Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Mastodon
Kiadó: Relapse Records
Megjelenés: 2003
Hossz: 50:26
Értékelés: 4.8/5
Amikor a hallottak iránti szerelmet próbálom meghatározni, nem tudok, és nem is bírok teljesen elszakadni a tetszés tényezőjétől és attól, ami egyszerűen ízlés dolga, de bármit hallgattam is, mindig csak a szívemben, a lelkemben és a lényegem legmélyén lakó érzésben bíztam. Amikor elöntött a zenével való teljes összeolvadás érzése, egyszerűen tudtam, hogy amit hallok, az eléri és túlszárnyalja az egynapos csillagok státuszát. Valami hasonló öntött el a mára már igencsak távolinak tűnő 2003-ban, amikor elbűvölten és lenyűgözötten csak a földre rogyhattam – örömömben, hogy a zenei világban az akkori utolsó nagy felfedezésem és az őszinte meglepetések, a zsenialitás szikráinak évekig tartó hiánya után ismét tektonikus elmozdulások zajlanak, és az én telhetetlen lelkem számára még van remény. Az együttes, amely lenyűgözött és minden kételyemet elsöpörte, a Mastodon volt, a lemezről pedig most néhány legszívhezszólóbb sort szeretnék megosztani veletek a zene iránti szerelmemről.
A kreativitás lángjai iránti rajongás a legtisztább és legnyersebb tűz rokon esszenciájával lakhatott jól, amelyet a Remission az első számtól kezdve feltár. Bár sokan úgy tartják, hogy ez a Mastodon-diszkográfia egyetlen lemeze, amelyet nem koncepcióalbumnak szántak, a háttérben éppen a rajongás áll e csodálatos, megfoghatatlan és valahogy (az éter mellett persze) legszabadabb elem iránt, ám egy 2004-es interjúban Brann Dailor dobos elárulta, hogy ez az album terápiás kirándulás volt a zene világába, hogy elénekelhesse a gyászdalt elhunyt húgának, és így legalább egy kicsit enyhítsen fájó lelkén. Ahogy a Lollipop magazinnak adott beszélgetésben elmondta: „A húgom öngyilkos lett, amikor betöltöttem a 15-öt (ő akkor egy évvel fiatalabb volt), én pedig nem voltam képes erről beszélni vagy énekelni sehol. Ez a sok fájdalom, amit teherként cipeltem magammal … Ez a mérhetetlen fájdalom mind a lelkemben volt. A Today Is The Day-ben sok dühöt vittem az alkotásba, és miután kiénekeltem a dühöt, nem volt többé szükség erre az ősi érzésre. Amikor elkezdtem a Mastodonban játszani, és Atlantába költöztem, eljött a lelki gyógyulás és felépülés ideje. Ehhez a Mastodonnak sok köze van, és ennek nagy része a lemez címében rejlik: Remission. A remisszió megbocsátást és gyógyulást jelent, amiben a Mastodon kétségkívül segített: akkor tudtam megbocsátani rengeteg mindent, ami az életemben történt.” A Remission album pedig ezeket a fekete démonokat hangosan és könyörtelenül préseli ki a mit sem sejtő hallgatókból is!
Már az első hallgatás után teljesen egyértelművé válik, hogy az atlantai kvartett nem menekül a metálpurizmusba, hanem a fogaskerekei között rengeteg jazzelem rejtőzik, a düh elemei pedig természetesen és szaftosan fonódnak össze a fájdalom éteri érzetével, sőt a lelassított tempójú szférákban a melankolikus elidőzéssel. A rég kihalt emlősnek az ezredforduló óta két lábpárral több van, mint az eredeti formájában, a soktonnás tüdők pedig Troy Sanders basszusgitáros, valamint Brent Hinds, a tehetséges gitáros és különc hangszálain keresztül telnek meg és ürülnek ki torokhangon. Az organizmus teljes egészét a kicsit kevésbé színpadiasan feltűnő, de mindig kiváló gitáros, Bill Kelliher, valamint a tehetséges és kétségkívül kiváló dobszelídítő, Brann Dailor egészíti ki. Ha az azonos nevű kihalt elefántrokon baljós és masszív volt, a hangzásbeli megjelenítése még pár tonnával nehezebb, és pusztítóan technikás.
Az Isist, a Converge-et, a Meshuggah-t és a Dillinger Escape Plant-et idéző érzések keveréke a műfajok reaktív elegye, erős metalgyökerekkel – mint mondtam, kiemelt virtuozitással és a végletekig kidolgozott, technikás dalszerkezetekkel. Először a kivételes produkció fúródik bele a fületekbe, amely a már említett Isis, a kevésbé ismert Botch és még néhány posztapokaliptikus, tiszta élvezetet hozó lovas fenomenális lemezeinek sorát folytatja – részben azért is, mert a keverőpultot az ilyen produkciók kétségtelen mágusának, Matt Baylesnek az ujjai érintették. A kivételes produkció azonban nem a kivételes zeneiség egészét jelenti, csupán teret ad neki a teljes kibontakozáshoz. Az artikulációs lehetőségektől felpezsdülve négy hangzásbeli sámán lép színre, akik addig olyan formációkban edződtek, mint a Today Is The Day és a Lethargy, a pusztítás és a tiszta zeneiség veteránjai pedig vad vágtára visznek titeket, amelynek során eléritek az eksztázis fennsíkját, és átadjátok magatokat a táncnak – ha van bennetek egy csepp élet.
A nyitó ütés a Crusher Destroyer tíztonnás riffje, amelyben a gitárok lenyűgöző fala, Sanders torokhangú vokálja és a zúzó, megállíthatatlan dobritmus brutális táncot jár. Sanders így énekel: „listen / here lies the warning for matador / blackout / blood running the dirt floor / won’t bleed by accident”, ti pedig képtelenek vagytok abbahagyni a hallgatást, hiszen jön a tűzhangyák millióinak csúcsminőségű tánca a March Of The Fire Antsben.
A matematikai trigonometria és a ritmika matematizmusa az egyetlen tökéletes tömeg ősi összegzésére redukálódik, amelyben több szegmentális réteg olvad össze titánból készült acélökölbe, amely könyörtelenül sújt, és miután a hanghullámok csapásaitól megpuhultatok, jön a Where Strides The Behemoth pszichedelikus death metalos pillanata. A déli temperamentum a legtisztább sludge-töltetet önti a mocsári iszappal díszített erekbe, az óriási zúzás rétegei alatt pedig rengeteg jazzes kifinomultság és progresszív zsenialitás rejtőzik. Ez a legtisztább formájában az Ol’e Nessie álomszerűen kusza szövevényében kerül előtérbe. „Sanction lived in / taught by masters / flight of giving / be mine always / here for duration / miss my sweet love / times of sailing / keep me grounded / make us sure of future sanctions,” a szavak, amelyek félig artikulált gondolatok fraktáljaiként csengenek ki, a fájdalom lelki haikujának és az őszinte, meghalt, az élet és halál körforgásában lezárult szerelem elsiratásának mélyebb hangzását adják. A hardcore-os hangulatú Burning Man nyers folytatása a szaggatott fatalitás fekete táncában a érzékeny és baljósan hangzó Trainwreck című számban folytatódik. Kivételesen és sebészi finomsággal hangzik el a sabbathos hírű liturgia, ti pedig araszról araszra behódoltok a kicsiség és a törékenység érzésének, hogy megérjétek a végső üdvözülést és a zenei mennybemenetel határtalan mezőinek kinyilatkoztatását. Trilobite, a lenyűgöző Mother Puncher záró felvonása, végül pedig, pontot téve az i-re, a Thin Lizzy Emerald című számának érzéki feldolgozása lezárja a hallgatói eposzt az egyetlen, súlyos egésszé való teljes összeolvadás állapotában, amely minden és semmi.
Az igényesebbek számára a deluxe változatban extra anyag is van a mastodoni kivételesség empirikus ellenőrzésére, hiszen a srácok megmutatják és bebizonyítják, hogy a felvett anyagot magabiztosan, ismétlés és hibák nélkül a koncertszínpadokon is képesek újraalkotni. A bónusz DVD ugyanis kivételes és intim kirándulást kínál a hazai terepen adott szettjükre – a The Masquerade klubban, azaz a szülőföldi atlantai menedékben a szemetek előtt bontakozik ki a koncertképek vinyettája, amelyben 2002 decemberében a georgiai város több száz fős, boldog tömege részesült. Utána a szavak elhaltak, és az agyi vizek kiürültek a tökéletes extatikus gondolati orgazmus ejakulátumában. A Mastodon megerősítette a kivételesség elsőségét, és bebizonyította, hogy nagy – hatalmas – zenekar, amelytől egyebek mellett a további zenei lét és a megalomán struktúrák fennmaradása is függ. A műfajok keresztezése megtöltötte az égboltot, a koponya pedig a pokoli tágasságoknál is nagyobb méretekben tárult fel, hogy hamarosan élvezhessétek a folytatást, és szembenézhessetek a tűz látszólagos ellentétével a Leviathan lemezen, de az már egy másik történet, amelybe hamarosan belevághattok. Már ha persze mertek folytatni a nagy oktánszámú zenei származékok csodás keresztezésének vad táncát, a füleitekbe önteni a kivételes zenei határtalanság legtisztább napalmját, amely többperces ősi vinyettákká sűrűsödik a zsenialitásból, és még egy kicsit mélyebbre lépni a látszólag kihalt múltbeli óriások világába …
Felállás
Troy Sanders − bas, vokal
Brent Hinds − kitara, vokal
Bill Kelliher – kitara
Brann Dailor − bobni
Produkció
Matt Bayles & Mastodon
Számlista
1. Crusher Destroyer
2. March Of The Fire Ants
3. Where Strides The Behemoth
4. Workhorse
5. Ol’e Nessie
6. Burning Man
7. Trainwreck
8. Trampled Under Hoof
9. Trilobite
10. Mother Puncher
11. Elephant Man
12. Emerald (bonus track)
Deluxe Edition DVD
1. Olé Nessie (Live)
2. March of the Fire Ants (Live)
3. Hail to Fire (Live)
4. Where Strides the Behemoth (Live)
5. Battle at Sea (Live)
6. Mother Puncher (Live)
7. Burning Man (Live)
8. Workhorse (Live)
9. Crusher Destroyer (Live)
