Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Queensrÿche
Kiadó: Century Media
Megjelenés: 2013
Játékidő: 35:15
Értékelés: 4/5
Queensrÿche Geoff Tate nélkül. Queensrÿche Geoff Tate-tel. Az imént két zenekart említettem. Két Queensrÿche-t. A klasszikus Queensrÿche szétvált Tate-tel, és soraiba fogadta Todd La Torre-t, aki korábban a rövid időre újjáélesztett Crimson Glorynak segített. A kitaszított, megsértett és különösen dühös Tate pedig a kirúgása után maga köré gyűjtötte a haverjait, és ma a Queensrÿche saját verzióját vezeti. A színtéren tehát fölösleges zűrzavar uralkodik, amit a nagy egók összecsapása diktál, nem a józan ész. Ebből egyedül az ügyvédek dörzsölik a kezüket, senki más.
Az Eddie Jackson, Scott Rockenfield, Michael Wilton, Parker Lundgren és újonnan Todd La Torre alkotta csapat a két mai Queensrÿche-felállás eddigi munkája alapján inkább hiteles örököse annak, ami Tate távozása után megmaradt, még ha ő is jogosan használja a Queensrÿche nevet. Tate egója a „Promised Land” után ráerőltette a zenei víziót a többiekre, akik engedelmesen teljesítették a parancsokat egészen a közelmúltbeli szakításig. Elég furcsa. De másként nem is lehet elképzelni, mint hogy végig csendben maradtak, és csak azt csinálták, amit Tate megparancsolt nekik.
Tate teljes dühében azonnal a távozása után megalapította a saját Queensrÿche-ját, és tulajdonképpen az új évezredben megjelent Queensrÿche-albumok zenei irányát folytatja. Egykori társai ebben a helyzetben egyszerű húzást tettek. Összeszedték az anyagot egy olyan albumhoz, amely végre ismét kapcsolódik az 1983 és 1995 közötti évek munkáihoz. Az új lemez tehát nagyon klasszikusan szól. Egyszerűen a „túlélés” kényszere miatt. Hogy visszanyerjék a régi Queensrÿche-albumok rajongóit, ezt egyszerűen meg kellett tenniük. A hallottak alapján nemcsak hogy mindenki még szívesebben megy majd el a koncertjeikre a „Queensrÿche” után, de talán még néhány példánnyal többet is eladnak az albumból (amit valószínűleg a „Promised Land” megjelenése óta hiányolnak). Az új lemez egyenesen azt vágja, amit a Queensrÿche a nyolcvanas években csinált, és az „Empire” (1990) című albumon is.
A „Queensrÿche”-re ugyanakkor nem szabad túl nosztalgikusan, érzelmesen és lelkesen tekinteni, mert az könnyen elvakíthat, megvezethet. Az album többnyire csupán a régi szellem sikeres megidézése és újraélesztése, ami a mai helyzetben legfeljebb biztonságos és méltó közelítése az eredetinek. Jobb nála semmiképp sem lehet. Egyenlő sem. A csapat kémiája ugyanis egészen más, mint a nyolcvanas években, amikor a Queensrÿche ihletett, forradalmi alkotásaival mély nyomot hagyott a metalzene fejlődésében. La Torre kivételes zenei egyéniség. Egy laikus könnyen összetévesztheti Tate-tel az új albumon. Mégis, a csapat kémiája 2013-ban egészen más, és a dalok nem sugároznak olyan szenvedélyt, megszelídítetlen bizonyítási vágyat, alkotói lelkesedést és vallomásos karaktert, mint a klasszikus Queensrÿche-művek, még ha stílusában (szerencsésen és kívánatosan) az új album a klasszikus korszakhoz kötődik is. A túlélés jegyében a Queensrÿche ebben a helyzetben sokatmondó címet is választott az új albumnak: „Queensrÿche”! Már a címek is erre utalnak. A nyitó X2 tulajdonképpen az „Operation Mindcrime” Anarchy X-ének ügyesen újracsomagolt összefoglalója.
Egyébként a régi hang visszatér a produkcióba. Tercekben futó harmóniák, tisztán a nyolcvanas évek iskolája szerint faragott riffek, visszatért Rockenfield dobjai dübörgésének romboló visszhangja is, bár ez még mindig érezhetően messze van a klasszikus albumok produkciós tökéletességétől. És ez tulajdonképpen az új album fő hibája. A ritmusszekció elvékonyított hangzása. Érezni rajta, hogy meg akarja ragadni a nyolcvanas évek múltját, de ezt hatástalanul, jókora tartalékkal közelíti meg.
La Torre hangja pedig, mint mondtam. Jobb Tate-pótlást nem találhattak volna. A látszólag pótolhatatlan Tate tehát le van cserélve! Közvetlenül a nyitó X2 után a Where Dreams Go To die csap le, egyenesen az „Operation Mindcrime” és az „Empire” megalkotásának idejébe, és mindebből újra az együttes őszinte kötődése árad az 1980-as évek első felének „old school speed” metalgyökereihez (Vindication). Az album további részei ugyanezt a receptet használják, és a klasszikus művek nosztalgikusainak lesznek testhezállók. A két gitár párbeszédet folytat, mintha La Torre-rel együtt Chris De Garmo is újra csatlakozott volna a zenekarhoz.
Az album rendkívül rövid, mindössze alig több mint 35 perc! A dalok rövidek, közvetlenek, tömörek. A zenekar szép választékát kínálja a változatos szerzői megoldásoknak, és a „Queensrÿche” végig mozgalmas darab. A Queensrÿche-re mindig jellemző volt, hogy az albumokon hagyott néhány kifejezetten megjegyezhető refrént. A „Queensrÿche” is hordoz belőlük párat. Az első ilyen, amit örökké dúdolgathatsz, teljes fertőző erejében az In The Light refrénjében csúcsosodik ki. Ez a dal ma klasszikus lenne, ha 1988-ban írták volna. A vége felé ilyen a gyorsabb Fallout refrénje is, amelyből kislemez is készült. A sötét félballada, az A World Without különleges keveréke a Sister Mary Suite-nak és az „Empire” refrénjeinek szerzői energiájának. Az éneknél különleges vendégként ismét felbukkan Pamela Moore! Remek refrén! Különleges, himnuszszerű refrén jellemzi az album gyorsabb tempójú számát, a Vindication-t is. A srácok ezúttal óvatosak voltak az anyag megírásában. Többnyire végig a régi szerzői iskolájuk ötleteinek újracsomagolása a vezérelv.
Másrészt éppen az album nagy és átfogó motivikus változatossága bizonyítja, hogy a Queensrÿche-nek olyan ötleteket kellett felhasználnia, amelyek már jó ideje megszülettek, de a fiókban hevertek. Évekig vártak a megvalósításra. Eljött az idő, és helyet találtak a „Queensrÿche” albumon. Külön nem „színezték” őket, és motivikusan sem babráltak velük tovább. A zenekarnak nagyon sietnie kellett az új album kiadásával.
Ennek az albumnak azok fognak a legjobban örülni, akik hosszú éveken át hiányolták a klasszikus Queensrÿche-t. Itt vannak. Geoff Tate áldozatul esett, de a Queensrÿche talpon maradt. Bármennyire is megtalálta a „Queensrÿche” a kapcsolatot a nyolcvanas évekkel, egyben új kezdet is a zenekar számára. Most teljes tüdővel lélegezhet, és tehermentesen tekinthet a jövőbe! Most viszont lazítsunk a zenekarral szembeni szigorunkon, és mi is hagyjuk, hogy levegőhöz jusson. Igazi poklot járt meg. A zenekar következő lépéseinél hagyjuk, hogy elcsábítson és meglepjen minket.
Felállás
Todd La Torre – ének
Michael Wilton – gitár
Parker Lundgren – gitár
Eddie Jackson – basszusgitár
Scott Rockenfield – dob, zenekari hangszerelés
VENDÉGZENÉSZEK:
Pamela Moore – ének a 8. dalban
Andrew Reiher – hegedű, zenekari hangszerelés
Produkció
James „Jimbo” Barton
Számlista
1. X2
2. Where Dreams Go to Die
3. Spore
4. In this Light
5. Redemption
6. Vindication
7. Midnight Lullaby
8. A World Without
9. Don’t Look Back
10. Fallout
11. Open Road
