Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Van Der Graaf Generator
Kiadó: Fie! Records
Megjelenés: 2007
Értékelés: 5/5
A „Real Time” a hosszan várt dupla koncertfelvétel egy történelmi fellépésről, amely a prog rock egyik legjobb és legnagyobbra tartott zenekarának, a Van Der Graaf Generatornak a fenséges visszatérését mutatja be. A legjobb dalaik többségét felvonultató felvételek a zenekar első, ebben a felállásban 27 év után adott koncertjéről származnak, amikor az újra egyesülés után a „Present” (2005) című új stúdióalbumot mutatták be. Megismételhetetlen élmény volt, amelyet a jelenlévő szerencsések közül biztosan senki nem felejt el egész életében, hiszen a progresszív rock történetének egyik legnagyobb eseményén lehettek ott. A rajongók várakozása ezzel a rendkívül fontos, a VDGG számára szinte korszakhatárt jelentő fellépéssel kapcsolatban kétségkívül óriási volt, és főleg az a kérdés foglalkoztatta őket, hogyan teljesítenek majd élőben ennyi év után, és vajon az a zenekar, amely olyan időtlen remekműveket hozott létre, mint a „Pawn Hearts” (1971), a „Godbluff” (1975) vagy a „Still Life” (1976), az új évezredben is érdemes-e arra, hogy játsszon és továbbvigye fenséges örökségét. Személy szerint kissé különös érzés kerített hatalmába a hallgatás előtt, hiszen ez valójában csak a harmadik hivatalos koncertalbumuk a „Vital” (1978) és a „Maida Vale” (1994) után, ezért még inkább tűkön ülve vártam, vajon a nagy VDGG az újjászületés után is igazolja-e hírnevét, hogy élőben még intenzívebben szól, mint stúdióban.
Minden kétely azonban egy pillanat alatt szertefoszlott, mint a szappanbuborék, amikor a klasszikus és legkedveltebb VDGG-felállás, vagyis Peter Hammill (ének, gitár, zongora), a karizmatikus zseni, akiről eddig is sok szó esett, és még több fog, Hugh Banton az orgonánál, Guy Evans a dobok mögött és David Jackson a fúvósoknál, egy szempillantás alatt berántja a hallgatót posztapokaliptikus világába, ahol szüntelenül keveredik egymással a brutalitás, az őrület és a fájdalom, de a szépség, a fenség és az új remény is. A felvételt egy erőteljes „The Undercover Man” (Godbluff, 1975) nyitja, ami szinte ideális felvezetés. Bár hűen követik az eredeti változatot, szokatlanul frissen szól, és mintha tegnap írták volna. Azon túl, hogy a zenéjük egyszerűen minden korban aktuális (és abban a korban, amelyben élünk, ez különösen igaz), ezt a „modern” beütést elsősorban Banton orgonájának masszív hangzása adja. Kiváló átmenettel követi a „Scorched Earth” (Godbluff, 1975). E két darab mindig is összetartozott, ezért kifejezetten örvendetes, hogy az eredeti sorrendben játszották el őket. Ráadásul a „Godbluff” sok rajongó szemében a diszkográfiájuk csúcsa, bár egy olyan zenekarnál, mint a VDGG, rendkívül nehéz ezen a téren győztest hirdetni. A „Refugees” (The Least We Can Do Is Wave To Each Other, 1970) alatt Hammillnak valami csodálatosat sikerül elérnie. Az eredeti változathoz képest még több patetikus töltettel az énekében továbbfejleszti az egyik legjobb dalukat. Utána egy remek előadás következik egy olyan számból, amely a jelenlegi világhelyzetben különösen aktuális. Az „Every Bloody Emperor” (Present, 2005) ugyanis kompromisszumok nélkül talál a kérdés szívébe: „mi a baj a mi »derék« hatalmasainkkal?” Ebben az előadásban különösen lenyűgözött Banton billentyűjátéka és az a kiegészítő improvizáció, amelyet nagyjából a közepén bevetnek. Éppen ez a szám mutatja meg legszebben, hogyan sikerült Hammillnak az évek során hihetetlen módon megőriznie egyedi énektehetségét és szinte csorbítatlan hangerejét. A „Lemmings” (Pawn Hearts, 1971) az egyik legigényesebb darab volt, amelyet ezen a felvételen előadtak, ezért még jobban elbűvölt, amikor meghallottam ezt a remek változatot. Hammill itt az elektromos gitárt is kezébe veszi. Mielőtt a szám hivatalos része elkezdődne, egy rövidebb jazzes improvizációval melegítenek be, majd könnyedén eljátsszák az egyik legkomplexebb és legkülönösebb művüket. Kétségkívül nagy meglepetés a remek „(In the) Black Room” előadása, ami tulajdonképpen Hammill szólószerzeménye, és egy tervezett, de soha ki nem adott VDGG-albumra készült, amelynek a „Pawn Hearts” és a „Godbluff” között kellett volna megjelennie, ha nem váltak volna szét közben három évre. Ehelyett a többi VDGG-tag segítségével Hammill „Chameleon In The Shadow Of Night” (1973) című albumán kötött ki. A rajongók, ahogy az ezen a felvételen hallható lelkes ováció is mutatja, az évek során elveszett VDGG-műként fogadták el. A felvételen hallható változat szerintem érezhetően jobb, mint a Hammill-albumon szereplő. Ezután jön a viszonylag friss „Nutter Alert” (Present, 2005), amelynek már most megvan a sorsa, hogy klasszikus legyen. Briliáns előadásának két meghatározó tényezője Jackson szaxofonja és Hammill éneke, amely tetőtől talpig megrázza a hallgatót, úgy, ahogy azt csak egy ilyen mester képes elérni. Ezt követi az egyik legjobb daluk, a „Darkness 11/11” (The Least We Can Do Is Wave To Each Other, 1970), amelyet Hammill éneke még brutálisabb szintre emel, mint amit az eredeti változatnál megszoktunk. A zenekar itt úgy szól, mintha izzó parázson játszana, az eredmény pedig e remekmű egyik legjobb koncertváltozata.
A második lemezt kissé váratlanul a „Masks” (World Record, 1976) remek változata nyitja, amely máig gyakran figyelmen kívül marad, pedig az egyik legérzelmesebb művük. Utána szinte álomszerű csemegeválogatás következik, amelynek minden darabja a maga módján győztes. Nincs olyan rajongó, aki ne érezne nirvánát a „Childlike Faith in Childhood’s End” (Still Life, 1976) hallatán, amely újabb hihetetlen léptékű remekmű és a progresszív rock történetének egyik legfenségesebb darabja. A teljes felvétel egyik csúcspontja, és az egyetlen szám, amelyet a megismételhetetlen „Still Life”-ról választottak. És amikor már szóhoz sem jutok az elragadtatástól e fenomenális előadás miatt, még sokkal megdöbbentenek a „The Sleepwalkers” (Godbluff, 1975) egyik legjobb valaha hallott változatával. Ezután a „Man-Erg” (Pawn Hearts, 1971) jön, benne a prog rock történetének egyik legismertebb zongorabevezetőjével, Hammill rendezésében. Ennél az előadásnál főleg a remek középső szakasz nyűgözött le. Nem feledkeztek meg klasszikus „gyilkosukról” sem, és ez természetesen nem más, mint a legendás „Killer” (H’ To He Who Am The Only One, 1970), amely akár a felvétel kiváló zárása is lehetett volna, ha nem hoznak még jobb döntést. A „Wondering” (World Record, 1976) zárja az estét, ami szerintem a lehető legjobb befejezés, rendkívül szimbolikus jelentőségű, hiszen ez az utolsó dal azon az albumon, amelyet a klasszikus felállás rögzített, és ez így is maradt egészen 2005-ig. Az első album, „The Aerosol Grey Machine” (1969) és a második feloszlás előtti utolsó, „The Quiet Zone/The Pleasure Dome” (1977) darabjait leszámítva, amelyeket nem ez a felállás vett fel, és amelyeket nem fog nagyon sok rajongó hiányolni, a VDGG a „Real Time” lemezen karrierje minden fejezetét bemutatja: a régi időktől az újakig, majd megint vissza.
A „Real Time” több mint két óra tiszta gourmand élvezetet nyújt mindenkinek, aki szereti a posztapokaliptikus zenei víziókat, amelyek itt a holnap költőjének, a szervezett intézmények mindenfajta formája nagy ellenfelének hangszálain, valamint a társasága hangszerein keltek életre, és amelyek (ironikus módon) ma még meggyőzőbben szólnak, mint a 70-es években, ami időtlenségük sajátos ismertetőjegye. Sőt, ez a kiváló felvétel szerintem a valaha kiadott legjobb koncertalbumuk, mert ez az első, amelyiknek valóban szépen sikerül összefognia pályafutásuk szinte minden jelentősebb darabját. Ezeket ráadásul hihetetlen mágiával és állandó izzással fejelik meg, ami bizonyára legalább részben az erős érzelmek következménye, amelyeket egy ilyen fontos fellépés szított bennük. Észrevehető különbség a korábbi időkhöz képest az is, hogy a zenekar ezen a felvételen érezhetően kevesebb idegességet és káoszt sugároz, mint régen, amit az ő esetükben mindenki értelmezhet pluszként vagy mínuszként. A „Real Time” egyúttal sajátos dokumentum is, amely több mint igazolja a zenekar (szívemnek-lelkemnek rendkívül örvendetes) döntését, hogy ennyi idő után újra összeálljon, és folytassa küldetését: a fantasztikus, nem konvencionális zenei formák felfedezését a jövőre vetett hagyományosan sötét szemüvegén át, amelyben azonban mindig ott rejlik a remény és az új kezdet sugara. Valahányszor hallgatom ezt a koncertperfekció megtestesülését, sajnálom, hogy nem voltam ott a „bűntett” helyszínén és idején. Ez a VDGG-felállás szerintem szétválaszthatatlan volt, mert minden tagja egy jól megolajozott gép szerves része volt, és a maga módján kulcsfontosságú a sikerhez. Ezért rendkívül érdekes lesz figyelni, mik lesznek a David Jacksonnal való közelmúltbeli szakítás következményei. Bármit hoz is a jövő, a VDGG élőben is páratlan zenei jelenség marad.
Felállás
Peter Hammill – ének, gitár, zongora
Hugh Banton – orgona
Guy Evans – dobok
David Jackson – szaxofon, fuvola
Produkció
Hugh Banton
Számlista
CD 1 – 70:10
1. The Undercover Man (8:29)
2. Scorched Earth (10:05)
3. Refugees (6:01)
4. Every Bloody Emperor (7:36)
5. Lemmings (13:20)
6. (In The) Black Room (11:16)
7. Nutter Alert (6:05)
8. Darkness (7:20)
CD 2 – 58:36
1. Masks (6:47)
2. Childlike Faith In Childhood’s End (12:34)
3. The Sleepwalkers (10:44)
4. Man-Erg (11:36)
5. Killer (9:55)
6. Wondering (7:01)
Az album hossza: 128:46
