Moonspell-lel a következő kihalás felé (2016)

Arhiv Arhiv Utoljára módosítva: 11. június 2026

Szerző: Aleš Podbrežnik

Helyszín: Zágráb / Vintage Industrial Bar / Horvátország
A koncert dátuma: 2016. október 4.
Látogatók száma: 350
Jegyár: 150,00HRK (elővételben) / 170,00HRK (a koncert napján)

A Moonspell, a lisszaboni származású, bátran legendásnak nevezhető sötét metalosok az aktuális „Extinct” (2015) albumot népszerűsítő európai turné második szakaszát tapossák. A fülünkben még élénken cseng a tavaly október végi osztrák, grázi koncertjük, a lelkes portugál srácok azonban jóval korábban elkezdték élőben turnéztatni az új lemezt. Így már tavaly júliusban alaposan megmozgathattuk a nyakcsigolyáinkat, amikor a tolmini Metaldays fesztivál tavalyi kiadásának második színpadán ők voltak a főszereplők. Idén is magas fokozaton pörög a Moonspell koncertmotorja. És ebből következően persze az atraktivitásuk is magas. A RockLine csapata idén is elcsípte őket Európa egyik leghíresebb fesztiváljának, a cseh Brutal Assaultnak a színpadán.

Az európai turné második szakasza egy kis balkáni alturnét is tartalmaz, amelyen a Moonspell a szlovén nyugati részről, ahol Nova Goricában léptek fel, délre, Zágrábba vonul, onnan pedig tovább a Balkán szívébe, Belgrádba. Tekintve, hogy Szlovéniában a célközönség (a 20–30 évesek) már évek óta apatikusan alig jár metalkoncertekre, a maroknyi idősebb szlovén polgárnak, akinek még van kedve több 100 km-t róni jobbra-balra Európában, teljesen mindegy, hová megy koncertre. Zágrábba vagy a solkani Mostovnába. A távolság például Ljubljanából majdnem ugyanannyi mindkét helyszínre. A zágrábi Vintage Industrial Bar valamivel rendezettebb vécéket kínál, ahol még meleg víz és szappan is akad, a sörválaszték is jobb, cserébe viszont doktorátust kell szerezni parkolásból. Ott marad viszont a határátlépés kellemetlensége és persze a pénzváltás kényszere. Úgyhogy ebben az esetben egyelőre örök latolgatásra vagyunk ítélve: mit, merre, hová.

A tizenegy órára beharangozott Moonspell előtt egyszerre három zenekar lépett színpadra. A zeneileg rendkívül érdekes, horvát underground alternatívrock-veterán Phantasmagoria kivételével valójában csak két (teljesen nélkülözhető) előzenekar volt, a svéd szimfonikus power metalos Eleine és az olasz gótikus metalos The Foreshadowing. A gótikus darkerek, illetve poszt-punkosok, a Phantasmagoria már nyolc óra előtt felzúgtak a helyszínen, akiket az évtizedes dacolás során rettenthetetlenül a karizmatikus énekes, Tomi Phantasma vezet. Végiggondolt show-val, jelentéktelen, de szórakoztató koreográfiai betétekkel, kidolgozott színpadi „outfittel” érkezett a zenekar, ködfüggönyökbe burkolózva, amelyek még fokozták a gótikus feketeség színpadias drámaiságát. Tomi mennydörgő, férfias, közép–mély (és legmélyebb) tartományra épülő hangja a kidolgozott színpadi figurával együtt természetesen a középpontba került, a kvartett többi tagja pedig komor visszafogottságot és hideg elidegenedést tartott fenn, követve azoknak a zenekaroknak a stílusbeli inspirációját, amelyek a poszt-punkos dark irányzatot az 1980-as évek második felében népszerűsítették (The Sisters of Mercy, The Mission). Fantomszerű, áthatoló vokálok, női énekkel kontrasztba állítva, kiemelt élességű basszusvonalak a határon, ami még nem törte át a hangképet, zsíros gitárhang. Régi iskola! A saját számok mellett kiemelkedett az EKV-klasszikus, a Ne remek feldolgozása is. Röviden: rendkívül érdekes fellépés egy olyan zenekartól, amely az új időkben is abszolút stílusrelikvia marad a régióban.

Meglehetősen unalmasan csengett le az első igazi előzenekar műsora, amely a Moonspellt a teljes új turnéján elkíséri. Az Eleine egy kvintett, amely az énekesnőjéről, Eleine-ről kapta a nevét. A hang nem volt a legjobb. Főleg a basszusgitár és a gitár kontrasztja nem érvényesült elég tisztán, a hangkép sem tudott igazán megragadó lenni, az Eleine hangzása üresnek és kihasználatlannak, lapossnak tűnt. Azért persze kidolgozott, profi szemléletű fellépést adtak. A gitáros vette át a kezdeményezést a közönséggel való kommunikációban, és mindenáron megpróbálta felpörgetni a népet, de az csak néhány tiszteletteljes tapssal viszonozta a zenekar energiáját, és semmi többel. Központi szerepben természetesen az énekesnő, Eleine állt, aki sajnos nem rendelkezik olyan vokális karizmával, mint Floor Jansen, Tarja Turunen vagy Simone Simons, ezt a hiányt viszont a tetovált hastáncosnőre emlékeztető „outfittel” igyekezett pótolni. A zenekar ezen a fellépésen mutatta be a tavaly megjelent, „Eleine” című saját debütálóját.

Semmivel sem tűntek érdekesebbnek az olasz gótikus metalosok, a The Foreshadowing sem. Hatan zsúfolódtak a színpadon, szó szerint. A kis klubszínpad így végletesen tömött volt, a srácok nem tudtak jobbra-balra mozogni. Ezért persze statikusnak hatottak, ami valahogy amúgy is hozzátartozik a gótikus metal sötét hangulatához. De akkor is. Még az sem lelkesítette túlzottan a megritkult közönséget, ami a koncertet nézte, hogy Marco énekes megemlítette: a nagymamája horvát származású. A közönség többi része ekkor még mindig a terem előterében zajló hosszas csevegésre figyelt jobban, mint a színpadi történésekre. Legalább a hang összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint az Eleine alatt. Egyhangú, kék-piros színpadi fényekkel, köd nélkül. Suta angol, ami az olasz zenekarok közmondásos hibája, ha azzal kell bánniuk, de azért mégis. A dallamok a riffekkel csak azt az érzést keltették, hogy tehetséges csapatról van szó, amely a saját zenei arcéléért küzd. A zenekar tizenkét éve működik a színpadon, a fellépésen pedig a frissen megjelent, összességében negyedik stúdióalbumát, a „Seven Heads Ten Thorns”-t mutatta be. Különösebb benyomás nélkül tehát.

A hosszú várakozást a koncertélményre persze kárpótolta az a pillanat, amikor pontosan este tizenegykor színpadra léptek a jó öreg ismerőseink, a gótikus extrém metal rókái, a Moonspell , és szenvedélyesen vonyítani kezdtek a holdfényben. A nyitányt leszámítva a zenekar hamar kiváló hangkulisszát teremtett, amely teljes erővel markolt egészen az utolsó eljátszott hangig, illetve a dobbőrre mért utolsó ütésig ezen az új, és szerénytelenül mondva remek Moonspell-előadáson. A Moonspell hihetetlenül meggyőző színpadi előadók. Hatalmas koncertes rutin áll mögöttük, rendszeres fellépések, rendszeres tapasztalatgyűjtés, mind a több ezer ember előtti szereplések, mind a mostani, európai klubszínpadokat járó turné során. A Vintage Industrial Bar tere végül megtelt a jó háromszáz látogatóval, akik határozott támogatást nyújtak a zenekarnak a versek éneklésében, a sötét fantom, Fernando Ribeiro pedig olyan gyorsan megbabonázta a jelenlévőket, hogy azok az előadás alatt gondtalanul a kezéből ettek.

A Moonspell kiválóan összeszokott zenekar. Érezni, hogy pontosan ismerik a számtalan klubszínpadot, és a színpadi és hangtechnikai díszletek felállításánál átkozottul jól eligazodnak a legkülönfélébb helyzetekben. A háttérkulisszát ezúttal egy óriási, a legutóbbi album motívumával díszített függöny adta, ami enyhítette a turné tavalyi szakaszának túldíszítettségét, amikor a Moonspell digitális monitorokat használt a színpadon. A Moonspell, akik pályafutásuk során a 2009 áprilisának végi fellépés után, amikor a Cradle Of Filth előtt nyitottak (és már akkor ellopták tőlük a koncertestét), most másodszor játszottak Zágrábban a karrierjük során. A setlist az előző turnéhoz képest némi változáson esett át. Kiesett belőle a várt Scorpion Flower, helyét a fenomenális Luna vette át a „Memorial” albumról. A zenekar idén ünnepli az „Irreligious” album megjelenésének 20. évfordulóját, ezért már a nyitányban felcsendült az Opium és az Awake, kicsit később csatlakozott hozzájuk a Ruin & Misery, a koncert legvégén pedig a várt megszállottság, a kiváló Full Moon Madness. Ezt a Moonspell a kötelező ráadás legvégén játszotta el. Az „Extinct” album természetesen, ahogy várható volt, erősen képviseltette magát, bár a zenekar kihúzta a setlistből a fertőzően jó új számot, a Dominát (a tavalyi turnén még játszották). Vagyis a setlist egy hajszállal rövidebb, mint a tavalyi grázi előadáson.

Egyébként pedig újabb kiváló színpadi végrehajtás. A zenekar remek hangulatban volt, a közönség pedig különösen a koncert második felében élte bele magát teljesen, főleg a „Wolfheart-hármas” (Vampiria, Ataegina és a kötelező Alma Mater) alatt, ami visszahatásként még jobban felpörgette a portugálokat, így még nagyobb előadói elkötelezettséget és megszállott odaadást mutattak a zene iránt, amiért a szívük dobog és amiért lélegeznek. Öröm nézni egy olyan zenekart, amely ilyen hipnotikusan vonz démoni bájával, amikor hihetetlen ügyességgel lavírozik a gótikus, sőt dark rockos elemek, az extrém metal ágainak bejáratott lendületei és a rendkívül fertőző, dallamos bombasztikusság között, mindezt az egészséges érzelmek mély zsákjába csomagolva, elsősorban szenvedéllyel az egyik oldalon, valamint nagy előadói érzékenységgel a másikon, amit főleg a számok csendesebb szakaszaiban élvezhettünk. Az egyetlen kisebb hiba a zenekarral a ráadásban játszott új The Future is Dark első előrefrénjében esett meg, ahol Fernando alig fél hanggal énekelt mélyebben, de ez már apróság, hiszen világos, hogy nincs olyan hős ebben a galaxisban, aki egyetlen véletlen félrecsúszás nélkül le tudna játszani egy koncertet. Tévedni emberi dolog.

Röviden: a Moonspell továbbra is a nagyszabású koncertélmény, ha pedig nem is a látványosság, de legalábbis a magával ragadó show és a gótikus sötétség egyedi világának megteremtése, ami messze, nagyon messze elvisz a valóságtól, egyenesen a gótikus feketeség határtalan szakadékainak mámorító tágasságába, páratlan zenei karakterrel. A portugál zenei mesterség nagymesterei tehát vérbeli módon megbűvöltek minket újra.

Fotók: Boštjan Kepic

Setlista

MOONSPELL:
1. La Baphomette (Intro)
2. Breathe (Until We Are No More)
3. Extinct
4. Night Eternal
5. Opium
6. Awake!
7. The Last of Us
8. Medusalem
9. Ruin & Misery
10. Luna
11. Malignia
12. Vampiria
13. Ataegina
14. Alma Mater
—ráadás—
15. Everything Invaded
16. The Future Is Dark
17. Full Moon Madness