Előadó: Duels
Kiadó: Nude Records
Megjelenés: 2006
Pontszám: 3.5/5
A Duels egy fiatal angol formáció, amely pályafutása nagyon korai szakaszában komoly hírnevet szerzett magának. A listák élére ugyan nem igazán kerültek fel, a kritikusok körében viszont annál nagyobb becsülete lett. A The Bright Lights And What I Should Have Learned az első albumuk, és már ez is nagy tehetségről árulkodik egy olyan zenekar részéről, amely akkor még csak a helyét kereste. Azóta még egy lemezt készítettek The Barbarians Move In címmel.
Amikor recenzióra megkaptam a korongot, egy meglehetősen tipikus brit pop-rock terméket vártam, de már az elején kaptam egy pofont és egy leckét arról, hogy sosem szabad elhamarkodottan ítélkezni, főleg nem azelőtt, hogy meghallgattuk volna az albumot. Először is meglepett a mellotron kiterjedt használata, amely bár mostanában a populáris zenében elég gyakori (például az Oasisnél), azért nem ennyire. A Duels a mellotronnal pont azt az igazi hangzásvilágot teremti meg, amelyet gyakran megélhettünk a hetvenes években. A finom mellotron még nagyobb dimenziót kap a nyers gitár mellett, amelynek a hangzása elég tipikusan brit pop.
A Duels az ellentétek zenekara. Egyfelől tudnak teljesen átlagos brit popot játszani, azt sem túl meggyőzően, másfelől viszont a pszichedelikusabb részekkel, ahol a háttérben szépen hömpölyög a mellotron, le tudják nyűgözni az embert. De ha túlságosan hozzászoksz a szépséghez, elég hamar a földre rántanak, amikor a mikrofonhoz lép az énekes tipikus brit pop vokáljával (idegesítő, és néha az orrán át énekel, hamisan). Mindegy, ezek az ellentétek az ő javukra válnak. Ezek a variációk és kombinációk mind hatásosak, és végül egy nagyon sikeres brit pop–pszichedelikus hibridet alkotnak.
A Duels példaképei közt leggyakrabban két világhírű nevet emlegetnek. Ezek a Pink Floyd és a David Bowie. A Floydról legfeljebb annyit lehet mondani, hogy talán a korai időszak hatása érezhető, amikor még Syd Barrett volt a tag, de ez is kérdéses; Bowie-nál nagyobbak a hasonlóságok, bár Bowie stílusa intelligensebb és átfogóbb volt.
A Duels szolid zenészekből áll, de ennél többről nincs szó. Éppen olyan jól játszanak, amilyen jól kell. A korlátaikat tudják a javukra fordítani. Olyan zenét csinálnak, ami hitelesnek hat és nem túl mesterkélt, és szerintem ez a legfontosabb. Előtérben a gitár áll, amely elég nyers, de az akusztikus hozzáadásával a benyomás javul. A billentyűsök is fontosak, ahol az ósdi mellotron az úr, a billentyűs lány pedig a többi hangszerrel sem fukarkodik (főleg a zongorás részek nagyon szépek). A ritmusszekció erős, jó alapot ad, az ének pedig olyan, amilyet az angoloktól az ember vár – elsőre idegesítőnek tűnik, de ha hozzászoksz, akár meg is szerethetsz.
A Duelsre nincs mit panaszkodni. Olyan terméket hoztak létre, amilyet nem hallasz mindennap. Első pillantásra a brit pop-rock és a pszichedelikus zene kombinációja kissé furcsának és érthetetlennek tűnik, de működik. Az album szépen pörög, a zene a végére mégiscsak belevésődik az emlékezetedbe, és nyugodtan elmondhatod, hogy az élmény mindenképpen kielégítő volt.
Felállás
Jon – ének
Jim – gitár
Katherine – billentyűk
Jon – basszusgitár
James – dob
Produkció
James Ford
Számlista
1. Brothers & Sisters
2. Things
3. Potential Futures
4. The Slow Build
5. The Monsters Are Loose
6. Animal
7. What We Did Wrong
8. Pressure on You
9. Young Believers
10. Once in the Night
11. Taxi Song
