Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Queen
Kiadó: Parlophone Records
Megjelenés: 1973
Játékidő: 38:36
Értékelés: 4/5
A brit art rock óriások, a Queen már az egyszerűen „Queen” címre keresztelt debütalbumukkal bebizonyították, hogy teljesen egyedülálló zenekarról van szó, amelyé lesz az elkövetkező évek során a vezető szerep a múlt század hetvenes, később pedig nyolcvanas éveinek popzenei főszereplői között. Egyedi keverékükkel – kemény rock, progresszív rock, glam rock, opera és klasszikus zene, mindez számtalan misztikus motívummal és bőséges adag pompával megfűszerezve – a „Queen” már e felejthetetlen rockhősök pályafutásának legelején szilárd alapot vetett minden későbbi stúdióteljesítményükhöz.
A Queen néven fellépő négy jó barát tetőtől talpig kivételes tehetség volt, és már korai koncertjeiken is joggal a karizmatikus, perzsa származású énekes, Freddie Mercury (eredeti nevén Faruk Bulsara) kapta a legtöbb figyelmet. Egyedülálló énektehetségét a briliáns gitárvirtuóz Brian May – aki apjával közösen építette meg sajátos hangzású Red Special elektromos gitárját – és a dobmester Roger Taylor fedezte fel, a zenekar alapító tagjai még abból az időből, amikor a Queen neve Smile volt. Utolsóként 1971-ben csatlakozott hozzájuk John Deacon basszusgitáros, a banda legfiatalabb tagja, aki hamar bebizonyította, hogy három idősebb társával egyenrangú dalszerző. Hogy minél rejtélyesebben hangozzon, a Queen debütalbumán Deacon John néven mutatkozott be. A titokzatosság és a miszticizmus aurája egyébként gyakorlatilag a kezdetektől végigkísérte a Queent.
A Queen nagy különlegessége volt az is, hogy a hetvenes években megjelent korai lemezeiken nem használtak billentyűs hangszereket, amit minden alkalommal külön fel is tüntettek az egyes albumok közreműködői listáján. Freddie persze többször szívesen leült egy-egy dalnál a zongorához, időnként pedig May is felváltotta ezen a hangszeren. Az igazi védjegyük azonban, amely örökre szóló, halhatatlan státuszt szerzett nekik, a többszólamú, gyakran operett jellegű vokális harmóniák megalkotásának páratlan tehetsége volt, ezekkel építették fel kifejezetten epikus hangulatvilágukat. A főénekesi stafétát Mercurytól, a rockének ikonjától – főleg a korai albumokon – gyakran vette át May és Taylor, akik mindketten a maguk módján nagyon jó énekesek voltak, szintén egyedi hangszínnel.
A „Queen” dalai közül kétségtelenül kiemelkedik a nyitó kemény rock himnusz, a „Keep Yourself Alive”, amelyben lenyűgöző az eredeti riffelés, átitatva May gitárjának egyedi hangzásával és Freddie teátrális éneklésével. A kiváló többszólamúság rögtön az elején igazolja a Queent, akiknek ebben a gyakorlatban az Uriah Heep volt az ideális példaképe, mint az ilyen énekmunka mestere. Ebből a rendkívül hatásos dalból végig süt korai napjaik ifjonti lázadása. A „Doing All Right” gyönyörű, pozitív hangulatú ballada akusztikus gitárral és zongorával, amilyenből a pályájuk során bizony szép számmal készítettek. A második részben becsatlakozik az elektromos gitár is, és derekasan felforrósítja a finom hangulatot. A pompázatos eposzban, a „Great King Rat”-ben, ahol a hiperintenzív hangulat számtalan tempóváltással és gitárvariációval folyamatosan változik, kitűnő érzékükről tesznek tanúbizonyságot a progrock irányultságú epikus drámaiság iránt, amelyet a szövegekben gyakran régi angol legendák és mesék itattak át. Ez a gyakorlat egyébként főleg a korai időszakukra volt jellemző.
A hasonlóan misztikus, titokzatos hangulat folytatódik a csipetnyi glamúrral átszőtt „My Fairy King”-ben is. Itt Freddie a magas és mélyebb énekregiszterek közötti váltogatással – társai bőséges támogatásával – már pályája elején megmutatja, miért volt a rockének legnagyobb „díva”-ja. A központi ritmust ismét egymással összhangban a zongora és a gitár diktálja. A „Liar” című ütős energiabombában, az album egyik legjobb teljesítményében a Queen a progresszív rock iránti veleszületett dinamikaérzékét csillogtatja, miközben Freddie énekbeli és érzelmi változatossága ámulatba ejt a szarkasztikus szöveg bravúros előadása közben. Itt ismét kiemelkednek a számos többszólamú vokális harmóniák, amelyek hamarosan a védjegyükké váltak, a dalt pedig Mercury ritkán hallható hammond orgonahasználata is jellemzi.
A „The Night Comes Down” egy rövidebb hangszeres bevezető után gyengéd balladává érik. A pimasz kemény rockos „Modern Times Rock ‘n’ Roll”-ban az énekes szerepet sikeresen Roger Taylor veszi át. A „Son And Daughter” újabb érdekes hibrid kemény rock, glam és pompa között. A kegyesen megsózott „Jesus” szintén szép példája e legendás zenekar zenei változatosságának, hiszen gospelelemeket is tartalmaz. A kitűnő záró hangszeres szerzemény, a „Seven Seas of Rhye” az album legismertebb dala, aminek elsősorban a továbbfejlesztett, énekes változata az oka, amely a következő stúdióalbumon, a „Queen II”-n (1974) jelent meg.
Számos legendás rockzenekar szerény indulásával ellentétben a Queen már stúdiópályafutása elején pontosan tudta, mit akar, így egy nagyon jó debütalbumot hozott létre, amely tárt kapukat nyitott későbbi, hangszerelésben és szövegvilágban jóval kiforrottabb remekművei előtt. Innentől a hetvenes évek végéig ugyanis kreativitásuk csak felfelé ívelt, így Freddie, Brian, Roger és John hamarosan élvezni kezdte a zenerajongók tömegeinek kivételes tiszteletét, és gyorsan a hetvenes évek egyik legjobb rockzenekarává vált.
Felállás
Freddie Mercury – ének, zongora, hammond orgona a „Liar”-on
Brian May – gitár, zongora, ének
John Deacon – basszusgitár, akusztikus gitár
Roger Taylor – dob, ének
VENDÉGÉNEKES:
John Anthony – háttérvokál a „Modern Times Rock ‘n’ Roll”-on
Produkció
John Anthony, Roy Thomas Baker és a Queen
Dallista
1. Keep Yourself Alive
2. Doing Alright
3. Great King Rat
4. My Fairy King
5. Liar
6. The Night Comes Down
7. Modern Times Rock’n’Roll
8. Son And Daughter
9. Jesus
10. Seven Seas Of Rhye
