Szerző: Peter Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Trieszt (Trieste) / Teatro Miela (Dom pristaniških delavcev) / Olaszország
A koncert dátuma: 2012. 05. 10.
Látogatók száma: 350
Jegyár: 20,00€
Peter Hammill koncertje, legyen szó akár szólóelőadásról, akár legendás zenekaráról, a Van Der Graaf Generatorról, remek alkalom a progresszív rock gurmanjainak, hogy koccintsanak egyet, és kihegyezzék a fülüket a brit legenda ujjai és hangszálai alól érkező műalkotásokra. Hammill már negyvenöt éve aktív a zabolátlan zenei kalandozás és kísérletezés terén. A 20. század második felének egyik legnagyobb és legegyedibb énekes alakja ezúttal szólóban jelentkezett a trieszti Teatro Miela termében. Az olaszok a hetvenes évek eleje óta úgy tapadnak rá és a VDGG-re, mint légy a mézre, így nem volt meglepetés, hogy a teremben minden szék foglalt volt, mire kialudtak a fények, és színpadra lépett a jól ismert, fehér hajú, vékony alak, aki aszketikus életmódjával példát mutathatna a legtöbb zenésztársának.
A „nyelvdoktornak” a több mint negyvenéves szólókarrier klasszikusainak és a legfrissebb stúdióalbum, a „Consequences” (2012) néhány számának előadásához nem kellett sok hely. Elég volt hozzá a színpad közepén álló nagy zongora, a jobb sarokban pedig egy akusztikus gitár várt, amelyért leginkább akkor nyúlt, amikor valamelyik ütősebb ritmusú sztenderd került sorra. A hatalmas, rendkívül intenzív hangulat megteremtéséhez ezekre a hangszerekre többnyire amúgy sem lenne szüksége, mert fő „fegyvere” az egészen különleges, mennydörgésszerű hangja, amellyel látszólag könnyedén siklik a magas és mély regiszterek között. Apró termete ellenére Hammill hangszálai olyan dörgő erővel bírnak, mint valami irodalmi óriásé, egy Pantagruelé vagy Gargantuáé, akitől még a pokol királya is összefossa magát félelmében. Valahányszor ének közben beleesik a maga sajátos vokális állapotába, abba a kolerikus extázisba, szó szerint remegni kezd a mikrofon előtt, és a nézőnek az az érzése, hogy ez a zseniális zenész mindjárt szétpattan a dühtől.
Az előadás nyitánya már önmagában is kellemes meglepetés volt, hiszen valószínűleg senki sem számított rá a teremben, hogy ez a megtiszteltetés a VDGG „The Siren Song” című klasszikusát éri majd a kultikus „The Quiet Zone/The Pleasure Dome” (1977) albumról. Végül kiderült, hogy ez volt az egyetlen VDGG-szám az estén, mert a „nyelvdoktor” a továbbiakban kizárólag szólóanyagot játszott, amelyben nem hiányoztak a régi favoritok, mint a „Shingle Song”, a „Just Good Friends”, a „Central Hotel” és az „Amnesiac”. A teremben azonnal nagy csend lett, amikor Hammill hirtelen felállt a zongora mögül, leült egy székre, vékony kezébe vette az akusztikus gitárt, és belekezdett az „Over” (1977) című lemez klasszikusába, a „Time Heals”-be, amellyel mindig felidézi „ifjonti butaságait”, amikor egy rossz párkapcsolatban pazarolta az idejét. A koncert egyik csúcspontja a „ph 7” (1979) klasszikusa, a „Faculty X” volt, amelynél Hammill mestert újra ide-oda dobálta az indulat, és az epét mintha fogadásból zúdította volna a közönségre.
A „Patience” (1983) albumról származó, újabb kedvelt szólóklasszikussal, a „Patient”-tel is remek előadást kaptunk, amely a nyolcvanas évek elejére emlékeztetett minket, amikor a K Group nevű kísérőzenekarral dolgozott. A legújabb stúdióalbumot a „Bravest Face” és az „A Run of Luck” képviselte. Vagyis a várakozásokkal ellentétben nem kapott túl nagy hangsúlyt, pedig Hammill mester joggal lehet büszke aktuális stúdiómunkájára. A „Consequences”-hez stílusában közel álló „Thin Air” (2009) albumról is két-két szám csendült fel, a „Stumbled” és a „The Mercy”. A koncert zárásaként újabb meglepetéssel készült: kiváló akusztikus átiratot adott elő „The Silent Corner and the Empty Stage” (1974) című lemez eposzából, a „Forsaken Gardens”-ből. Aztán a viharos ováció után sebesen, mintha csak égne a talpa alatt, lelépett a színpadról. A „nyelvdoktor” a színpadon gyakran keltett dühös benyomás ellenére teljesen barátságos bácsika és igazi angol úriember, aki sosem fárasztja a közönséget hosszadalmas beszédekkel, felesleges viccekkel vagy olcsó politikai jelszavakkal. Így általában csak akkor szólt a közönséghez, amikor jelezte, hogy a következő szám a legfrissebb stúdióalbumról való.
Hamilll mester ismét teljesen magával ragadott, és bebizonyította, hogy talán ő az egyetlen énekes az egész földkerekségen, aki pusztán a hangja erejével olyan intenzív hangulatot képes teremteni, hogy az ember egy pillanatra sem érzi hiányát semmilyen kísérőzenekarnak. Annak ellenére, hogy az arca évről évre egy kicsit barázdáltabb, a haja pedig egy hajszállal ősebb, mint korábban, a hangja még mindig hihetetlen formában van, és Hammillnél, akitől saját szavai szerint David Bowie is tanulta az énekes mesterfogásokat, ez volt mindig is a legfontosabb.
Setlista
1. The Siren Song
2. To Many of My Yesterdays
3. Just Good Friends
4. Bravest Face
5. Time Heals
6. Comfortable
7. Shingle Song
8. Central Hotel
9. Stumbled
10. Amnesiac
11. Patient
12. Faculty X
13. The Mercy
14. A Better Time
15. A Run of Luck
16. Traintime
17. Forsaken Gardens
Képgaléria
