Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Ultravox
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1981
Játékidő: 45:00
Értékelés: 5/5
A new wave legendái, az Ultravox a kultikus „Vienna” (1980) című albummal rendkívüli művészi újjászületést és kereskedelmi áttörést éltek meg, amely a stratoszférába lőtte őket a nyolcvanas évek legizgalmasabb és legkreatívabb zenekarai közé. Ezt a bravúrt elsősorban a skót énekes, gitáros és billentyűs Midge Urénak köszönhetik, aki hozzájárulásával gyakorlatilag fel is támasztotta a már-már nyugdíjba vonult zenekart, amelyet klasszikus felállásában még Billy Currie billentyűs/hegedűs, Chris Cross basszusgitáros és Warren Cann dobos alkotott.
A „Vienna” címadó slágerszinglije okozta váratlan sikert az ötödik stúdiólemezükkel, a „Rage in Eden”-nel még túl is szárnyalták: szerzői és hangszerelői szempontból még feljebb emelték a tétet, és időtlen remekművet alkottak, amely sok tekintetben egyenesen pályafutásuk legjobbja. Az egész albumot nosztalgikus, olykor sötét new romantic hangulat járja át, és a korabeli viszonyokhoz képest kivételes produkciót ma is csodálni lehet, amely szokatlanul gazdag hangzást varázsol a lemezre. Bár az Ultravoxot a szintetizátoros minimalizmus miatt többnyire a synth-poppal szokták összekapcsolni, ennél jóval többek voltak: kreativitásukkal sok (önmagát annak valló) progresszív rockbandát lehagytak akkoriban, ami egy post-punk zenekarként induló csapatnál sajátos iróniája a sorsnak.
Az Ultravoxnak mindig is veleszületett érzéke volt a melodramatikus kifinomultsághoz és a kísérletezéshez, ami szépen megmutatkozik már a nyitó örökzöldön, a „The Voice” slágerszinglin, amelyet a fenséges, epikus refrén és a pompa mellett számos dús szintetizátoros hangszerelés tesz különlegessé. Ure éneke végig megvigasztalhatatlan pátoszról árulkodik, amit egy „ultrahangos” szintetizátorszóló fűszerez meg. Ez tovább ízesíti ennek az art rock irányba tekintő klasszikusnak az epikus természetét. A legtöbb new wave kortárstól eltérően a post-punkból érkező Ultravox sosem volt túlzottan elkötelezett az elektronikus minimalizmus mellett, hiszen ugyanannyira becsülte a szimfonikus finomságokat is. Érdemes megemlíteni azt is, hogy a „The Voice” fontos stiláris irányt mutatott számos korabeli neo prog rock zenekarnak.
A minimalista finomságoktól átitatott „We Stand Alone”-t is általános melankólia, pompás ritmikai összhang és a szintetizátortextúrák finom rétegzése jellemzi. Mindezt tovább fokozza Ure kivételes énektehetsége, aki lírai előadásában teljesen beleéli magát ennek a csodálatos szerzeménynek a disztópikus üzenetébe. A címadó klasszikus megrázóan sötét hangulattal büszkélkedhet, amelyet a disszonáns énekharmóniák, az elektronikus ütősök és a szintetizátoros minimalizmus ötletes kombinációja teremt meg. Az ugyancsak sötét és disztópikus „I Remember (Death in the Afternoon)” szintetizátoros elektronikus mintákkal, határozott gitárfrázisokkal és Ure melodramatikus énekkifejezésével van tele. Itt is kedvükre kiélik magukat a drámai tempóváltásokkal, amelyek elágazó hangszeres részekbe torkollnak, és az art rock szellem teljes diadalát hirdetik a nyolcvanas évek közepén.
A „The Thin Wall” volt az album következő slágerszinglije, amelyet eredeti énekakrobatika, kifinomult elektronikus minimalizmus, gyorsabb tempó és epikus-disztópikus hangulat jellemez, számos szólisztikus finomsággal, amelyekkel ma is meglepi a válogatós zenei ínyenceket. A több mint hétperces „Stranger Within” szokatlanul összetett alkotás, gazdagon elágazó hangszeres szekciókkal és helyenként már-már hátborzongató szorongással a robotizált, uniformizált társadalom közepén, amely a hatalmas szintetizátortextúráknak köszönhetően könnyedén „magába szippantja” a hallgatót. Ezt három szerzemény követi, amelyeket eredetileg epikus szvitnek szántak, de végül három részre szabdalták őket, nehogy véletlenül a korabeli kritikusok a Genesisszel kezdjék összehasonlítani őket. A gyors tempójú „Accent on Youth” játékos-obskúrus hangulatot áraszt, miközben Ure lázadó hangulatú éneke a dinamikus szintetizátoros háttérrel karöltve sikeresen gondoskodik a melodrámáról. Hirtelen, váratlanul csap át a rövid hangszeres „The Ascent”-be, amelyet elektronikus ritmikus lüktetés és dús szimfonikus függönyök jellemeznek. Ezek a hegedűvel együtt epikus hangulatot teremtenek. A záró gyászdal, a „Your Name Has Slipped My Name Again” a minimalizmus elsőrangú bemutatója: visszafogott, szinte szavalt éneket, tompa ütőhangszer-ütéseket és kristálytisztán törékeny zongoraszólamokat kapunk.
A new wave remekmű, a „Rage in Eden” minden tekintetben időtlen megnyilvánulása annak a kivételes művészi kreativitásnak, amely az Ultravoxot alkotói erejének csúcsán jellemezte. A saját zenei mesterségük mestereinek sikerült egy ragyogó stúdiódokumentumot létrehozniuk, amely obskúrus-sötét ambientális természetével sikeresen áttöri a látszólag megteremtett paradicsom hátborzongató disztópiájának rácsait.
Felállás
Midge Ure – ének, gitár, szintetizátor
Billy Currie – szintetizátor, zongora, hegedű, brácsa
Chris Cross – basszusgitár, szintetizátor, vokál
Warren Cann – dobok, elektronikus ütősök, vokál
Produkció
Conny Plank, Ultravox
Számlista
1. The Voice
2. We Stand Alone
3. Rage in Eden
4. I Remember (Death in the Afternoon)
5. The Thin Wall
6. Stranger Within
7. Accent on Youth
8. The Ascent
9. Your Name (Has Slipped My Mind Again)
