Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Camel
Kiadó: Camel Productions
Megjelenés: 1999
Értékelés: 5/5
Már egy pillantás a borítóra elárulja, hogy a Camel a „Rajaz”-on újra életre keltette korai munkái eredeti „sivatagi” szellemét, élükön a „Mirage”-zsal (1974), ahol az egyes kompozíciók fontosabbak voltak az egymással összefüggő, konceptuális alkotásoknál. Ezzel a megközelítéssel azokban is felkeltették az érdeklődést, akik nem hitték el, hogy a „Dust And Dreams” (1991) és a „Harbour Of Tears” (1996) című konceptuális mesterművekkel szinte visszaértek legjobb napjaik színvonalára. A „Rajaz”-zal a Camel bebizonyította, hogy számára már semmi sem lehetetlen, és hogy néhány korai munkáját – legalábbis a hangulat és az intenzitás terén – nemcsak elérni, hanem akár felül is múlni képes, ami akkoriban alig valamelyik kortársuknak sikerült. Andy Latimer, a gitármester és a zenekar hosszú évek óta vezetője ezúttal minden zenei és költői víziójának meg tudott felelni, amelyek a csapat eredeti hagyománya körül forognak.
A „Rajaz” most változatosság kedvéért nem konceptalbum, a benne lévő darabokat mégis végig rendkívül titokzatos, keleties hangulat fűzi össze, átitatva érdekes költészettel, amely a hallgató előtt egy pillanat alatt felidézi a végtelen sivatagi dűnék, a tevekaravánok és az arab legendák képét, az album végén pedig a legendás Arábiai Lawrence szelleme is megelevenedik. Ennek a hihetetlen keleties hangulatnak, amely messzire, a tágas nagyvilágba repíti a hallgatót, az a fő forrása, hogy a zene nagy része a tevekaravánok nyomvonalából és mozgásából merít ihletet, amelyeknek a lovasai végig pontosan összehangolt ritmust diktáltak, miközben a végtelen sivatagon keltek át. Így az album ritmikai sémáinak többsége a tevekaravánok lépteinek ritmusát követi. Ez az a ritmus, amely segíthetett az utazóknak könnyebben kitalálni a sivatagból, és eljutni a megérdemelt célhoz. Pontosan ilyen az „kalandosan” fűszerezett album zenéje és hangulata is, amely hol nyugodt és álmodozó, hol drámai és melankolikus szimfonikus hullámzásával, számtalan keleti skálával átszőve elejétől a végéig megigézve tartja a hallgatót. Andy és a bandája ezúttal is felülmúlta a legvadabb elvárásokat, hiszen ez is egy olyan album, amely minden újabb hallgatással „nő”, és kivételes érettséget sugároz.
Az egyes számok szokás szerint kitűnően felépítettek és megaranzsáltak, tele kiszámíthatatlan fordulatokkal, ugyanakkor dallamosak. Akinek a „Harbour Of Tears” egy hajszállal túl melankolikus és költői volt, az a „Rajaz”-on újra több olyan drámai, kiszámíthatatlan hangszeres részt kap, amilyen a klasszikus Camelre jellemző, sőt többet, mint amit valaha elképzelhetett. A Camelnek ez a felállása – Latimer és a basszusgitáros Colin Bass mellett a visszatérő Ton Scherpenzeel (Kayak) billentyűn, Dave Stewart (ex-Fish) dobon és Barry Phillips csellón – olyan albumot hozott létre, amelyet hiteles keleti légkör itat át, ezt pedig mindenekelőtt Andy finom, pentatonikus skálákon végigsiklő játéka teremti meg, amelyet gyakran kitűnő szimfonikus billentyűs hangszerelés és intenzív ritmus támogat. A darabok többségét gazdagítja Latimer remek éneke is, aki énekesként ekkorra újabb szintre jutott az önbizalomban. Ha ez egyáltalán hihető, a produkció jobb, mint valaha, és ezúttal kristálytisztán megkülönböztethetők az egyes hangszerek; különösen Colin basszusgitárjának gazdag hangjai.
Az albumba a remek instrumentális „Three Wishes” vezet be, amely fokozódó, lassú nyitánnyal indul, kiterjedt hangfüggönyökön, Andy slide gitárjával átszőve, amely előcsalogatja az ő jellegzetes, síró hangjait. Ezután a törékeny nyitódallam hatalmas gitárpasszázsokon és billentyűkön keresztül – főleg a moog és a hammond párbeszédében – álomszerű harmóniákba fordul át a két hangszer között. A billentyűk számos effektje a feszes, jazzesen színezett ritmus mellett folyamatosan fokozza a hiteles keleti hangulatot, amely Andy mágikus, pentatonikus gitárpasszázsaiban éri el a csúcspontját.
Ez a kitűnő kompozíció közvetlenül a drámai „Lost And Found”-ba megy át, ahol az album egyik legjobb pillanatának lehetünk tanúi. Itt érezhetjük, hogy Andy éneke újabb intenzitási szintre lépett, és bár hangszíne ezúttal is hihetetlenül hasonlít David Gilmourére (akivel egyébként a gitárhasználat rokon megközelítése is összeköti), megvan a saját, felismerhető stílusa. A kompozíció hangulata ezúttal is folyamatosan fokozódik az epikus színezetű gitárpasszázsokon át, amelyek művészien fonódnak össze a remek billentyűs játékkal. A ritmus hangulatában szinte teljesen egybevág a tevekaraván lépteivel, amely a homokban egy rég elfelejtett kincsre bukkan. Andy ezúttal is bőven él a slide effekttel, amellyel a számot a végső kulminációig vezeti.
Ezt követi a feszült „The Final Encore”, amelynek fokozódó nyitóritmusa számos hangeffekttel és drámai kórusvokállal átszőve kissé hátborzongató hangulatot teremt, ami engem személyesen kicsit az Az elveszett frigyláda fosztogatói vége felé játszódó jelenetre emlékeztet. Ez a titokzatos, borzongató hullámzás aztán hirtelen hiteles keleti hangulatba csap át, ahol Andy pentatonikus skálái a billentyűs hangszerelések sokaságával összefonódva magukkal húzzák a „tevekaraván” ritmusát. Amikor belép az ő melankolikus éneke is, az összhangulat rendkívül szomorúvá válik. A billentyűs effektek és az ütőhangszerek végig közepes tempót tartanak, egészen addig, amíg a középső részben hirtelen szimfonikus átmenet nem érkezik, ahol az ízléses hangszerelések és néhány álomszerű gitárszóló kataklizmája tör ránk.
A címadó „Rajaz” nyugodt, balladásan felépített akusztikusgitáros bevezetővel nyílik, ahol újra Andy éneke áll előtérben, telve melankolikus pátosszal. A háttérben csodálatosan szövődnek egymásba a zenekari hangszerelések, amelyeket a csellóbetét ötletes bevonása még tovább gazdagít. Egy művészi akusztikusgitár-passzázs, valamint gyönyörű fuvola-, billentyű- és csellóaranzsmanok után a szám drámai, álmodozó tempóba vált, amelyet a „tevelépések” ritmusa diktál, főleg Colin basszusgitárján keresztül. Andy slide gitáros mesterkedései végig kimondhatatlan melankóliából a hiteles keleti mágia fenséges kinyilatkoztatásaiig emelik a hangulatot. A legjobb azonban akkor jön, amikor egy szinte álomszerű, művészi gitárszóló betör, amelyet a mester csodálatosan sző bele a központi dallamba, és ezzel a remek alkotásból mesterművet formál.
A „Shout” az album legcsendesebb, és valószínűleg egyben legmelankolikusabb darabja. Alapjában véve viszonylag egyszerű akusztikus ballada, amelynek hátterében sok szép zenekari hangszerelés, egyszerű ritmus és Andy érzelemmel átitatott éneke szólal meg. A Camel itt ismét szépen megmutatja, hogy a kevésbé komplex szerkezetű számokban is kiváló, és ezeket is képes magasabb szintre emelni a remek hangulattal és az egyes hangszerelések leírhatatlan szépségével.
A „Straight To My Heart” egy újabb nagyon melankolikus darab, amelyben Andy a szövegben a gyerekkoráról mesél. A kompozíció nyugodt, tele a mester melankolikus, bluesos színezetű, összetetten felépített gitárpasszázsaival. A tiszta nirvána a második részben érkezik, ahol újabb remek gitárszóló lép be, ami viszont még csak nyitánya az igazi szimfonikus álomnak, amikor ezt a szólót tovább építik, és belehullanak a billentyűk űrbéli textúrái – ez egyébként a zenekar védjegye, mégsem szűnik meg soha lenyűgözni és libabőrt csalni.
Következik a „Sahara”, az egyik legjobb instrumentális, amit valaha készítettek, és amelyet a jazzimprovizációk minden rajongója élvezni fog. Itt a Camel gazdag keleti hullámzással a sivatagok királynőjének hatalmas dűnéi közé repít minket. A bevezetőben a lenyűgöző ütőhangszer-használat, a billentyűk gazdag hangfüggönyei és Andy gitárjának rendkívül törékeny, dallamos vonala ragad magával, amelyet ő hihetetlen lágysággal játszik. Az ezt követő álomszerű gitárpasszázsok ujjnyalogatósak, miközben a billentyűk fenséges rétege végig a drámai kulminációig fokozza a hangulatot, amit egy álomszerű keleti rész követ, a pályafutásuk egyik legfenségesebb instrumentális szakasza. Andy a gitárpasszázsok és a pentatonikus skálákon való siklások kis tengerén át folyamatosan életre kelti a sivatagi dűnéket, miközben a zenekari hangszerelések és a feszült ritmus tiszta kalandos fantasztikumot teremt, amely egy cseppet sem enged az felejthetetlen hangulat megteremtéséből.
A nagy zárlat és az album legjobb darabja, amely a kaland végére vezet, kétségtelenül az epikus mestermű, a „Lawrence”, amelyet a legendás Arábiai Lawrence-nek és szellemének ajánlottak, amely (ahogy Andy költőien megfogalmazza a szövegben) „a sivatag homokjában eltemetve” maradt. A bevezető rész drámai hangfüggönyei és billentyűs effektjei titokzatos hangulatot teremtenek, majd jön a végső „kinyilatkoztatás” a rendkívül melankolikus szakaszban, amely ismét felidézi a „soha el nem feledett legenda szellemét”. Andy melankolikus énekét űrbéli billentyűk és mágikus gitárpasszázsok sora támogatja, amelyek e hangszer minden rajongóját elbűvölik. A második részben játszott szólóját olyan tűzzel és szívvel adja elő, hogy egyszerű szavakkal le sem írható. A záró szakasz, ahol a síró gitárszólók és a hatalmas billentyűrétegek fonódnak össze, az egyik legszebb és legfenségesebb zárlatot varázsolja, amely valaha egy albumukat lezárta. A kimondhatatlan melankólia ellenére, amely az egész kompozíciót áthatja, a szám fenséges is, és az emberi szellem győzelmét sugározza minden akadály fölött; ebben az esetben a sivatag fölött, amelyet végül sikerült legyőzni, és elérni a vágyott célt.
A „Rajaz” egy újabb epikus mestermű, elképesztő mágiával, amellyel a Camel a leghitetlenebbeket is meggyőzte, hogy a 90-es évek végére végleg visszatért oda, ahol egykor már járt – a szimfonikus prog rock csúcsára, ahol elfoglalta az üresen maradt trónt, amelyet még a zenekarok új generációja sem tudott meggyőzően betölteni, pedig többségük ennek a legendás zenekarnak a hallgatásán nőtt fel. A legelképesztőbb a „Rajaz”-ban, hogy az egyik legjobb albumukról van szó, amely teljesen egyenrangú a klasszikusokkal, és amellyel újabb érettségi szintre léptek anélkül, hogy lemondtak volna messziről felismerhető hangzásukról. A „Rajaz” felejthetetlen zenei utazásra hív, és ha át akarod élni az igazi sivatagi kalandot a tevék hátán, ez az album a tökéletes választás, hiszen melyik más zenekar volna alkalmasabb erre a vállalkozásra, mint az, amelyik a te hátasállatod nevét viseli.
Felállás
Andy Latimer – ének, gitár, fuvola, billentyűk, ütőhangszerek
Colin Bass – basszusgitár
Ton Scherpenzeel – billentyűk
Dave Stewart – dob, ütőhangszerek
Barry Phillips – cselló
Produkció
Andrew Latimer
Számlista
1. Three Wishes (6:58)
2. Lost And Found (5:38)
3. The Final Encore (8:07)
4. Rajaz (8:15)
5. Shout (5:15)
6. Straight To My Heart (6:23)
7. Sahara (6:44)
8. Lawrence (10:46)
Az album játékideje: 58:06
