Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Marillion
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1984
Értékelés: 4.5/5
A „Fugazi” című második albumon a Marillion jóval kifinomultabbá vált, hangzása még selymesebb és kristálytisztább lett, és még egy kicsit tovább távolodott a 70-es évek progresszív rock óriásainak örökségével való kacérkodástól. Saját, felismerhető zenei nyelvükbe néhány új elemet is beépítettek, anélkül hogy bármit veszítettek volna az összetettségből és az intenzitásból. Szinte tökéletesen sikerült ugyanis összehangolniuk a progresszív elemekkel teli stílusukat a 80-as évek jellegzetes hangzásával. A billentyűk még intenzívebbek lettek. Az album pedig tovább mélyítette azt, amit az idők során neo-progresszív rockként kezdtek emlegetni. A karizmatikus Fish képszerű hangjával és kivételes drámai érzékével ezúttal is a zenekar hajtóereje volt. Remek szövegeiben, amelyekben az élettapasztalatai komoly szerepet játszottak, ismét a hírnév, a függőség és a társadalmi problémák körül forgott.
Fontos szerzemény az új dobos, Ian Mosley (ex-Steve Hackett, ex-Curved Air, ex-Darly Ways’s Wolf), aki a Jonathan Moverrel (később GTR) és az Andy Ward-dal (ex-Camel) folytatott rövid, sikertelen próbálkozások után érkezett. Kiváló csere volt Mick Pointer helyére: jóval változatosabb, mozgalmasabb dobolásával még szélesebbé tette a zenekar ritmusszekcióját. Az album ezúttal is rendkívül kiegyensúlyozott az egyes darabok minőségét tekintve ugyanakkor ezek ismét teljesen különböznek egymástól, és egészen más hangulatot és szerkezetet kapnak. Ha az első lemez a magányról, a boldogtalan szerelemről és az elszigeteltségről szólt, a „Fugazi” ugyanezt a témát folytatja, csak éppen arról beszél, milyen hasonló következményekkel jár a túlzott hírnév. Az borítón látható boldogtalan udvari bolondnak ezúttal sikerült híres rocksztárrá válnia, luxushotelbe került, mégis szomorúan és magára hagyatva fekszik, mert nem sikerült elkerülnie a találkozást egy „vámpírnővel”, aki kiszívta a vérét (általában véve Fish ezúttal sokat vívódik a női vámpírokkal, ami közvetve arra utal, hogy neki magának komoly gondjai voltak ezen a téren). A borítón jelmez nélkül látjuk, a „gyíkocska” elhagyta (valójában nem tudni, ki kit hagyott ott), apatikusan néz ki az ablakon, és a hétköznapok szürkeségét figyeli.
A remek „Assasing”, amely kislemezként is megjelent, fenségesen nyitja az albumot: képszerű keleties hangok szólalnak meg a szintetizátoreffektek és a dobok loopolása révén, felvett vokális effektek kíséretében. Aztán fokozódó dobritmus következik, amely egészen a csúcspontig emelkedik, majd mesteri átvezetés jön Rothery rendkívül kifinomult, finom szólójával és Kelly szintijeinek ragyogó áradásával. Ekkor jön az felejthetetlen, kristálytiszta dallam és Fish kifejező éneke. A refrén csúcsminőség, legendás. A második részben újabb fokozás és csúcspont következik, ahogy a végéig többször visszatér az alapmotívum. A szöveg tele van utalásokkal: korrupt kormányügynökök, terroristák és hidegháborús összeesküvés bukkan fel benne. Már ezen a dalon is jól látszanak a Marillion hangzásának fontos változásai (a ritmusszekció jóval teltebb lett, mint korábban, a billentyűk még egy kicsit előrébb kerültek). Rothery és Kelly ezúttal is lenyűgöz a szólóival. Az egész zenekar tökéletesen összehangolt ezen a darabon, az eredmény pedig az egyik legmarkánsabb munkájuk, amely slágerszingli-potenciállal bír, és valószínűleg az is lett volna, ha kevésbé összetett. A „Punch And Judy”, egy másik kislemezként megjelent dal, Fish hihetetlen énekjátékával nyit, ez uralja az egész művet. Aztán felejthetetlen átvezetés jön melankolikus refrénnel, néhány remek gitár- és billentyűszóló mellett. A „Jigsaw” az album egyik legjobb darabja. Rendkívül melankolikus szám, amely halk bevezetéssel és Fish melankolikus énekével indul, egy ismétlődő, csilingelő billentyűeffekt kíséretében. Aztán drámai, epikus átvezetés érkezik, ahol a melankólia és az új remény keveredik Fish fenomenális szövegén keresztül. Finom gitárpasszázsok következnek, majd egy fenomenális rész, amikor monumentális szintik lépnek be, melyekhez csatlakozik Rothery lélegzetelállító szólója. Közben egy rövidebb Fish-narráció is felcsendül. Ez kétségkívül a zenekar egyik legjobb munkája karrierjüknek ebből a szakaszából. Az „Emerald Lies” gitárszólóval és ütős riffel nyit, majd titokzatos, kissé hátborzongató Fish-ének érkezik, amely ének és narráció között ingadozik, míg át nem esik egy „idegösszeroppanáson”. Ekkor intenzív ritmus jön a zörgő Trewavas-basszus, a szerteszét szóródó Mosley-dobok és Rothery „megvadított” gitárszólói mellett. Nehéz leírni az érzelmek áradatát, amelyet Fish hangja ezúttal sugároz, de az biztos, hogy dühösen és szomorúan szól, ahogy csak ritkán. Különösen gyönyörű az a rész, amikor atmoszférikus billentyűk lépnek be, és a dal hangulatát még egy lépéssel tovább viszik. A „She Chameleon” egyenesen hátborzongató orgonabevezetővel indul. Fish hangja fájdalommal teli, hiszen a szövegben ismét a kaméleon-vámpírnőre és kétarcú bájaira figyelmeztet. A lassú ritmust refrén követi, majd egy rendkívül drámai hangszeres rész. Ekkor ismét megszólal a billentyűeffekt, amely tovább fokozza a hátborzongató hangulatot, úgyhogy a hallgatón többször is végigfut a hideg. Ezt a jeget csak Rothery melankolikus szólói képesek némileg megtörni. A fokozódó dobritmus és Fish éneke vezeti a dalt a lezárásig. Az „Incubus” egy újabb mestermű, rendkívül intenzív és drámai hangulattal. Fish ezúttal technikailag is kiváló formában van (karizmája és hangszíne tekintetében amúgy is elpusztíthatatlan), főleg a refrénekben felhangzó hangos „ooo-vooopi” ragad magával. Néhol női kísérővokálokat is hallhatunk. Rothery közben a gitáron hosszú ideig egyetlen hangon játssza az alapmotívumot, ami még tovább fokozza a feszült hangulatot. A középső részben nyugodt zongorarész jön egy újabb Fish-énekbravúrral. Ezt követi Rothery újabb finom szólója (nehéz kiválasztani, melyik az album legjobbja tőle). A végén Fish dühös éneke, valamint a billentyűk és a gitár egymásba fonódó fokozása vezeti a dalt a csodálatos lezáráshoz. Az album csúcspontja viszont a címadó „Fugazi”, amelynek szövege a világ megőrülését célozza, amelyben élünk. Finom zongorával és Fish cinikusan gúnyos, rendkívül magas énekével nyit. Aztán egy rövidebb csendet követően remek gitárriffelés jön, amely ezután egyesül a billentyűkkel. Következik egy rész, ahol Fishhez csatlakoznak a többi zenekari tag kísérővokáljai, amelyek tovább fokozzák a dühét. Aztán zseniális átvezetés jön, amely teljesen más irányba fordítja a szerzemény ritmusát, a billentyűk diktálják a tempót, Fish pedig ismét szokatlan narrációt enged meg magának. De a legjobb a megismételhetetlen refrénnel érkezik. Ezt rövidebb csend és drámai ritmikus fokozás követi, miközben Fish „a forradalomra” szólít, míg végül „elszakad a cérna”. Ekkor jön „a végső kinyilatkoztatás” és az felejthetetlen hangszeres szekció, amely szinte tökéletesen zárja az albumot. Különösen szeretem Fish sorát: „did you realise this world is totaly Fugazi?!” Az ő sorai zárják le a dalt is, a lecsengésén túl. Zseniális!
Az album 1998-as újrakiadásának, egyben dupla kiadásának második lemeze jó néhány érdekes bónuszszámot tartalmaz. Az első a remek „Cinderella Search”, amelyet minden „összetört szívű” embernek ajánlottak, és különösen jó a második fele a fokozódó „welcome back to the Circus” sorokkal. Aztán ott van a remek „Assasing” alternatív verziója, valamint a „Three Boats Down From The Candy” végleges változata (vagyis a debütáláson hallhatótól eltérő), amely még drámaibb hangulatot, valamint intenzívebb billentyűket és ritmusszekciót kínál. Itt vannak a korábban soha ki nem adott demóverziók is a „Punch & Judy”, a „She Chameleon”, az „Emerald Lies” és az „Incubus” dalokból. Rendkívül illő jutalom a zenekar minden rajongójának.
A „Fugazi”-val a Marillion tovább erősítette helyét a progresszív rock új hullámának egyik legizgalmasabb zenekaraként, amely a 80-as évek elején bontakozott ki, ugyanakkor komoly jeleit adták annak is, hogy a 80-as évek egyik legnagyobb rockzenekarává válhatnak. Védjegyükké vált elemeik további csiszolásával lerázták magukról a 70-es évek prog zenekaraival való fölösleges összehasonlításokat, és újabb mesterművet alkottak, amely sajnos túl gyakran marad felejthetetlen debütalbumuk árnyékában, pedig annak logikus folytatása. A „Fugazi”, amely minden meghallgatáskor hoz valami újat a hallgatónak, a progresszív rock rajongóitól csak sok évvel később kapta meg a megérdemelt elismerést. Ugyanakkor rendkívül fontos ugródeszkát jelentett a zenekar következő albumához, amely végleg beírta őket a halhatatlanok közé.
Felállás
Fish – ének
Steve Rothery – gitár
Pete Trewavas – basszusgitár
Mark Kelly – billentyűk
Ian Mosley – dobok
VENDÉGZENÉSZEK:
Chris Karen – ütőhangszerek
Linda Pyke – kísérővokál (6)
Produkció
Nick Tauber
Számlista
1. Assassing (7:02)
2. Punch and Judy (3:21)
3. Jig saw (6:50)
4. Emerald lies (5:09)
5. She Chameleon (6:53)
6. Incubus (8:30)
7. Fugazi (8:13)
Az album játékideje: 45:54
Bónusz CD (1998-as kiadás)
1. Cinderella search (12″ version) (5:32)
2. Assassing (’92 Alternate mix) (7:41)
3. Three boats down from the candy (’84 Re-recorded) (4:01)
4. Punch and Judy (demo) (3:50)
5. She Chameleon (demo) (6:34)
6. Emerald lies (demo) (5:32)
7. Incubus (demo) (8:10)
Az album játékideje: 41:16
Teljes játékidő: 87:10
