Itt a negyedik támpillér is: a szintetizátorszőnyegek, amelyek a komor hangulat díszletét tartják. Az egész tehát még egyszer annyira az kifejezetten sötét atmoszféra megteremtésének van alárendelve. Mindenesetre, mint egykori Queensryche-társainál, Tate alapvető célja itt is a nagyfokú zeneiség elérése. Csakhogy ezúttal nehezebb kihámozni, mint egyébként. A „Resurrection” ugyanis érezhetően töredezettebb, mint az elődje, a „The Key”. Ezért nehezebben hallgatható és nehezebben meghódítható. Ezúttal azt is nehezebb megmondani, mely dalok akarnák szándékosan utánozni a Queensryche győztes albuma, az „Operation: Mindcrime” hangszerelési formátumát (amire, ha őszinték vagyunk, Tate-nek már rég nincs szüksége).
A trilógia második része a koncepció kifejtésében meglehetősen szűkszavú. A teljes történet főszereplője, akit „H”-nak hívnak – vagyis feltételezés szerint nem Steve „H” Hogarth, a Marillion énekese –, a második rész elején halálközeli élménybe kerül. De kiszabadul a karmai közül. A birtokába került csodakulccsal megkapja mindazt, ami ahhoz kell, hogy végre megteremtse az álmait, és a kulccsal egy másfajta világot indítson be – az új teremtés világát, amely igazságosabb és jobb lenne annál, amelyben (mi) élünk. Röviden: sem mélyebb üzenet, sem különlegesség nincs ennek a történetnek az alapvetésében.
Aki mindent hallgat, amit Tate a Promised Land után a Queensryche-sal felvett, annak ezzel az albummal sem lesz gondja. A régi Queensryche-iskola megrögzött hívei persze ügyesen elkerülik majd. Tate ezúttal igényesebb énekdallamokat választ, így a hangjával olyan területeket is feltérképez, amelyeket eddig nem. Ezek a vonalak gyakran szándékosan disszonánsak is (eltérnek az ideális vonaltól, amely beleilleszkedne a hangszeres kíséretbe), és ezt a disszonanciát a háttérvokálok is elmélyítik, mintha Tate mostanában sokat hallgatta volna a néhai David Bowie életművét.
Annak ellenére, hogy nagyon minőségi termékről van szó, nem lehet megszabadulni az érzéstől, hogy ötletileg az album nem érett be teljesen, hanem egy gyors akció gyümölcse, amely (valószínűleg a kiadóval kötött szerződés alapján is) minél előbb új albumot követelt Tate-től. Egy ilyen rutinos zeneszerzőnek ez persze nem nehéz, hiszen az ilyen esetekben mindig ügyesen elfedheti a dolgokat rutinnal és tudással. A trilógiához tartozó harmadik albumot tehát már jövőre várjuk. A „Resurrection” tehát nehezebben hallgatható album, mint az elődje, a „The Key”. Zeneileg is jóval töredezettebben fejlődik, amire már a nyitó része is felhívja a figyelmet, amely négy rövidebb dalból épül fel, és ismét kiváló produkciót kapott. Igen. Az az érzés, hogy az album túl hosszú, ezúttal kissé zavaró, zeneileg ugyanis teljesen méltón elmondható lenne húsz perccel rövidebb idő alatt is.
Operation: Mindcrime – Taking on the World (hivatalos videó):
Felállás
Geoff Tate – ének, billentyűk, szaxofon
Kelly Gray – gitár, basszusgitár, háttérének
Scott Moughton – gitár, billentyűk
Randy Gane – billentyűk
David Ellefson (Megadeth) – basszusgitár
John Moyer (Disturbed) – basszusgitár
Simon Wright (AC/DC, Dio) – dob
Scott Mercado – dob
Brian Tichy (Whitesnake) – dob
Tim „Ripper” Owens (Judas Priest, Iced Earth) – ének a 10. dalban
Blaze Bayley (Iron Maiden, Wolfsbane) – ének a 10. dalban
Mark Daily – háttérének
Nick Greatrex – gitár
Produkció
Kelly Grey & Geoff Tate
Számlista
01. Resurrection
02. When All Falls Away
03. A Moment In Time
04. Through the Noize
05. Left For Dead
06. Miles Away
07. Healing My Wounds
08. The Fight
09. Taking On The World
10. Invincible
11. A Smear Campaign
12. Which Side You’re On
13. Into The Hands Of The World
14. Live From My Machine
