Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Down
Kiadó: Elektra Entertainment Records
Megjelenés: 1995
Játékidő: 56:33
Értékelés: 5/5
A Pantera fő dalszerzőjének és hangjának, a nemtörődöm, de kétségkívül tehetséges Phil Anselmónak az agresszív tehetsége ugyanis az ’91-es év legelején kezet fogott a C.O.C. tehetséges alapítójával, Pepper Keenannel. Hozzájuk csatlakozott a Crowbar két tagja, Kirk Windstein gitáros és Todd Strange basszusgitáros, a pontot az i-re pedig az Eyehategod fenomenális dobosa, Jimmy Bower tette fel. Elkezdődik egy sikertörténet és egy teljes, betépett kikapcsolódás, ahol az elszívott jointok füstjéből ütős dalok sora születik, amelyek az energiájukat és a mondanivalójukat egyenesen a Black Sabbath és a Saint Vitus hangzásából merítik. A régi cimborák először időt hagynak maguknak, hogy kipihenjék az alkotás fő tengelyeit, vagyis az anyazenekaraikat, amelyek a teljesítőképességük határáig hajszolták őket, ám a mindennapi betevő is tőlük függött. Négy évvel később, egy bódító garázs biztonságos menedékének névtelenségéből kiszivárog a hír az újabb nagy formációról, az előző évezred végének egyik első metal szupergroupjáról. A kreatív láz magjából, a szív csakrájának legmélyéről bejelentik egy lemez megjelenését, amely nem egy metalrajongónak csorgatta a nyálát az őszinte várakozástól és kíváncsiságtól – és minden magas elvárás beteljesedett New Orleans városának dicshimnuszával, a NOLA albummal.
A NOLA rövidítés mögött ennek a szerencsétlen sorsú dél-amerikai városnak a története húzódik meg, amelynek szívében számos tehetség története született meg a cajun eposszal átitatott metalban. Ha a Pantera egyfelől a zenei csillagközi térbe lőtte ki a harag, a düh és a hígított dallamosság minden torokszorító rakétáját, akkor Anselmo spektrumának ezúttali bemutatkozása a korai alkotói korszakába nyúlt vissza, amikor az agyi pályákon elsősorban dallamos képek születtek. A NOLA a sztratoszférába emeli a tiltott szerek magasztalásának kultuszát, a kannabisszal megpuhított metalvonalak pedig melankolikusak, mégis bűnösen édesek és teltek. Az előtérben Keenan C.O.C.-s gitárbűvészkedésének felismerhető alapszíne áll, átitatva érzéssel. Keenan nem lő ki ujjgyors szólókat, és nem fűz egymás után riffeket ok nélkül, a minimalizmus esztétikai érzéke pedig összeolvad Anselmo érzéki, lelki kitöréseivel, a tiszta lélek és tehetség monumentális formájává, amelynek nem lehet ellenállni. A két fő elme egyedi kémiájából olyan lemez születik, tele olyan zenével, amely a legmagasabb minőségű, legnemesebb fénnyel ragyog ma is. Mégpedig azért, mert a zenekar valami teljesen eredetit alkotott, ami nem kapcsolódik a korábbi produktumokhoz vagy projektekhez.
A Down mindennek mondható, csak az anyazenekarokban megélt zenei elégedetlenség pótléka nem, hiszen már magán a bemutatkozó lemezen tizenhárom remekmű akad, amelyek egy pillanatnyi unalom nélkül vezetnek végig a mocsári idill képzeletbeli világának szivárványos mezőin. A sámáni játék kissé lelassított tempója a hangulatoddal pedig a legtisztább szívkivonatot, a jellem sokrétűségének lelki tinktúráját csorgatja. A nyitó érzelmi tűzijáték a Temptation’s Wings című dalba sűrűsödik, amely hipnotikusan szólít meg egy kivételes nyitóriffel, és innentől kezdve a kiválóság szféráiban időzöl.
https://www.youtube.com/watch?v=Xo2oXg2BsLw
Megbabonázva szállsz fel a kísértés szárnyain, elszakadsz a szenvedés világától, és belerepülsz a Föld bolygó pályájára. „I feel the pressure, it lightens / To judge this spirit of mine / To be like the judgement / To be the king that is left behind” Lifer – énekli Phil, és a szám harmadik negyedében érkező szólószakasz után már csak álmodozva csúszhatsz át az elmerült élvezet állapotába. Semmi sem bánthat, és semmi sem rombolhatja szét a harmonikus hullámzást, amit a következő dal is követ. A Pillars Of Eternity afféle érzéki vázlatát adja a feledés kék fűjében való teljes élvezetnek. „Crumbling world falls through my hands / In my mouth taste bitter sands / Grass is burning, pulse is slow. / Drip by drip my backwards growth… crawl. / Feed my hate. / And I’ll die within my fade / Wine, song, women, birth / This deflowered mother earth / Planting, plowing, how she grieves. / The seeds that grow these dying trees / Feed my hate.”
https://www.youtube.com/watch?v=Y5wDGgiPHEg
Az üvegpoharak és edények megtelnek édes nektárral, a tüdő megremeg, a szádban pedig érzed a mámor kavargását. A hangszórókból a Black Sabbath, a metal legendái előtti legnagyobb és legragyogóbb főhajtás árad. Nincs puha szövet, nincs gyenge pont, pedig az oratórium a bódító zöldség és a betépettség dicsőítésére szólít, ami a Rehabbal folytatódik, majd a THC legnyilvánvalóbb himnuszával, a Hail The Leaf című számmal. Különleges csúcspont a vízipipán előadott szóló, amelyet az ismerős Lil’ Daddy „játszik el”. A Pantera árnyalata egyébként az Underneath Everything lelassított, de őszintén kimondott dühének kitörésében érezhető. „Woe to me, battered man / Raise the monolith / Deities my spirit rise / Like days the world forgets – down the / Drain – laid to lame / A fool-ass hearty bliss / Borderline suicide, / Celebrate before my death / Your promised land divide, / That’s why the world lies.” A monolit felépült, és az érzések e földi börtönében nincs hely tétovázásnak vagy megbánásnak, a melankólia egy pillanata viszont megengedett. Tapaszként szolgál az örök Délnek szóló édes, blueszos hangolású elégia, az Eyes Of The South, amely fokozatosan és érzéssel épül fel. Az igazi „redneck rampage” felidézi mindazokat az érveket, amelyek miatt a makacs Dél jellemében szikla, szilárd, és a pokoli megpróbáltatások ellenére is arra ítéltetett, hogy a legszívélyesebb büszkeséget élje meg. A Led Zeppelines hangzású Jail a Planet Caravan meditációjára emlékeztet, a lágy képek és a mulandóság érintései pedig az időtlenség érzetét és biztos kikötőt adnak a világ minden álmodozó rapszodosza számára, itt és most. „One day, the strain / I’ve never felt like this before / Our lives, capsize… I’ve never been… before my god / Why must you kneel for me? / I write for sight / One day you’ll find me in the corner / More sublime, / But I still never died before…” – ez egy átfogó, sűrített meditáció, amely lírailag lassan beleivódik a lelkedbe a melankóliával és a legőszintébb fájdalommal, de azért hagyja, hogy lélegezz, és a fizikai világ fölött lebegj, mint a legtisztább álmok felhőjében. Aztán jön az ébredés és az ébresztő! A Losing All a lemez egyik legtemperamentumosabb darabja, benne az élet legtisztább energiája kering. A pulzus azért gyorsul fel, hogy még erősebben megrendítsen a lemez legérzékibb pillanata, amely az akusztikus bűn, a Stone The Crow alakjában kapszulázódik be. A kifinomult gitárduó azokkal is játszik, akiknek a metal nem a legkedvesebb műfaj, a tetszés érzése pedig szilárdsággal és ringató melosszal árasztja el a hallgatót. Kirk Windstein és Pepper Keenan felfedi az összes rejtett ütőkártyáját és tehetségét, a varjak pedig, az olajos időzés sűrű füstjébe burkolózva, a végső ítéletet és az apokalipszist egy meghatározatlan jövőbeli időpontra halasztják. A Down soha nem járt közelebb a ballada fogalmához, a Stone The Crow pedig blueszosan egyszerű ritmusszekciókkal égeti az agyadba a dallamot, ezért a jövőben a Downt éppen ezzel a dallammal fogod összekötni.
A Swan Song után lassan lecsillapodnak a szenvedélyek. A világ még egy utolsó sortűz nehéz füstjébe burkolózik és beleássa magát a Bury In Smoke című számmal, amely még egyszer elfújja a szentimentalizmusod lángjait kissé depressziósabb alapokkal és rejtett agresszióval, majd már csak egy pillanat marad megnyugodni, és megerősíteni azt a tényt, hogy valódi zenei eposz részese voltál, ami pedig még fontosabb: valódi (metal)klasszikusé.
A NOLA ugyanis minden ütőkártyával rendelkezik, amely miatt egy lemez a maga szükségszerűségében klasszikussá válik. A szaftos gitárhang és Matt Thomas ujjai alól kikerülő kiváló produkció fontos építőkövei a mozaiknak, a lemezen pedig egy hangnyi zenei túlzás (vagy hiány) sincs. A stoner csodálatos tájába való elmélyülés kiindulópontját kipróbálásra és továbbfejlesztésre adták át. Sok szív ver egy közös testben, mint egy, és a zenekar a bemutatkozó lemezén úgy szól, hogy a további történetek sora csak megközelítése lehet ennek. Sokan csak ezzel az érett művel zárhatták volna le az útjukat. A Down hosszú évek tétovázása után folytatta a történetet, és az Egyesült Államok déli vidékeit közelebb hozta az átlaghallgatóhoz. A siker magját a NOLA vetette el, egy dicshimnusz egy városnak, amely a Katrina pusztító tánca után épül és ébred új életre, és továbbra is a lélek és a szcéna lényegének fontos építőköve, ami a zenekar életének is jelentős mérföldköve. Ezek a zenei tehetségek ezzel a lemezzel még inkább és még szorosabban elkötelezték magukat a zenei alkotás mellett, e csodálatos kikötő méhéből pedig a kivételes debütálás után már három olyan lemezt szültek, amelyek egyszerűen esszenciálisak és nélkülözhetetlenek a zenei gyűjteményedben – ha egy kicsit is számít neked a lelkes, szilárd esszenciájú, minőségi zene!
Felállás
Phil Anselmo – ének. Gitár a Pray for the Locust című számban
Pepper Keenan – gitár
Kirk Windstein – gitár, basszusgitár
Jimmy Bower – dob
Vendégzenészek:
– Todd Strange – fütyülés és basszusgitár a Lifer című számban
– Big Ross Karpelman – billentyűk a Jail című számban
– Lil’ Daddy és Sid Montz – ütőhangszerek a Jail című számban
– Lil’ Daddy – vízipipaszóló a Hail the Leaf című számban
Produkció
Down & Matt Thomas
Számlista
1. Temptation Wings
2. Lifer
3. Pillars Of Eternity
4. Rehab
5. Hail The Leaf
6. Underneath Everything
7. Eyes Of The South
8. Jail
9. Losing All
10. Stone The Crow
11. Pray For the Locust
12. Swan Song
13. Bury Me In Smoke
