Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: King Crimson
Kiadó: Discipline Global Mobile
Megjelenés: 1974
Értékelés: 5/5
A King Crimson még az album megjelenése előtt, teljesen váratlanul feloszlott. Robert Fripp gitáros, a zenekar nem hivatalos vezére szerint a zeneipart kezdő, egyre mélyülő korrupció és a vele járó „közelgő apokalipszis” (a kreatív zene számára) miatt. Búcsúzóul viszont még egy remekművet letettek az asztalra. A „Red” ugyanis minden kétséget kizáróan a progresszív rock történetének egyik legnagyobb mestermunkája, és pont akkor jelent meg, amikor a műfaj a csúcsán volt. Hogy közben már gyülekeztek a „sötét felhők”, és a zeneiparban akkor is rohadt valami, arra éppen ez az album hívta fel a figyelmet a hangulatával: zenével és szövegekkel egyaránt jelképesen üzente, hogy egy zenei korszak véget ért, és újabb kezdődik. Néhány év múlva be is igazolódott ez a punk megszületésével, Fripp apokaliptikus víziói a zenei kreativitás hanyatlásáról pedig valóra váltak, hiszen a zeneipar akkor nőtt a legfőbb tényezővé, amely a legtöbb progresszív zenekar kreativitását fojtogatni kezdte. A „Red”-en végig egyfajta mindent átható, sötét, apokaliptikus hangulat lebeg, amely a szövegekben ugyan az utca törvényeiről és gengszterekről szól, közvetve viszont a modern ember csapdahelyzetét célozza: az intézmények éber felügyelete alatt a mindennapi illúziók és apró örömök kicsi, racionális világába zárva él. Ráadásul a King Crimson sem előtte, sem utána nem szólt ennyire dühösen és ütősen, miközben megmaradt az összetettség és az egyes darabok hihetetlen dinamikájának jellegzetes, rájuk annyira jellemző keveredése.
Ezúttal is fontos felállásváltozáson estek át a felvételek előtt: elhagyta őket (pontosabban Fripp kezdeményezésére távozott) a remek hegedűs, David Cross. A King Crimson így először és valószínűleg utoljára trióvá zsugorodott: Fripp, Wetton és Bruford, a nagyszerű hármas. Az albumon mégis vendégek egész sora szerepel, akik korábban már dolgoztak a zenekarral (Mark Charig kornetten és Robin Miller oboán), vagy egykor a tagjai voltak (az eredeti szaxofonos, Ian McDonald, az utódja, Mel Collins és a hegedűs David Cross). Velük a három zenei mester kiváló támogatást kapott az egyes számokban, a végeredmény pedig fenséges lett.
Az album a címadó „Red”-del nyit, egy végletekig felhevített instrumentális darabbal, amely miatt a lemezt a mai napig a zenekar legkeményebbjeként tartják számon. Izzó, sötét gitárriffjével a hallgatót egy pillanat alatt olyan világba röpíti, ahol az emberi élet már régen elvesztette minden értékét. Közben rengeteg dobátmenet Brufordtól, és Wetton basszusa, mint mindig, gyors és száguldó (ez az album a basszusjátékának néhány legjobb pillanatát tartalmazza egész pályafutásából). Ez a legendás instrumentális tétel gyakorlatilag a King Crimson definíciója. Feszült, apokaliptikus hangulat, amelyben érezni a Big Brother kemény kezét, az egyént pedig mindenütt megfigyelik, és ez a légkör semmiképp sem enged. A téboly-ritmus és az izzó riffek bevezető adagja után a szám három-négy fantasztikus, gitárra épülő dallamvonallá alakul, amelyek lelkesen egymásnak ütköznek. Ami a felépítését illeti, a „Red” szinte tökéletes alkotás, a tökély igazi definíciója. Amikor már úgy tűnik, hogy a riffzápor első hulláma kissé elcsitult, a szám teljesen megfordul, jön egy átvezetés, majd az alapmotívum újra és újra visszatér a kompozíció végéig. Micsoda nyitány! De a java még hátravan.
A „Fallen Angel” melankolikus, sötét ballada, amely a hangulatával a társadalom „bukott angyalok” nemzetségévé süllyedését ábrázolja, remek szövegen keresztül az utca törvényeiről, vagyis a gengszterekről. John Wetton itt fenomenális énekesi formában van. A bevezető meglehetősen nyugodt hegedűkíséretet és csendes gitárfutamokat kapunk, majd baljós csúcspontba csap át Fripp riffjein és a melankolikus refrénen keresztül. Wetton fájdalommal teli hangjához fúvósok csatlakoznak, Fripp „megőrült” gitárja és Bruford dobfordulatai. Igazi kataklizma következik. Ezt a rockzene történetének egyik legjobb átmenete követi, amitől a hallgatónak elakad a lélegzete. Fripp ugyanis egy gyilkosan melankolikus riffet tol elő, amely aztán eposzi méretű szólóba megy át. Ez a teljes kompozíció csúcspontja is. Ezután újra megszólalnak a fúvósok, Wetton remek éneke és csörgő basszusgitárvonala. A szám hosszabb levezetéssel ér véget, amelyben a dallamok szétoszlanak a hangszórók között: az egyik oldalon a hallgató csodálatos mellotront hall, a másikon közben kiváló kornetjátékot. Ez is a zenekar egyik egyedi, megismételhetetlen darabja, amely örökre ott marad a legjobbjai között. A lemez hangulata itt kissé megnyugszik, de folytatja azt, amit a címadó szám is olyan jól megmutatott: előbb kivételes atmoszférát épít, majd a legkülönösebb lehetséges alakokra gyúrja át, az ének és a szöveg tökéletes összjátékával.
A „One More Red Nightmare” újabb kiváló szám, amely bizonyos értelemben az első két dal legjobb elemeit egyesíti. Vele a zenekar folytatja és megerősíti sokszínűségét. Ismét Fripp gonosz riffelése áll az előtérben. Ugyanakkor ennek a kompozíciónak teljesen más az iránya. Bár megint nagyon éles a hangzás, ez is egészen különleges darab, amelyet rendkívül nehéz jellemezni. Újabb gonosz Fripp-riffel indít, majd ismét remek Wetton-énekkel, gazdag fúvósarzenállal és izzó ritmusvonallal folytatódik (a második részben különösen Bruford dobfogásai nyűgöznek le). A szám tele van mindenféle jazzes elemmel: ritmikus tapsokkal, különös cintányérhanggal, valamint McDonald és Collins szaxofonszólóinak kiváló párbajával. Egy újabb nagyszerű kompozíció, amely minőségben semmiben sem marad el az első kettőtől.
A King Crimson már akkor is elsősorban rengeteg improvizáció zenekara volt (főleg az előző album, a „Starless And Bible Black” (1974) volt híres erről). Ezért nem meglepetés, hogy itt is felbukkan egy újabb remek improvizáció, a „Providence”. A bevezetőjében különösen a hegedű dominál. Nehezen találtok még olyan szokatlan, de zseniális improvizációt, amelyben a hegedű, a basszus és a gitár ilyen furcsa szerepet játszik; ez csúcsminőségű jazz fusion. Eredetileg koncertimprovizáció volt, amelyet valószínűleg a stúdióban még kissé módosítottak, illetve utólag megdolgoztak. Bár improvizációként nem éri el az első három szám lendületét és intenzitását, mégis lenyűgöző elemeket tartalmaz, amelyek a teljes játékidő alatt teljesen függetlenek bármilyen jellegzetes dallamtól vagy szerkezettől. Az első részben főleg Cross kísérletező hegedűjének dörzsölése hallatszik, a zenekar mindhárom tagjának jelentős improvizációs hozzájárulásával. Kísérteties hangjaival sikerül neki az, ami az album fő erénye is: megismételhetetlen hangulatot teremt. A végén az improvizáció még helyet ad valaminek, ami a basszus és a gitár összjátékában dallamvonal felé húz. Aztán a hegedű az egészet lezárja. Minden alkalommal meglep, milyen gyorsan eltelik ez a nyolcperces improvizáció.
A „Starless” a zenekar történetének egyik legfenségesebb darabja, és rendkívül méltó, epikus búcsú. Nehéz kiválasztani az album legjobb számát, de ha bármelyik megérdemli a címet, az mindenképp a „Starless”. Ha létezett valaha ideális módja annak, hogy a progresszív rock egyik legjobb zenekara elbúcsúzzon, a King Crimson ezzel a csodálatos, melankolikus és fenséges, hihetetlen méretű eposszal találta meg. Nagyon melankolikus hegedű- és mellotronbevezetővel nyit, még a „Fallen Angel”-nél is melankolikusabbal. Fripp mellotronjának gyönyörű játékát Wetton legjobb énekes pillanata követi az albumon. A mérhetetlen fájdalom, amelyet itt az éneke sugároz, újra és újra megráz. Ezt az érzést szavakkal nem lehet leírni, ami a kivételes szövegnek is köszönhető. A hallgatót egyszerűen elsodorja a szépségével és a hihetetlen érzelmeivel. Pedig ez még csak a kompozíció fele! Pár másodperc múlva a hallgatónak elakad a szava, amikor meghallja Fripp egyhúros szólóját! Igen, jól olvastad: Fripp egyszerűen egyetlen húron szólózik, újra és újra, ami szinte hipnotikus hangulatot teremt. Aztán hirtelen a többi húrt is használni kezdi (közben időnként még visszatér arra az egyre), és lassan, lassan csatlakozik hozzá a zenekar másik két tagja is. Ezt különleges feszültség vezeti fel, ahogy Fripp gitárja kicsit hangosabb lesz, Bruford dobcsapásai pedig még valamivel technikásabbak. A zenekar másodpercről másodpercre fokozza a feszültséget, majd olyan rész jön, amely a hallgatót a feszültség forráspontjáig viszi. Ezt szaxofonszóló követi. Amikor az elköszön, olyan szakasz jön, ahol egyszerre minden felrobban: Fripp, Bruford, Wetton és a többi vendég ekkor egyszerűen megőrül a hangszerén, és megalkotja az irányított káosz definícióját. Ez végül olyan részhez vezet, ahol a kezdeményezést újra a szaxofon veszi át. Az át is veszi a mellotron főtémáját, és melankolikusból tragikussá, fenségessé, hihetetlenné változtatja…egyszerűen tökéletessé! Néhány záró hegedűfutam és a szaxofon által vezetett dallamra épülő végső levezetés után a „Starless” véget ér. A kompozíció utolsó perce olyan fenséges, hogy minden meghallgatás után libabőrös leszek tőle az egész testemben, amit egyszerűen nem lehet leírni. Egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az emberiség történetének egyik legnagyobb műalkotásáról van szó.
A „Red” nemcsak a King Crimson egyik legnagyobb remekműve, hanem az egész rockzenéé. Ezzel az „In The Court Of The Crimson King” (1969) mellé áll, mint a zenekar egyik legjobb és legfontosabb alkotása, amely egyben rendkívül méltón zár le egy korszakot a történetükben. A King Crimson, mint említettem, még az album megjelenése előtt feloszlott, és közel hét évig nem lehetett hallani róla, aztán teljesen váratlanul visszatért. Ismét teljesen új külsővel, és fenségesebben, mint azt el lehetett képzelni. A „Red” tehát nem a King Crimson legendájának végét jelentette, ahogy akkoriban a legtöbben gondolták, hanem csak egy fejezet végét, a zenekar és a rockzene számára egyaránt. De erről a fejezetről többet egy másik kritikában. A „Red” időtlen progresszív rock remekmű, és a rockzene egészének mestermunkája, amely még sokáig fog lenyűgözni határtalan tökéletességével. Ezzel pedig minden komoly rockrajongó gyűjteményébe való.
Felállás
John Wetton – ének, basszusgitár
Robert Fripp – gitár, devices
Bill Bruford – dobok
Vendégzenészek:
David Cross – hegedű
Mel Collins – szopránszaxofon
Ian McDonald – altszaxofon
Robin Miller – oboa
Mark Charig – kornet
Produkció
King Crimson
Számlista
1. Red (6:20)
2. Fallen angel (6:00)
3. One more red nightmare (7:04)
4. Providence (8:08)
5. Starless (12:18)
Játékidő: 39:50
