Kiadó: Century Media Records
Megjelenés: 2013. 06. 24.
Produkció:
James „Jimbo” Barton
Az album hossza: 35.15 perc
Stílus: Art Metal
Queensrÿche Geoff Tate nélkül. Queensrÿche Geoff Tate-tel. Az imént két zenekart említettem. Két Queensrÿche-ot. A klasszikus Queensrÿche szétvált Tate-tel, és a soraiba illesztette Todd La Torre-t, aki korábban egy időre feltámasztott Crimson Glorynak segített ki. A kitaszított, megbántott és különösen dühös Tate pedig a kirúgása után maga köré gyűjtötte a haverjait, és ma a Queensrÿche saját verzióját vezeti. A színtéren tehát fölöslegesen uralkodik a zűrzavar, amelyet nagy egók összecsapása diktál, nem a józan ész. Ennek csak az ügyvédek dörzsölik a markukat, rajtuk kívül senki.
Eddie Jackson, Scott Rockenfield, Michael Wilton, Parker Lundgren és az újonnan érkezett Todd La Torre csapata a két mai Queensrÿche-felállás eddigi munkája alapján inkább hiteles örököse annak, ami Tate távozása után megmaradt, bár Tate is jogosult a Queensrÿche név használatára. Tate egója a „Promised Land” óta ráerőltette a zenei víziót a többi tagra, ők pedig engedelmesen teljesítették a parancsokat egész ez idő alatt. Egészen a közelmúlt szakításáig. Tényleg furcsa. De másképp nem is lehet elképzelni: végig csendben maradtak, és csak azt csinálták, amit Tate megparancsolt nekik.
Tate az egész haragjával azonnal, a távozásakor megalapította a saját Queensrÿche-zenekarát, és tulajdonképpen az új évezredben megjelent Queensrÿche-albumok zenei irányát folytatja. Egykori társai ebben a helyzetben egyszerű húzást tettek. Összeraktak annyi anyagot, hogy kiadhassanak egy albumot, amely végre kapcsolódik az 1983–1995 közötti évek munkáihoz. Az új album tehát nagyon klasszikusan szól. Egyszerűen a „túlélés” kényszere miatt. Hogy visszanyerjék a régi Queensrÿche-albumok rajongóit, ezt egyszerűen meg kellett lépniük. A „Queensrÿche” hallatán nemcsak hogy még szívesebben járnak majd el a koncertjeikre, de talán még néhány példánnyal többet is eladnak az albumból (ami valószínűleg a „Promised Land” megjelenése óta hiányzik nekik). Az új lemez egyenesen abba vág bele, amit a Queensrÿche a nyolcvanas években csinált, és az „Empire” (1990) című albumon is.
A „Queensrÿche” albumra azonban nem szabad túl nosztalgikusan, érzelmesen és lelkesen nézni. Mert ez könnyen elvakíthat, elcsábíthat. Az album többé-kevésbé csupán a régi szellem ügyes újraalkotása és felélesztése, ami a mai helyzetben legfeljebb biztonságos és tisztességes közelítése az eredetinek. Jobb nála semmiképp nem lehet. Még azonos sem. A csapatkémia ugyanis egészen más, mint a nyolcvanas években, amikor a Queensrÿche ihletetten forradalmi munkáival mély nyomot hagyott a metal fejlődésében. La Torre kivételes zenei figura. Egy laikus könnyen összetévesztheti Tate-tel az új albumon. Ennek ellenére 2013-ban a csapatkémia teljesen más, és a dalok nem sugároznak olyan szenvedélyt, megzabolázatlan bizonyítási vágyat, alkotói lelkesedést és vallomásos karaktert, mint a klasszikus Queensrÿche-művek, még ha stílusában (szerencsésen és kívánatosan) kötődik is az új album a klasszikus korszakhoz. A túlélés érdekében a Queensrÿche ebben a helyzetben sokatmondó címet is választott az új albumnak: „Queensrÿche”! Még a számcímek is erre utalnak. A nyitó X2 tulajdonképpen az „Operation Mindcrime” Anarchy X-ének megdöbbentően újracsomagolt összefoglalója.
Egyébként a régi hangzás a produkcióba is visszatér. Terchangzású harmóniák, tiszta, a nyolcvanas évek iskolája szerint metszett riffek, visszatért a Rockenfield dobjainak dübörgését kísérő romboló visszhang is, bár még mindig érezhetően messze van a klasszikus albumok produkciós tökéletességétől. És ez tulajdonképpen az új album alapvető hibája. A ritmusszekció elvékonyodott produkciója. Érezni rajta, hogy a nyolcvanas évek múltját akarja megragadni, de ezt nem hatékonyan, jókora tartalékkal közelíti meg.
La Torre hangja pedig, ahogy mondtam: ennél jobb helyettesítőt Tate-nek nem találhattak volna. A látszólag pótolhatatlan Tate-et tehát lecserélték! Közvetlenül a nyitó X2 után a Where Dreams Go To die egyenesen az „Operation Mindcrime” és az „Empire” megalkotásának idejébe csap, mindebből pedig újra a zenekar valódi kötődése árad az „old school speed” metal gyökerekhez, a nyolcvanas évek első feléből (Vindication). Az album további menete ugyanezt a receptet használja, és a klasszikus művek nosztalgikusainak lesz kifejezetten kedvére való. A két gitár párbeszédben szól, mintha La Torre-ral együtt Chris De Garmo is újra csatlakozott volna a zenekarhoz.
Az album rendkívül rövid, mindössze egy jó 35 perc! A dalok rövidek, közvetlenek, tömörek. A zenekar szép választékot kínált a változatos szerzői megoldásokból, és a „Queensrÿche” kellemesen tagolt munka. A Queensrÿche-ra mint zenekarra mindig jellemző volt, hogy az albumokon hagyott maga után néhány szigorúan megjegyezhető refrén-dallamot. A „Queensrÿche” is hoz belőlük párat. Az első ilyen, amit örökké dúdolhatsz, teljes fertőző erejével az In The Light refrénjében ragadható meg. Ez a dal ma klasszikus volna, ha 1988-ban készült volna. A vége felé ilyen a gyorsabb Fallout refrénje is, amelyet kislemezként is kiadtak. Az A World Without sötét félballada, különleges keveréke a Sister Mary Suite-nak és az „Empire” refrénjeinek szerzői vallomásos energiájának. Az éneknél különleges vendégként ismét felbukkan Pamela Moore! Kiváló refrén! Különös himnikusság sűrűsödik a gyorsabb lemezpulzus, a Vindication refrénjébe. Óvatosak voltak most a fiúk az anyag írásakor. Többé-kevésbé végig a régi szerzői iskolájuk ötleteinek újracsomagolásának vannak alárendelve.
Másrészt éppen az album nagy és kellemes motívumbeli változatossága bizonyítja, hogy a Queensrÿche-nak olyan ötleteket kellett felhasználnia, amelyek már jó ideje megszülettek, de a fiókban hevertek. Évekig vártak a megvalósításra. Eljött az idő, és helyet találtak a „Queensrÿche” albumon. Különösebben nem „színezték át” őket, és motivikusan sem bütyköltek rajtuk. A zenekarnak nagyon sietnie kellett az új album kiadásával.
Ennek az albumnak mindannyian a legjobban fogtok örülni, akik hosszú évekig hiányoltátok a klasszikus Queensrÿche-ot. Itt vannak. Geoff Tate-et feláldozták, de a Queensrÿche megmaradt. Hiába talált kapcsolatot a „Queensrÿche” album a nyolcvanas évekkel, egyben új kezdet is a zenekarnak. Teljes tüdőből levegőt vehet, és tehertől mentesen nézhet a jövőbe! Most viszont enyhítsünk a zenekarral szembeni szigorunkon, és mi is hagyjuk, hogy lélegezzen. Valóságos poklot élt át. A zenekar következő lépéseinél hagyjuk, hogy elcsábítson és meglepjen minket.
szerző: Aleš Podbrežnik
értékelés: 8.5 / 10
Számlista:
1. X2
2. Where Dreams Go to Die
3. Spore
4. In this Light
5. Redemption
6. Vindication
7. Midnight Lullaby
8. A World Without
9. Don’t Look Back
10. Fallout
11. Open Road
Felállás:
Todd La Torre – ének
Michael Wilton – gitár
Parker Lundgren – gitár
Eddie Jackson – basszusgitár
Scott Rockenfield – dob, zenekari hangszerelés
VENDÉGZENÉSZEK:
Pamela Moore – ének a 8. számon
Andrew Reiher – hegedű, zenekari hangszerelés
