Előadó: Taylor, Melvin
Kiadó: Evidence Music Records
Megjelenés: 2002
Értékelés: 4.5/5
A lemez kísérőszövegében Dave Rubin, a Guitar One szerkesztője ezt írta: „Ha a blues rendőrség bírságot szabna ki a túl gyors játékért, Melvin Taylor autójában az anyósülés előtti kesztyűtartó csurig lenne büntetőcédulákkal.” Taylor, aki ma technikailag minden bizonnyal a legjobban felkészült blueskitáros, és Stevie Ray Vaughan egyetlen igazi örököse, a műfaj új generációjának képviselője. Stílusa friss és energikus, szólói pedig apró improvizációs műalkotások, amelyek a hangok rendkívül szokatlan megválasztásával jócskán túllépnek a klasszikus pentaton sablonján. A gitárosok erre a kísérletezésre azt mondanák: „playing outside the box” (ahol a „box” persze az ötfokú skála mintázata a nyak adott részén). Éppen emiatt kritizálták gyakran a régi mesterek a chicagói blues és a Benson-féle jazz furcsa keverékét, amelyet egy púpozott adag vakmerőséggel fűszerezett, és közben elfelejtették, hogy a blues – akárcsak a rock – él, és folyamatosan változnia kell.
A „Rendezvous”, Melvin hatodik albuma, igen változatos feldolgozásgyűjtemény, amely a jazz, a rock, a funk és természetesen a blues területére is átkalandozik, eklektikus egyvelegével pedig nagyon érdekes hangulatot teremt. A jazzes instrumentális Comin’ Home Baby-ben, ahol Melvinhez csatlakozik Mato Nanji, az indián Indigenous gitárosa, a Help the poor című klasszikus követi, amelyet BB King és Robben Ford tett népszerűvé. A címadó dal után, amelyben Lucky Peterson hangja és hammondja kellemesen fonódik egymásba, valamint az I’m the man down here feldolgozása után, ahol Lucky a gitárt is kézbe veszi, és Melvinnel pár őrült licket cserél, elérkezünk az album csúcspontjához. Ezt a deltablues legendájának és a boogie atyjának, John Lee Hookernek szóló főhajtás jelöli, aki egy évvel a „Rendezvous” megjelenése előtt hunyt el, és hosszú zenei pályafutása alatt több mint száz albumot vett fel – ez olyan teljesítmény, amelyet maga Zappa sem szégyellt volna. Először a nyugodt Chill Out, majd a fantasztikus The Healer, amelyet Hook Carlos Santanával duettben vett fel 89-ben, és ezzel érte el legnagyobb sikerét. Jön a Help me Sonny Boy Williamsontól, a Five Women Princetől, ami kissé szokatlan választásnak tűnik egy blueslemezen, és a melankolikus Blue Jean Blues a ZZ Toptól, amelyben Melvin mollban siratja egy elnyűtt nadrág elvesztését. Az Eclipse című instrumentálison Taylor pont úgy szól, mint Benson az aranykorában, az utolsó számnál, a Black Queennél pedig, amelyet Stills akusztikus bluesából energikus stomppá alakított át, a hangja már teljesen Vaughanéra hasonlít.
Taylor, akit nemrég nálunk is volt alkalmunk látni a logokban, tehát úgy döntött, folytatja Stevie Ray munkáját, és megreformálja az egyik legjelentősebb amerikai intézményt – a blues-t. Nagyon nehéz feladatot tűzött ki maga elé, hiszen viszonylag konzervatív zenei műfajról van szó, amely ma is a múlt századi negyvenes-ötvenes évek hangzásán, valamint olyan nevekön, mint Howlin’ Wolf, Muddy Waters és Little Walter alapul. „Hogy a francba játsszak olyasmit, ami nyolcvan éve volt divatban, és amiről semmit sem tudok?” – mondta egy interjúban. Hendrix és Vaughan új eszközöket hozott, a blues pedig új horizontok felé kezdett pillantgatni. Mondhatnánk, hogy a zene (már ha művészi kifejezésről beszélünk, a popipartól elkülönítve, amelyre egészen más kritériumok jellemzők) élő szervezet, és köztudott, hogy azok kerülnek be a történelembe, akik mernek szembeszállni a megszokott normákkal. Taylor pedig minden bizonnyal az egyik lázadó.
Az egyik ritka dolog, amit Melvin szemére lehetne vetni, hogy túl gyakran nyúl feldolgozásokhoz – ez korábbi albumaira is jellemző –, és hogy a választásban rendkívül kiszámítható. Egy hozzá hasonló kaliberű zenésznek elsősorban a saját szövegeire kellene támaszkodnia, hiszen enélkül semmiféle forradalom nem lehetséges. A „Rendezvous With The Blues” albummal ugyan új irányokat jelzett, mégsem tudunk szabadulni az érzéstől hallgatás közben, hogy a kiválasztott dalok csupán afféle alapot és ugródeszkát jelentenek a szólóbetéteihez, amelyek – ha őszinték akarunk lenni – minden alkotásának vezérfonalát adják. Ez önmagában nem rossz, a nehezítő körülmény csak az, hogy az említett kirándulások kizárólag a múltból és abból a zenéből merítenek ihletet, amelyet – saját szavai szerint – meg akart haladni. De hagyjunk időt az időnek. Taylor még nem találkozott Ábrahámmal, vagyis blues-mesterként még zsenge korban van. Ha eléri Hook tiszteletre méltó korát, még sok mindent várhatunk tőle.
Felállás
Melvin Taylor – ének, gitár
Lucky Peterson – Hammond B-3, gitár
Mato Nanji – gitár
Dave Smith – basszusgitár
Steve Potts – dob
Producer
John Snyder & Jerry Gordon
Számlista
1. Comin’ Home Baby
2. Help The Poor
3. Rendezvous With The Blues
4. I’m The Man Down There
5. Tribute To John Lee Hooker/Chill Out/The Healer
6. Help Me
7. Five Women
8. Blue Jean Blues
9. Eclipse
10. Black Queen
