Jutδr bo moj

Bališ egy karintiai rockzenekar, igazi alternatív gyógyfű a szlovén népnek, amely a (ah, milyen nehezen hozom elő a közelmúltat) hírhedt karintiai népszavazás után a végül sosem létező anyaország határain kívül maradt, és amelyre kizárólag az a hagyományos kulturális örökség vár, hogy népdalokat énekeljen és hallgasson, olyanokat, amelyek a karintiai szlovének története során születtek: hol a zöld hárs alatt, hol a meleg parasztszobában a kemence mellett, hol az izzadságtól csatakosan, eke mögött a szántón, …

Oké, elég a süketelésből. Bališ nem ismer tréfát. Rendkívül jó rockbandáról van szó, amely az rhythm and blues, a rock’n’roll és a boogie igazán erotikus keverékét nyomja. A zenekarban három gitár gondoskodik arról a rockzenére jellemző, megviselt bőrdzseki-hangzásról, mellé pedig kiváló ének társul, amely végig tökös, telt hangon lő. A banda kemény, szilárd hangzást épít, amely egyfolytában szenvedélyes rhythm’n’blues driveban ringatózik.

Új stúdióalbumuk, a második, első dala, a Dohtr, puvej, rögtön visszavisz az 1970-es évek elejére, valami The Spencer Davis Group-féle világba, természetesen modern, vagyis mai produkcióval. A srácok nyilvánvalóan jobban szeretik a Rolling Stonest, mint a The Beatlest, ezért ügyesen nekiláttak a Rolling Stones „Honkey Tonk Blues” című számának feldolgozásához, amelynek a címe a saját, hamisítatlan „obiri” nyelvjárásukon Qolqr tolq vime. Gondoltatok már arra, hogy a zenekarok alapvetően két csoportra oszthatók? Azokra, akik inkább a Rolling Stonest kedvelik, és akiknek a zenéje általában a klasszikus rock’n’roll elemeire épül, és azokra, akik a The Beatlest részesítik előnyben, és általában szívesebben bonyolítanak, jobban szórják a hangokat és a ritmikai változatosságot (az eredmény végül akár a progresszív rock különféle változata is lehet)? Na, ez elég slampos megfogalmazás, de épp ez jutott eszembe.

Igen, a Bališ fiúi szépen csiszolták a sorokat obiri nyelvjárásban, szépen nyelik a magánhangzókat, a sziszegő és susogó hangok is alig hallhatók, így a nyelv rendkívül dallamos, és ízlésesen illeszkedik a Bališ rockkifejezésmódjába. A nyelv az éneken keresztül, felületes, „első hallásra” hallgatva nemegyszer úgy cseng, mint az angol. Persze mindez az énekes finom érzékének köszönhető, aki meggyőzően bizonyítja, hogy a rockzene a vérében van, és láthatóan ravaszul tudja fektetni az énekdallamokat a sorokba. A pont az „i”-n természetesen a billentyűs hangszerek, amelyek minden dalnak különleges, klasszikus rockos, a hatvanas és hetvenes évek alapjaira épülő színezetet adnak! Főleg a címadó dal talál telibe: mind a csiszoltságával, a gitárszólós díszítéseivel és a remek, átélt éneklésével, mind persze a lenyűgöző Hammond B3 futamaival. Hogy a banda tökéletesen összeszokott, és egyként lélegzik a zenéért, azt a fenomenális félballada, az N bo me več nazaj bizonyítja. A hangzása itt még egyszer annyira nehéz és valódi, igazi fájdalmat hordoz, a Mississippi deltájában született fájdalmat. A Ni več dnarja baby megkapta azt az ismert, ólmos „walking B.B. King blues beat drive”-ot, és a szájharmonika is extra ízt ad hozzá.

Szóval a Bališ egyedi felfedezés a Föld bolygó zenei színterén. Rockosan „nullára” kicsiszolt, világosan fókuszált és meggyőzően következetes a kifejezésmódjában. Igazi klasszikusok, akiknek az alapjai az rhythm&bluesban és a rock’n’rollban gyökereznek, és akik értenek hozzá, hogyan bontsák ki az igazi adrenalinsodrást és a szenvedély, a megtört szívek örök vágyakozása és a nyeregben meztelenül ülők kompromisszumot nem ismerő lázadásának sajátos hangulatát. Ti, igazi rockerek, azonnal felismeritek, hogy a Bališ minden kertelés nélkül erektív izgalmi állapotba hozza a bőrötökön a szőrszálakat, és ez az állapot egyhamar nem múlik el!