Előadó: Mystery Jets
Kiadó: Rough Trade Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 52:00
Értékelés: 3.5/5
Az angol indie rockerek, a különc Mystery Jets Délnyugat-Londonból származnak, pontosabban a bohém Eel Pie Island negyedből (egy kis szigetecske a Temze közepén). A sziget leginkább Anglia egykori legnagyobb hippikommunájáról és a híres Eel Pie hotelről ismert, ahol a hatvanas években olyan zenekarok és zenészek adták első koncertjeiket, mint a The Beatles, The Rolling Stones, The Who, Pink Floyd, The Yardbirds, David Bowie… A Mystery Jets hivatalosan 2004 körül alakult, bár a zenekar két fő alakjának, Blaine Harrison énekesnek és William Rees gitárosnak a barátsága már az általános iskolába nyúlik vissza. A zenekar pályája elején három dologgal hívta fel magára a figyelmet. Az első, hogy Blaine, az énekes mozgássérült (Spina Bifidája van, ami nála a lábizmok részleges bénulását jelenti), a második pedig, hogy a zenekarban játszik/játszott az apja, Henry Harrison is. A kettő összefügg, hiszen az apa mindig afféle testőre volt Blainenek, ami a betegsége fényében érthető. Az első album után Henry háttérbe vonult, és a fiatalokra (Harrison énekes és Rees gitáros mellett Kapil Trivedi dobos és Kai Fish basszusgitáros alkotta a zenekart) bízta a teljes szabadságot a zenekar és a zene alakításában. A harmadik dolog a gerillakoncertek voltak (a The Libertines mintájára), amelyeket előzetes bejelentés nélkül adtak szerte Londonban, leggyakrabban a szülőszigetükön, az Eel Pie Islanden.
A „Radlands” a zenekar negyedik nagylemeze. A vad, játékos, progresszív debütálást, a „Making Dens”-t akár afféle ódának is tekinthetjük legnagyobb inspirációjukhoz, Syd Barretthez (aki a későbbi Pink Floyd, Hendrix, Bowie és Fripp mellett a legnagyobb hatással volt a zenekarra). A második album, a „Twenty One” a „mainstream” pályájára lőtte őket. Az édes dallamok és a fülbemászó szövegek keveréke olyan széles körben elfogadott, a kritikusok által is dicsért dalokat szült, mint a Two Doors Down, a Young Love, a Flakes és a Half In Love With Elizabeth. Ebben az időszakban kiváló koncertzenekarként is bizonyítottak, fellépéseiket mindig extravagáns színpadi megjelenéssel fűszerezték. A harmadik album, a szexuális „Serotonin” a kritikusoknál a legjobban fogadott lemezük, a szélesebb közönségnél viszont nem ismételte meg az elődje sikerét. Zeneileg leginkább álmodozó elektro-art-pop-rockként lehetne meghatározni.
A zenekar hangzásvilágát négy tulajdonság fúziójaként lehetne összefoglalni: melankólia, pszichedélia, fülbemászó dallamosság és Harrison frontember törékeny, mégis angyali hangja.
„A negyedik album messze az otthonunktól fog készülni…” ismételgette Blaine Harrison a Serotonin-turné vége után. William gitáros a „Radlands” megjelenése után adott első és egyelőre egyetlen interjújában elárulta, hogy a Londonon kívüli albumkészítés és -felvétel melletti döntés azzal függött össze, hogy London már nem adott nekik elég inspirációt. A Mystery Jets mindig is londoni zenekar volt, mindhárom korábbi albumát otthon írta és vette fel, így ez a Londonnal való eltelítődés nem is rendkívüli. Az inspirációt Mallick Badlands című filmje segítségével a pocsolya túloldalán találták meg, a texasi Colorado folyó mellett. Egy faházban telepedtek le a folyóparton, napközben dalokat írtak, éjszaka pedig felvettek vagy szórakoztak. Az album címe a Badlands (Mallick filmje) és a Redlands (Keith Richards angliai birtoka, ahol a Rolling Stones híres razziát élt át drogbirtoklás miatt) szavak összevonásából született, amit úgy is értelmezhetünk, mint összekötő hidat az angol gitárzenekar és a Colorado folyó vidékén kóborló figura között. A texasi stúdiójukat is Radlandsnek nevezték el. Harrison szerint olyan albumot akartak készíteni, amely úgy szól, ahogy Mallick filmje, a Badlands kinéz.
Miközben az egész angol „mainstream” zenei közeg dubstep és más elektronikus ritmusokból él, a Mystery Jets úgy döntött, hogy elkészíti a „saját verzióját” egy country albumnak. Az album bár valóban country, americana, folk, blues és western hatásokkal átitatott, még mindig megőriz valami hiteles, „mysteryjetses” szubsztanciát, és nagyrészt közel áll az angol „testvérzenekarok” legutóbbi termékeihez: a The Maccabees-hez, a Foalshoz, sőt még a Bombay Bicycle Clubhoz is. A Radlands kétségkívül a legérettebb alkotásuk, egyben a legsötétebb is. Sokkal introspektívebb és személyesebb, mint a Serotonin, és igazi elmozdulást jelent a többi albumtól. Elsősorban egzisztenciális és vallásos szempontok vannak jelen. Műfajilag nehéz egyértelműen behatárolni; vannak benne desert rock elemek, az őshonos amerikai zenei műfajok hagyománya, és egyfajta angol melankolikus mag is. Ez a zenekar első koncepcióalbuma, amely egy Amerikában vándorló zenész, Emmerson Lonestar történetét meséli el, aki szerelemre vágyik, és korábbi sikertelen kapcsolatai miatt panaszkodik. Ez a kitalált figura, Emmerson Lonestar az, akibe a Mystery Jets tagjai a saját tapasztalataikat vetíthették. Az egész album valós személyes történeteken alapul.
Egy többé-kevésbé sikeres első album után általában a második bizonyul közmondásosan sorsdöntőnek (mind a zenekar léte, mind a felállás és a zenei szint szempontjából), ez erősíti meg vagy cáfolja az egynyári csodáról szóló vádat. Ezen a Mystery Jets már túl van, és bebizonyította a minőségét, a negyedik album viszont a kísérletezőbb zenei fordulat mellett felállásváltozást is hozott. Igazi kis sokk érte a zenekar tagjait, amikor egy hónappal az album megjelenése előtt a karizmatikus basszusgitáros, Kai Fish közölte, hogy elhagyja a zenekart. Fish már tavaly ősszel, a Life In Monochrome című szólóalbum kiadásával jelezte, hogy az anyazenekarban már nincs igazán otthon. A turnéhoz így két új taggal bővítették a felállást: Peter Cochran basszusgitárossal és Kieran Morrison pedal steel gitárossal.
Az albumot a címadó dal, a ‘Radlands’ nyitja, amelybe a basszus és a gitár finom, poros, melankolikus vonala vezet be minket; magas, ismétlődő hangjaival a Foals Spanish Sahara-jának kezdetéhez hasonló megdicsőülés-érzést kelt. Már a kezdő, emlékezetes és szellemes két sor is jelentőségteljesen a feje tetejére állítja ezt: ”I’ve heard there’s a place where we go to die / It’s a terribly overrated horse-shit shaped hole in the sky”. A dal másodpercről másodpercre fokozza a feszültséget, amelyet a robbanó érzelmi akkordok még tovább gyorsítanak. A refrénben az felejthetetlen steel pedal gitár miatt a dal még tempót vált, és az elragadtatás igazi extázisába ránt minket. A csodás sorok egymást követik (pl.: We both know nothing is quite as it seems…/The future gets shorter the longer we wait). A vége katartikus és felszabadító. A dal valójában Mallick Badlands című filmjének igazi lenyomata, tökéletes asszociációja. Egy rendőrség elől menekülő pár fantáziatörténetéről szól. Mennyországról, pokolról és halandóságról beszél. Valamiféle vitalista hagyományt hordoz magában: élj, amíg lehet. Élj, nehogy az életednek korábban vége legyen. A dal nagyon springsteenes, de Tom Petty sem szégyellné. Az album második dala a ‘You Had Me At Hello’. Jellegzetes basszushang határozza meg, amely remek párbeszédbe lép az akusztikus gitárral, és meleg gitártorzítás a refrén alatt. Szívfacsaró, lelkes dal, amelynek legkiemelkedőbb sora ez a csodás vers: ”I want you to love me as if you’ve got no principles”. A dal afféle főhajtásnak hat a The Eagles előtt, zeneileg pedig nagyon közel áll a Fleetwood Machez és Neil Youngékhoz is. A következő dal, a ‘Someone Purer’ egyelőre az album egyetlen kislemeze. Érdekes, hogy két videóklipet is forgattak, egyet az angol-európai, egyet pedig az amerikai piacra. Mindenesetre a Mystery Jets egyik legjobb dala. Harrison szerint a dal arról szól, hogy meglássuk a szépet a dolgokban, és hogy merjünk. A kezdet lassú és depresszív, de ugyanúgy, mint a Radlands esetében, feszülten nyílik és nyílik. Rees gitárosnak sikerül egy varázslatos tremolo riffel fokozni a dalt, amelyet az U2 híres The Edge-e sem szégyellne. A dal az élet értelmének kérdésével és a belső harcunkkal foglalkozik. Küzdelem önmagunkkal, a saját tisztaságunkkal, a másikkal magunkban. Kegyetlen szembenézés önmagunkkal. Gyerekként még mentes vagy a bűnöktől; ezért az emlékek is folyton visszavisznek. A megoldás a reményben, a pozitivitásban rejlik: a hibák és a bűnök ellenére tovább kell lépni; a refrén új kezdetként, a változás impulzusaként hat: ”So deliver me from sin / give me rock and roll”. Az Arcade Fire néhány dalára emlékeztet. Az első három dal remek triászt alkot. Innentől a dalok már nem olyan meggyőzőek, de mindenesetre egy új ”americana” dimenziót nyitnak meg a Mystery Jets előtt, amihez eddig nem voltunk hozzászokva.
A negyedik dal a ‘The Ballad Of Emmerson Lonestar’. Ez a dal az album főszereplőjét mutatja be nekünk. Remek ujjjátékteknika, slide gitár és csodálatos harmóniák ékesítik. A folk- és countryhatások itt nagyon nyilvánvalóak. Az újabb zenészek közül Bon Iver-es felhang érződik benne, a régebbiek közül pedig John Mellencamp néhány munkájára emlékeztet. Ez alá a dal alá biztosan a Mumford & Sons tagjai is odaírhatták volna a nevüket. A ‘Greatest Hits’ biztosan a legnagyobb slágerek legnagyobb slágere lesz. Kevés hasonló meta-zenei sláger van. Ezzel a dallal a Mystery Jets bebizonyítja, hogy még mindig tud popslágert írni. Mindenképpen az album Two Doors Downja. Szellemes, könnyed, nyárias „sha-la-la” sláger, amelyben azért van jó néhány lenyűgöző sor, például ez: ”No way your having ‘This Nation’s Saving Grace’ you only listen to it when / Your pissed / But when you sober up it’s always „Why the fuck are you still listening to / Mark E. Smith?” A dal egyébként egy párról szól, amely a kapcsolat végén felosztja a közös kedvenc albumgyűjteményét: ”You can keep ‘No Need to Argue’ and I’ll keep ‘The Aeroplane Over the Sea”. A dal nagyon referenciális, és a következő zenekarok albumait vagy dalait fedezhetjük fel benne: ABC, Talking Heads, Lemonheads, Roxy Music, Show Of Hands, The Cranberries, Neutral Milk Hotel, Belle & Sebastian, The Kinks, The Minutemen, Paul McCartney & Wings és The Fall. Van viszont egy (szépség)hibája. Néha a Stealers Wheel Stuck In The Middle With You című dalának D-verziójaként hat, amely zenekar a hetvenes évek közepén működött. A hatodik dal, a ‘The Hale Bop’ afféle hibrid a Bee Gees, a Scissor Sisters és a kanadai különcök, az Of Montreal zenéje között: fényes country funk, discóelemekkel keverve. Olyan furcsa kombináció, hogy a tizenötödik hallgatás után sem tudom eldönteni, jó-e vagy sem. Mindenesetre érdekes. Ki kell emelni Harrison lenyűgöző „falsettóját”. A ‘The Nothing’ az ismeretlen felfedezésére indul, és kérdéseket tesz fel magunkról, arról, hogy lehetségesek-e egyáltalán válaszok, hiszen magunknak is rejtély vagyunk. A kezdet valamiféle elektro Gorillaz-módiban indul, de jó tíz másodperc után álmodozó (altatódalnak hat) és éteri balladába csap át. Az érzelmes, erős falsetto refrén (”bring me back as something beautiful”) könnyekre fakaszthat.
A hatvanas évek hangulatáról a nyolcadik dal gondoskodik az albumon, a ‘Take Me Where The Roses Grow’ . A Rees gitáros és az album egyetlen vendége, Sophie-Rose Harper duettjéből hiányzik még valami, egy kis érzelmi lendület ahhoz, hogy a dal kiváló legyen. A gyönyörű slide gitár-vonal, az édes hangok és a szerelmes szöveg (”Take me where the roses grow / To the place where no one knows.”) sem elég néha. A ‘Sister Everett’ óda egy evangélikus nőhöz, akivel Rees a repülőn találkozott (aki egyébként hívővé akarta téríteni). A Hammond orgona és a pedal steel gitár hagyományos country-folk hangulatot teremt, miközben a markáns dob folyamatosan fokozza a dalt, és úgy tűnik, bármelyik pillanatban felrobban, de utána még jobb jön: himnikus kicsengés gospelénekesnőkkel. A dal kicsit a Rolling Stones Honky Tonk Women című számára emlékeztet. A himnikus befejezés észrevétlenül átfolyik a következő, az album utolsó előtti dalába, a városias ‘Lost in Austin’-ba. Szerény személyes véleményem szerint ez az album legjobb darabja, és az első három remek dalt is messze felülmúlja. Zseniális. Hat és fél perc hosszú. A drogok okozta összeomlásról szól Texas közepén. Epikus a szerkezete: nehéz hard rock riffek és nyugodtabb, mégis hipnotikus szakaszok is vannak benne. Igazi power ballada. Harrison hangja a szokásos törékeny, sebezhető hangtól egészen a nyers és isteni hatalmas hangig változik. A dal vége hasonló, mint a ‘Radlands’-é: igazi ugrálós, táncolós extázisba ránt. Az albumot az akusztikus, gyászos panasz, a ‘Luminescence’ zárja (“You still swim around the canals of my head like cocaine / and yes, it feels good, but not half as it would if you’d stayed.”). Könnyen elképzelhetjük táboritűz melletti dalként. Megnyugtatóan hat, és ismét visszahúz minket az album elejére.
A Mystery Jets a „Radlands” albummal valószínűleg végre Amerika kapuit is megnyitja maga előtt. Hangzásvilágukat tovább bővítették; az „americana”-kísérlet nagyrészt sikerült. Ennek az albumnak ennek ellenére hiányzik az a kompaktság és egység, amit az elődjénél, a „Serotoninnál” megszoktunk, pedig ez az első koncepciólemezük. A kiadvány nem a legkézenfekvőbb, könnyű utat járja, mint az mára már csaknem népdallá vált Twenty One. Progresszivitását tekintve mindenesetre a kaotikus debütálásukhoz, a „Making Dens”-hez áll a legközelebb. Aki látta Mallick Badlands című filmjét, biztosan hallani fogja a kettő közötti kapcsolatot. Az egész esztétika, a borító tipográfiája, minden nyilvánvalóan erre a hetvenes évekbeli kultfilmre támaszkodik, és nem csak erre: az egész lemez az amerikai (pop)kultúra hatvanas és hetvenes évekbeli asszociációit okádja; néha az embernek az az érzése, mintha a punk sosem történt volna meg. De ez még nem is baj. Az album megáll és működik. Idén nyáron a fellépésüket valamelyik közeli fesztiválon nem szabad kihagyni.
Felállás
Blaine Harrison – ének, akusztikus gitár, elektromos gitár
William Rees – elektromos gitárok, billentyűk
Kai Fish – basszusgitár, billentyűk
Kapil Trivedi – dob, ütőhangszerek
Produkció
Dan Carey & Mystery Jets
Dallista
1. Radlands
2. You Had Me at Hello
3. Someone Purer
4. The Ballad of Emmerson Lonestar
5. Greatest Hits
6. The Hale Bop
7. The Nothing
8. Take Me Where the Roses Grow
9. Sister Everett
10. Lost in Austin
11. Luminescense
