Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Colosseum II
Kiadó: Bronze Records
Megjelenés: 1976
Értékelés: 5/5
A Colosseum II kultikus brit jazz rock fusion csapat volt, amelyet 1974-ben, második profi zenekara, a Tempest felbomlása után alapított Jon Hiseman, aki leginkább a legendás progresszív rock úttörők, a Colosseum dobosaként és vezéralakjaként ismert. Hiseman először a legendás észak-ír gitárhőssel, Gary Moore-ral (ex-Thin Lizzy) fogott össze, így a Colosseum új változata már az elejétől fogva jóval ütősebb és gitárcentrikusabb lett. A két legendás zenész a közös jam-ek után csak 1975-ben kezdte toborozni a felállás másik két tagját, amikor elkezdték előkészíteni a terepet a stúdiódebütálás előtt. Azok között a nevek között, akik majdnem a Colosseum II-be kerültek, ott volt Mark Clarke (ex-Uriah Heep, Colosseum, Tempest, Mountain), Duncan MacKay (10cc, The Alan Parsons Project, Kate Bush) és Graham Bell (Skip Bifferty) is.
Az ambiciózus új projekthez hosszas keresgélés után találták meg a megfelelő zenészeket: Hiseman és Moore végül Don Airey billentyűs (ex-Cozy Powell’s Hammer), Neil Murray basszusgitáros (ex-Gilgamesh, Cozy Powell’s Hammer) és a skót énekes, Mike Starrs mellett döntött. Ez a három akkor még ismeretlen tehetség később, főleg Airey és Murray, jelentős nyomot hagyott a klasszikus rock világában. A nevek alapján mai szemmel nyugodtan beszélhetnénk szupergroupról, amely az eredeti Colosseumhoz képest – az ugyanis a zenéjében soha nem mondott le egyes blues elemekről és a szaxofonról – jóval inkább jazz rock fusion irányba mozdult, ugyanakkor keményebb és gyorsabb is volt, ami ilyen virtuózoktól valahogy várható is volt.
A Colosseum II az első lemezét, a „Strange New Flesh”-t 1976-ban vette fel Hiseman akkori kiadójánál, a Bronze Recordsnál, amely nagy reményeket fűzött hozzájuk, noha a brit jazz rock fusion szín soha nem tudott olyan kereskedelmi fellendülést átélni, mint amilyen az óceán túloldalán élő zenei „testvéreiknek” sikerült a hetvenes évek közepén. A „Strange New Flesh” technikai, szerzői és hangszerelési szempontból, és Starrs énekes megközelítését tekintve is elképesztő teljesítmény, amely ritmikai pezsgésével, hangszerelési sokszínűségével és szokatlan virtuozitásával még ma sem szűnik meg lenyűgözni.
A kor legtöbb brit jazz rock fusion csapatával összehasonlítva a Colosseum II a „Strange New Flesh”-en – amelyet nyugodtan nevezhetünk legjobb teljesítményüknek – egyáltalán nem szólt intellektuálisnak és kifinomultnak, a hangsúlyos ütősségük miatt ugyanis a brit jazz rock fusion szín nagy részéhez képest igazi „nyers fickók” voltak, a mindent átható dallamosság miatt viszont annál inkább hasonlítottak a korabeli Canterbury-szcénához. Ez egyáltalán nem meglepő, tekintve, hogy Murray a Canterbury-banda Gilgameshben töltött rövid ideje alatt sok szellemes ritmikai trükköt megtanult, amelyeket aztán átvitt a Colosseum II-be.
A nyitó, „szuperszonikus” instrumentális csemege, a „Dark Side of the Moog”, amely szellemes utalás a Pink Floyd stúdiómesterművére, a „Dark Side of the Moon”-ra, címéhez híven epikus párbajokat tartalmaz Moore megvadult gitárvariációi és Airey ravasz mini moogos kunsztjai között, miközben Hiseman kíméletlenül püföli a dobfelszerelést, Murray vastag basszusvonalai pedig kivételes ritmikai változatosságról gondoskodnak. A jóval finomabb „Down to You”-n, ahol Moore melankolikus gitárfutamai dominálnak, Starrs először mutatja meg az albumon nagy énekesi tehetségét. A hangszínéből nem hiányzik a soul, ami érdekes dinamikát ad a szintetizátorral feldolgozott, szimfonikus hangszerelés és a dallamos gitárimprovizációk közé. Moore közben szellemes variációkba kezd akusztikus gitáron is, Airey pedig lelkesen kíséri zongorán, mígnem megérkezik a szinte klasszikus jazz rock fusion instrumentális rész, ahol a Hiseman–Murray ritmusszekció is teljes gőzzel dolgozik.
A „Gemini and Leo” szellemes funkos ritmikai variációkat tartalmaz, ahol Starrs szenvedélyes énekstílusa különösen otthonosan mozog. Airey kövér hammondorgona-rétegeit rendkívül szórakoztató módon támogatják meg Moore gitáros őrültségei, miközben Murray zörgő basszusvonalai és Hiseman rángatózó dobátmenetei lelkesen kísérik őket. Minden lépésnél érezni, hogy a zenekar végtelenül jól szórakozott az improvizálás és az egyes dallammotívumok szövögetése közben, még ha a mulatság rövid életű is volt.
A „Secret Places”, ahol szórakoztató vokális harmóniák uralkodnak, a hangsúlyos ütőssége miatt szinte több köze van a kemény rockhoz, mint a jazzhez, noha a finom ritmikai variációk teljesen jazzesek. Itt is jól és érzékletesen hallatszik, hogy a Hiseman–Murray ritmusszekció teljesen jazzes volt, Airey képzett klasszikus zenész, Moore pedig lélekben mindig is rocker maradt. Utóbbi a „One Second Thoughts”-on a nyitó szólók közepén – a három ínycsiklandozó gitárimprovizáció közül az elsőben, amelyek ezt a szerzeményt uralják – bőséges adag finomságot mutat, miközben Starrs éneke ismét lenyűgöz melankolikus pátoszával és szokatlanul magas énekhelyeivel. Airey szellemes mini moogos improvizációi végig felpezsdítik az erősen melankolikus, nyugodt hangulatot.
A záró, 10 perces mestermű, a „Winds” a „Strange New Flesh” legösszetettebb és hangszerelésileg legtökéletesebb darabja. Hiseman megvadult dobimprovizációival nyit, amelyekhez lassan csatlakoznak a dühös gitárfutamok, az energikus basszusvonalak és a finom szintetizátortextúrák. Abban a pillanatban, ahogy beszáll Starrs temperamentumos hangja, a drámai hangulat új dimenziót nyer. Idővel a virtuóz társaságnak Starrs briliáns éneke szárnyán sikerül egy monumentális, epikus refrént összehoznia, amely e kultikus csapat történetének egyik legsikerültebb teljesítménye.
A „Strange New Flesh” annak ellenére, hogy érezhető: a zenekaron belüli kémia nem működött minden lépésnél százszázalékosan, és nem hozta felszínre a sokszínű zenei tehetségekből álló társaságban rejlő teljes potenciált, még ma is az egyik legjobb jazz rock fusion debütalbum, kötelező darab mindenkinek, aki szereti a néhai Gary Moore életművét. Éppen vele kapcsolatban, akit általában a Thin Lizzyben nyújtott teljesítménye és hatalmas szólókarrierje miatt becsülnek a legtöbbre, külön el kell mondani: későbbi pályája során soha nem szólt olyan kreatívan és finoman, mint abban az időszakban, amikor a Colosseum II-ben játszott. A Colosseum II viszont mindennek ellenére a mai napig a brit jazz rock fusion csapatok egyik legalulértékeltje maradt.
Ehhez biztosan hozzájárult az is, hogy a „Strange New Flesh” teljes anyagi csőd volt, amely nem hozta meg a várt kereskedelmi sikert, ezért a Bronze Records akkor még mindenható képviselői követelték Murray és Starrs távozását, ami be is következett. Starrs a következő években egy időre leváltotta John Lawtont (ex-Uriah Heep) a Lucifer’s Friendben, Murray pedig számos híres rockelőadónál próbált szerencsét, például Ozzy Osbourne-nál, a Whitesnake-nél, a Black Sabbathnál és a The Brian May’s Bandnél, hogy csak néhányat említsünk. A Colosseum II John Mole új basszusgitárosként még felvett a következő két évben két kiváló, instrumentális irányultságú albumot, az „Electric Savage”-et (1977) és a „War Dance”-t (1978) – miután megmutatták a középső ujjukat a Bronze Records vezetőinek –, valamint együttműködtek Andrew Lloyd Webberrel a „Variations” (1978) című albumán, mígnem Moore (újabb) távozása a Thin Lizzyhez, majd nem sokkal később Airey átigazolása a Rainbow-hoz után bekövetkezett az elkerülhetetlen és visszavonhatatlan, de valahogy várható szétesés.
Felállás
Mike Starrs – ének
Gary Moore – gitár, vokál
Don Airey – billentyűs hangszerek
Neil Murray – basszusgitár
John Hiseman – dob, ütőhangszerek
Producer
Colosseum II
Számlista
1. Dark Side of the Moog
2. Down to You
3. Gemini and Leo
4. Secret Places
5. On Second Thoughts
6. Winds
