Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Royal Hunt
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2011
Játékidő: 44:08
Értékelés: 3.5/5
A „Show Me How To Live” egy olyan album, amelyet a Royal Hunt hihetetlenül gyorsan összerakott. Az elődje, az „X” megjelenése után alig két év telt el. 2011-ben a zenekar egy csomó koncertet adott, amelyeken kizárólag az első négy stúdióalbum anyagát játszotta. Természetesen ebbe a négyesbe tartozik a legismertebb lemezük is, az 1997-es „Paradox”. A turné még egy szempontból különleges volt. A rajongók nagy nyomására, akik azt követelték, hogy térjen vissza a felállásba az amerikai D.C. Cooper, aki a „Moving Target” (1995) és a „Paradox” (1997) albumokon énekelt, a zenekar nagyfőnöke, Andre Andersen végül engedett. D.C. Coopert tehát behívták erre a turnéra. Mark Boals eközben megtartotta a Royal Hunt hivatalos énekesének státuszát.
Természetesen ez nem maradt ennyiben. D.C. Cooper később újra állandó taggá vált a Royal Huntban, a zenekar pedig sietve nekilátott az új album felvételének. Azt ígérték, hogy visszatérnek a klasszikus hangzáshoz, amely a „Paradox” albumot is jellemezte. Vagyis minden a legelszántabb rajongók kívánsága és ízlése szerint alakult. Az énekesposzt cseréjével a átrendeződéseknek azonban még nem lett vége. Marcus Jidellt (ma az Evergreyben) Jonas Larsen (Stratosphere) gitáros váltotta, így Andersen megvalósította az RockLine-nak adott 2008-as interjúban tett bejelentésének második felét is, hogy a basszusgitáros után a gitárost is lecseréli. Larsen megőrizte elődje „Malmsteen-esk” hatókörét, a szólópárbajok kereszttüze Andersennel pedig fenntartja a Royal Hunt-kifejezésmód elsőbbségét és megszokott rugalmasságát.
A zenekar beharangozott visszatérése a kilencvenes évek hangzásvilágához valóban megtörtént. Az első elem, amely ebben szerepet játszik, a jellegzetes zenekari hangszerelés visszatérése, amely Andre Andersen bőséges szintetizátor-függönyhasználatán alapul. Ő az új albumról teljesen kiiktatta a Hammond-orgonát, a klasszikus zongora természetes hangzásvilágát pedig is jócskán visszavette. A másik elem, amely a zenekar kereskedelmi sikereinek idejét idézi, természetesen D.C. Cooper hangja. Ő különösen a közép- és mélyebb fekvésekben sötétebb hangú, mint elődje, Mark Boals. A tisztán tekintélyt parancsoló éneklés és a hangszín maga remekül illik Andre Andersen retrohangzású szintetizátorszerkezeteihez, így a retró Royal Hunt-kémia egy része ezen a ponton újjászületik, hiszen Cooper Andersen ilyen jellegű hangszerelési módjában vokális értelmezésével több mint kiválóan érzi magát.
A produkció kristálytiszta. Sokkal nagyobb a hangzásbeli kontroll és az „átlátszóság” – a hangszerek rétegei közötti transzparencia –, cserébe viszont elvesztett a „zamatból” és az élőségből, amiből az elődjén, az „X”-en több volt. Ez a szintetizátorok szülte hideg hangzás rovására írt áldozat. De nehogy félreértsd! Egy „Show Me How To Live”-féle album éppen ilyen produkciót követel! És az ilyen produkció jót tesz egy ilyen lemeznek. A „Show Me How To Live” több szorongással, több homállyal, több drámai pillanattal bír az „X”-hez képest. A legfontosabb dala a tízperces epikus címadó szvit, színesen elnyújtott középső hangszeres résszel. Ez egy billentyűs motívumon kezd kibontakozni, amely gyanúsan emlékeztet a Queen-klasszikus Show Must Go On vezérbillentyű-futamára.
Andersen újra egy miniatűr zenekar szerepét tölti be. Az albumon bőven akad a klasszicizmus minden formája iránti megszállott rajongásából, a drámaíró Bertolt Brechttől a zeneszerző J.S. Bachig, a szintetizátorszólamok pedig olykor még a gitárfutamok fölé is kerekednek. A bombasztból újra rengeteg van, a klasszikus „retró kilencvenes évek” Royal Hunt-retorika pedig már a nyitányban helyreáll, főként a One More Day refrénjének táguló „crescendo” dallamában. Itt meglepő módon Cooper éneke előtt vezető szerepet kap az állandó vendégvokalistákból álló csapat jellegzetes, többszólamú kórusa, akiket Andersen minden Royal Hunt-albumra behív.
Bár a Royal Hunt arról híres, hogy kiválóan ötvözi a csiszolt dallamokat a hangszerelés bravúros összetettségével, amely az ihletének java részét a neoklasszicizmus „meséiből” meríti, és ezt az új album sem kerüli el, hiányzik még egy-két dal gyújtó hatású, dallamos refrénnel, amely tovább szítaná epikus bombasztjának pompázatos természetét. Mondjuk olyan, mint a stílusában egyébként kiváló Hard Rain’s Coming!
A zenekar átmenete a „Paradox”-hangzás keresése felé kétélű fegyver. Egyrészt ez a lépés megkérdőjelezi a gyökereit kutató zenekar hitelességét, a kielégíthetetlen rajongók követeléseinek rovására, főleg annak fényében, hogy az album nem éri el a kilencvenes évek klasszikusainak kifejezőerejét. Énekesként D.C. Cooper biztosan kevésbé érdekes, kisebb vokális artikulációs rugalmassággal, mint Mark Boals, a hangja pedig főleg vékonyabb, mint Boalsé. Az érzelmek átadásában sem éri el Mark Boals meggyőző erejét. Ezért felmerül a kérdés: kinek az érdekében, fiúk? A „Show Me How To Live” ebből a szempontból biztosan elavultnak, óvatosnak, már ismertnek és már hallottnak hat. Nem. Nem rossz album. Távolról sem. A rajongók rögtön megvették, amint megjelent, mert „retró” Royal Hunt-illata van. Azt azonban mernám állítani, hogy a nagyobb komponálási kontroll rovására jó adag kreatív zsenialitást áldoztak fel, amelyből az „X” albumon még bőven érezni lehetett. Azon az albumon, amely ellen a zenekar sok rajongója fordult, ami minden bizonnyal nagy igazságtalanság a Royal Hunt nevével szemben.
Felmerül a kérdés, mit hoz tulajdonképpen újat ez az album a zenekar diszkográfiai mozaikjába? Valamicskét biztosan, de attól tartani lehet, hogy mégis túl keveset. Erre a zenei irányra a Royal Huntnak ezúttal kétségkívül nem lett volna szüksége. Még egy album Mark Boalsszal kétségkívül több mint tökéletesen illett volna, hiszen az „X” albummal a zenekar még fejlődött, míg a „Showe Me How To Live”-vel bejáratott hangokon táncol, amelyek soha nem érik el a „Paradox” és/vagy a „Moving Target” klasszikusait. Mégis jó album, amely bőven megtéríti a beléje fektetett pénzt. A Royal Hunt ennél sokkal jobbat is tud!
Felállás
D.C. Cooper – ének
Jonas Larsen – gitár
André Andersen – billentyűk
Andreas Passmark – basszusgitár
Allan Sørensen – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Kenny Lubcke – kísérőének
Maria McTurk – kísérőének
Alexandra Popova – kísérőének
Michelle Raitzin – kísérőének
Produkció
André Andersen
Számlista
1. One More Day (6:12)
2. Another Man Down (5:13)
3. An Empty Shell (4:32)
4. Hard Rain’s Coming (5:12)
5. Half Past Loneliness (5:36)
6. Show Me How to Live (10:03)
7. Angel’s Gone (5:12)
